english


Élet és Irodalom, Budapest, 1970. augusztus 15.


Rónay György: Ajánlás egy kápolnához
(A balatonboglári kápolnatárlatok megnyitására)

/részletek/

Az igazi művésznek általában mindig küzdelmes volt a sorsa, hiszen nemcsak környezetét kellett meg-, hanem elsősorban önmagát kellett legyőznie; de azt hiszem, a művészetek történetében soha annyi értetlenséggel, soha annyi társadalmon kívülre, különféle száműzetésekbe szorított lángelmével, soha annyi tragikus magánnyal és kigúnyolt remekművel nem találkoztunk, mint éppen azokban az évtizedekben, amikor a különféle akadémiai szónoklatokban a legdekoratívabb frázisok hangzottak el a művészet „templomáról”, ahol többnyire a középszert emelték sablonos oltárokra, miközben az igaziak jobb esetben résztvétlenséget, rosszabb esetben röhejt kaptak, s míg a konformizmus kövérre hízott polgári kényelmében, ők - ki-ki a maga valóságos, vagy képletes Tahitiján - azokat a kísérleteket folytatták, amelyekből az új művészet végül is megszületett.


A modern művészet körül még ma is sok vita folyik és rengeteg félreértés hemzseg. „Az új művészeti iskolák teóriákban mindig messzebb tudnak futni, mint gyakorlati megvalósításban” - írta Kassák Lajos.


Nem az a fontos, hogy egy alkotás alá milyen címke ragasztható, hanem, hogy ez az alkotás szép-e - természetesen a szónak nem nyárspolgári még kevésbé kispolgári értelmében, hanem abban a gazdagabb és mélyebb értelemben, ami egyben igazságot, hitelességet és igazmondást jelent. Vagyis olyasmit, ami - a nagy francia költő, Eluard szavával - „élni segít”; tehát szebbé, többé, szélesebbé, teljesebbé, egyszóval emberibbé teszi életünket: kitágítja az így értelmezett „művészi szép” dimenziójával, legyen az akár figuratív, akár nonfiguratív, akár „dekoratív” (hiszen annak idején Gauguinnek is ezt vetették a szemére), akár a tudat mélytartalmait alkotásba gyúróan expresszív.

És a templomból lett terem, úgy hiszem, ennek az egyszerre szolgáló és alkotó, s ebben az értelemben joggal szakrálisnak nevezhető, világra nyitott, de magyar hajszálgyökerekből táplálkozó művészetnek kíván az otthona, tűzhelye, műhelye és egyik remélhetőleg idővel mind messzebbre kisugárzó fókusza lenni.