Theo Van Doesburg: Mi a dada?*

I.

Valószínűleg csodálkoznak rajta, hogy valaki olyantól hallhatnak a dadáról, aki a dadában vétlen; egy nemdadaistától.

Dada: ijesztő kísértet a nagypolgárság, a műkritikusok, művészek, nyúltenyésztők, hottentották – és még ki tudja, ki – számára.

Egy ilyen téma a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy fontos beszédben foglalkozzunk vele – és ez egyáltalán nem is áll szándékomban.

Már akkor is elégedett leszek, ha sikerül beváltanom azt a barátilag vállalt kötelességet, miszerint hozzáfűzök néhány dolgot a dadaista életvitel tisztázásához. Ez számomra mindenekelőtt olyan országban tűnik sikeresnek, amely 1880 óta hermetikusan elzárkózott minden új életmegnyilvánulástól.

Úgy gondolom, merész dolog lenne intellektuálisan megragadhatóvá tenni a dada-misztériumot.

Ez lehetetlen, és még a dadaistáknak sem sikerült.

A dada: arc.
A dada azt akarja, hogy átéljék.
A dada nem követel meg intellektuális felfogóképességet.
A dada könyörtelenül elutasít minden logikus fogalomtársítást.
A dada – Richard Huelsenbeck szerint – „átpörgeti ujjain a világnézeteket. A dada a Föld erkölcsei fölött táncoló szellem. A dada e kor relativitáselméleteinek nagy párhuzam-jelensége. A dada nem axióma, a dada iskoláktól és elméletektől független szellemi állapot, amely a személyiségre vonatkozik, anélkül, hogy erőszakot követne el rajta. A dadát nem foglalhatjuk alapelvekbe.”
A dadaistáknak szüntelen feltett kérdés, hogy „Mi a dada?”, elméletileg éppoly kevéssé megválaszolható, mint minden, az élet egyéb jelenségeire vonatkozó kérdés.
A „Mi a dada?” kérdésre adott válasz csupán spontán cselekvésbe fordítható át.
Tévedés azt hinni, hogy a dada olyan új művészeti formák kategóriájába tartozik, mint az impresszionizmus, futurizmus, kubizmus és az expresszionizmus.
A dada nem művészeti irányzat.
A dada az élet olyan iránya, mely ellene fordul mindennek, amit mi az élet tartalmának képzelünk.
A dada nem tesz fel kérdéseket.
A dada az általános, érvényes életértelem tagadása. A dada minden kulturális világmérce legnagyobb negációja. Az igazi dadaista semmi mellett nem foglal állást, sem a művészet vagy a politika, sem a filozófia vagy a vallás mellett.
A dadaista csaló kufárkodást lát a bepenészesedett álkultúra minden márkájában. Minden márka addig „vonz”, míg a következő meg nem jelenik a piacon.
A dada végső soron minden, bennünket a valóságtól eltérítő elképzelésben – nevezzük azt Taónak, Omnak, Brahmának, Jahvének, istennek, számnak vagy szellemnek – ugyanazon elv különböző címkéit látja, ami „a semmiből fejlődött ki”, és amit sok csinnadrattával beszélnek be az embereknek.
A dada megfosztja magasabb szellemi tartalmától az életet, a művészetet, a vallást, a filozófiát és a politikát.
A dadaisták számára ez a ballaszt csupán két dolgon alapul: reklámokon és szuggesztión.
A dadaisták felfogása szerint az emberiség, fetisiszta ösztönei miatt hajlamos rá, hogy hagyja magát elvakítani bizonyos jellemző cégérektől. Ezek a cégérek pedig a reklámok eszközei, és oly gyakran találkozunk velük, hogy végül kitörölhetetlen nyomot hagynak bennünk. A vallás a kereszttel, az Odol fogkrém a hajlított flakonformával, Nietzsche a sűrű bajszával, Oscar Wilde a homoszexualitásával, Tolsztoj a kaftánnal és szandállal!
A dada nem akar téríteni. A dada rendelkezik elég tapasztalattal ahhoz, hogy tudja, a tömeget akkor is meg lehet nyerni a nagy „semmivel”, ha csupán szuggesztív reklámokkal hatunk öröklött ösztöneire.
A dada süllyedő hajót lát minden dogmában, s minden formulában olyan szöget, amivel egy korhadó, süllyedő hajót próbálunk összetartani (nyugati kultúránkat).
A dada alaktalan korunk legközvetlenebb kifejeződése, és az is akar lenni. A dada nem célozza meg az öröklétet.
A dada „ötven százalékban kiegyezett” a világgal.
Mert mindenben felfedezte a csalást, bejelentette a világ csődjét. A dadaizmust nevezhetjük az utóbbi tíz év emberisége által szerzett kollektív élettapasztalat nemzetek feletti kifejeződésének.
A dada fejezi ki azt, ami a modern emberiségben látensen megmaradt.
A dada mindig létezett, de csak most fedezték fel.
„A dadaista” – mondja Raul Hausmann – „nem a világot szenvedi el gyermekien; sem isten, sem apa, sem tanár nem tudja megnevelni.

A dada praktikus önméregtelenítés, modern európai állapot, kelet-, napkelet-ellenes, nem mágikus. A dada az új típusú ember csírakezdeménye: a dada – a morális-keresztény-középkori bűn terhén innen – az élet eddigi értelmének vagy annak a kultúrának a tagadása, ami nem tragikus, hanem dohos volt.”

A dadaista ezért nem vállal semmiféle felelősséget kultúránkért. A dadaista ismeri kultúránk minden alapját és hátterét, ahol számára „az emberiesség és a barbaritás indifferens megnyilatkozások”. Ismeri elementáris életszükségleteink minden csínját-bínját. Pontosan tudja, hogyan gyártunk szellemet. A „Nagy embereink” elefántcsonttornyos klozettjeitől szent undorral telve nem képzeli magát művésznek, filozófusnak vagy reformátornak. Mentes azon becsvágyó ösztöntől, hogy híres legyen, vagy társadalmilag vigye valamire, és ezért ő a gondolatilag legszabadabb, legnyugodtabb, legszenvtelenebb ember a földön.

A dadaista mindezek ellenére jóváír az embereknek néhány pozitív értéket: az uralkodásra való ösztönös hajlamot és annak szükségletét, hogy egymást kölcsönösen táplálják. Minden etikus ösztön: a türelem, a könyörületesség, az együttérzés stb., csupán lepel a dadaisták szerint, amellyel el akarjuk takarni az ember valódi lényét. Végül a dadaista pozitív értéknek tekinti a „jellemet” is, azaz azt az állapotot, amelyet akkor érünk el, ha eljutunk odáig, hogy képesek vagyunk rossz kibúvók és mellékjelentések nélkül élni és cselekedni.

„A dada” – mondja Richard Huelsenbeck – „magában nyugszik és magától cselekszik, úgy, mint ahogy a Nap felmegy az égre, vagy ahogy a fa nő. A fa úgy nő, hogy nem akar nőni. A dada nem tulajdonít cselekvéseinek célirányos motívumot. A dada nem hoz létre olyan absztrakciókat szavakban, formulákban és rendszerekben, amiket az emberi társadalomra akar alkalmazni. Nincs szüksége arra, hogy formulák vagy rendszerek bizonyítsák és igazolják. A dada önmagában az alkotó akció. A dada fejéből született meg korunk megmerevedése és tempója. A dada eminensen civilizatorikus, de megvan az a képessége, hogy az időben történelmileg lássa jelenségének korlátait; saját korában teszi magát viszonylagossá.”

 

II.

Pillanatnyilag kevésbé érdekelhet bennünket, hogy hol, mikor keletkezett az a fenomének fenoménje, amit dadának nevezünk. A dada tényanyagban gazdag. Mesélhetnék Önöknek a zürichi Caberet Voltaire-ben megrendezett első hírhedt szoárékról; a dada-galéria verekedéseiről, a New York-i, a párizsi és berlini nagy rendezvényekről, az úgynevezett Fődada dadaista prédikációjáról a berlini dómban, a – sajtó által elhallgatott – dadaista demonstrációról egy párizsi katolikus templomban stb., de ez nem hozza közelebb Önöket a Dada lényegéhez.

A dadának nincs sem hazája, sem nemzetisége. Hirtelen alakult ki különböző, elszórt helyeken: Amerikában, Svájcban, Franciaországban, Németországban stb., mégpedig a szellemi öntisztulás általános szükségszerűségéből.

Dada – a szónak nincs jelentése, és (mint Hausmann megjegyzi) hívhatták volna akár Bébének, Sissinek vagy Lollonak is – nem aprioriból, nem elméletből származik. Az egész gondolkodásmódunk elleni általános ellenállásból született.

A dada a „semmiből” lett – majd nagy, területileg behatárolt felületen terjedt el, mindent magával ragadott, végül minden gyógyszerészeti létalaptörvény tagadásában kristályosodott ki.

A dadaisták, akik közé bátran számíthatjuk legjobb és legintelligensebb kortársainkat (mint Einstein, Chaplin és Bergson), majdnem minden manifesztumukban nyomatékosan kijelentik, hogy nem akarnak semmit, nem tudnak semmit, és hogy ők semmik.

„A dada nem érez semmit,
nem jelent semmit, egyáltalán semmit.
Olyan, mint a reményeitek: semmi
mint a Paradicsomotok: semmi
mint politikai vezetőitek: semmi
mint a hőseitek: semmi
mint a művészeitek: semmi
mint a vallásaitok: semmi.
A dadát nem csinálták, a dada létrejött.
Nem lehet dadaistává válni, csak dadaistának lenni.” – írja Picabia.

Születésének első, hírhedt napjain még maguk a dadaisták sem voltak tisztában azzal, mi vezette el őket egymáshoz. Az első időkben (kb. 1915-ben) a dadaizmus túlnyomórészt esztétikai jellegű volt. Majd fokozatosan elvesztette ezt a vonását, és végül a művészet ellen fordult.

A dada szerint a művészetnek addig van értéke, míg spekulálni lehet az emberek atavisztikus és fetisiszta érzelmeire. A dadaisták nézete szerint a művészet abból a szükségletből jött létre, hogy megszabadítsuk magunkat ezektől az érzésektől, ami persze még nem sikerült.

A dada a mai világképben – minden lehetséges szakadás és inkonzekvencia produktumában – annak a kísérletnek a csődjét látja, hogy az életet az erkölcsből magyarázzuk.

Jézus, Buddha, Tolsztoj stb. kísérletei nem vezettek semmire. A dada elhatárolja magát mindazon próbálkozástól, hogy rendszerezze az örökké változó, kaotikus és inhomogén tömeget, az emberiséget.

A dada tagadja a fejlődést. Minden mozgalom ugyanolyan erősségű ellenmozgalmat vált ki, amelyek közömbösítik egymást. Lényegében semmi sem változik. A világ mindig ugyanolyan marad. A dada megszünteti anyag és szellem, férfi és nő általánosan elismert kettősségét, és így létrehozza az „indifferenciapontot”, vagyis egy olyan pontot, amely fölébe helyezkedik az emberi idő- és térfogalomnak. A dadának ezáltal lehetősége nyílik arra, hogy mozgathatóvá tegye azt a rögzített szempontot és distanciapontot, amely fogva tart bennünket háromdimenziós kényszerképzeteinkben. Ezzel lehetővé vált, hogy ne csak részleteiben, hanem teljességében lássuk a világ egész prizmáját. A dada ezen összefüggésben annak a negyedik dimenziónak a legnyomatékosabb megnyilvánulása, amely a szubjektumban nyilatkozik meg.

A dada minden „igen”-nél egyúttal a „nem”-et is látja. A dada igen is, meg nem is: négylábú madár, fokok nélküli létra, sarkok nélküli négyszög. A dadának ugyanannyi pozitív tulajdonsága van, mint negatív. Az a vélemény, miszerint a dada kizárólag destruktív, nem érti meg a dadában kifejeződő életet. A dadát legyőzni annyit jelent, mint legyőzni önmagunkat. A dada le akar számolni a transzcendentális és a mindennapi valóság közti határvonallal. A dada olyan egységes világrealitás iránti szükséglet, amely disszonáns és kontrasztív viszonyokon alapul.

A dada nem azt az elragadó jelenséget látja a természetben, amit mi szívesen elképzelünk, hanem azt a bűzlő tetemet, amely elrontja szellemi élvezetünket, és mindent rögtön az enyészetnek enged át: a takarítónőtől kezdve a művészig (ami lényegében tehát ugyanaz) mindenki harcol az enyészet, a természet ellen.

Szeretném itt megszólaltatni I. K. Bonset-t, a holland dadaistát, aki költőien ábrázolja mindezt Hypostrodon der Dramade című művében.

I. K. Bonset: HYPOSTRODON DER DRAMADE
Dadaista meditációk egy hulláról

Felhívás természetellenes cselekedetekre

Szembeötlő, hogy meggyőződésektől vagyunk betegek. Bármilyen rongyos és koszrojtokkal ékesített is valaki, mégis úgy gondolja, joga van élni. De nézd csak meg, milyen hulla is a természet, nézd meg a „le grand rou”-n Párizsban, a lakásod ablakpárkányán, a menyasszonyod ráncain, a jóságos lócitromokon a St. Michel Boulvard-on.

A HYPOSTRODON DER DRAMADE a felpüffedt és mezítlen tetemben fejeződik ki. Elhibázott minden kísérlet, mely arra irányul, hogy saját nézeteink szerint formáljunk meg egy másik világot a légüres térben, és a NATURDRAMADE rákfenéjétől mentesen és érintetlenül éljünk benne.

Minden, ami megengedi a mozdulatokat, igényt támaszt térre, időre és pénzre, olyan mikrobákkal telített, amelyek előbb vagy utóbb éreztetik reagáló hatásukat. Önök sehol, egy pillanatra sem vonhatják ki magukat ezek szellemi (ő a paradicsomi parádé paródiája) kísérletei alól. Nyugtatgathatják magukat langymeleg mosdásokkal (=költészet), színes tekintetű fácánokkal (=vallás), szemüveg gyanánt szolgáló középkori templomablakokkal (=művészet), horizontális szemfényvesztéssel (=filozófia) és egyéb elterelő hadmozdulatokkal, bensejükben a rák elkerülhetetlenül terjed. Generációk százai fáradoztak azon, hogy megeskessék – legyőzzék –, kordában tartsák ezt a rákot, és nem vették észre, hogy pont ugyanezek a rákbacilusok fertőzték meg agyukat és reményeik tárgyát is. A dada a MOCSOK uralma ellen harcol, és ebben különbözik az impresszionistáktól, akik megbékéltek a mocsokkal. Egész generációk lélegezték be mohón a filozófia, a vallás és a művészet rothasztó kipárolgásait abban a hitben, hogy a rákövetkező katapepszisz az igaz élet állapota.

Mi, újvitalisták, dadaisták és destruktív konstruktivisták lelepleztünk minden olyan gennyet, ami elrejti a világ testét, miközben azt kiáltottuk: „Nézd nézd nézd itt itt itt semmi semmi semmi!” A gumibot nélkül a fejünk felett megzavartnak éreznénk a nyugalmat, amit élvezünk. Ám amit legjobban őrzünk – így tanítja nekünk a dadazófia –, azok az altatóink. Ennek az altatónak a gondos és rendszeres használata révén nem vesszük észre, hogy az egész életet koszrojtok ékesítik. Legyenek akármilyen vastagok is azok a falak, amelyekkel elzárkózunk a természettől, katapeptikusan szétszaggatódik szellemi szórakozásunk legegzaktabb torzszülötte is.

MOST MÁR TUDJÁK, MI A „DADA”?

*Deák Katalin fordítása <>

 

a DADA • a DADA • a DADA • a DADA
mint szó • mint mozgalom • mint irányzat • mint életérzés