a DADA mint szó*

"50 frank jutalom annak, aki elmagyarázza nekünk, mi a dada" - állt az 1921 januárjában a Párizsban kiadott "Dada soulève tout", vagyis "Dada felkavar mindent" kezdetü szórólapon a vezető dadaisták aláírásával. Jellegzetes dada-paradoxon: aki egy ilyen felhívásra jelentkezne, az nyilvánvalóan nem értené a felhívásban rejlő csúfondáros dada-gesztust, tehát nem tudhatná, mi a dada; következésképp akinek van fogalma róla, mi a dada, az nem jelentkezik ilyen felhívásra. S valóban, nem is tudunk róla, hogy jelentkezett volna valaki. Pedig a feladat ma is csábító, s nem a pénzjutalom miatt (habár ötven akkori frank mai értékre átszámítva szép summa lehet), hanem a feladatban rejlő rendkívüli kihívás miatt. Mert ez a feladat - ha komolyan vesszük - igen nehéz, és maguk a dadaisták tették nehézzé.
Valószínüleg egyedülálló eset a művészet-, irodalom- és társadalomtörténetben, hogy egy világra szóló mozgalom szerveződjék egyetlen szó, ráadásul egy alapjában véve értelmetlen szó köré. "Dada" a francia szótár szerint először is lovacskát, pacit, másodszor elvont értelemben vesszőparipát, rögeszmét jelent, s harmadikként ott áll, hogy "dadaizmus - század eleji művészeti irányzat". Ha egy húszas évekbeli dadaistának kezébe kerülhetett volna egy mai szótár (vagy akár egy harmincas évekbeli), boldogan olvashatta volna e harmadik pontban a keresett meghatározást. Dada (század eleji művészeti irányzat) nem más, mint Dada (század eleji művészeti irányzat). Egy alapjában véve értelmetlen szó, egy jelentés nélküli fogalom számára aligha létezhet nagyobb karrier, mint hogy saját meghatározásaként bekerül a szótárba. A dadaisták saját meghatározásai a szó nemzetköziségét, sokértelműségét hangsúlyozzák. Elsőnek Hugo Ball, félig-meddig még komolyan: "Dada románul 'igen, igen'-t jelent, franciául 'gyí paci'-t és vesszőparipát. a A németek számára a naivitás és a babakocsival való termékeny összetartozás jelzése." Ugyanő, két hónappal később: "A dada a lexikonból származik. Borzasztóan egyszerű. A franciában vesszőparipát jelent. A németben: Adieu, csesszétek meg, viszontlátásra! A románban: igen, valóban, igaza van, így van. Igen, tényleg. Csináljuk meg. És így tovább." Tzara meghatározása évekkel későbbről: "Megtudhatjuk az újságokból, hogy a Krou négerek a szent tehén farkát hívják úgy: dada. A kocka és az anya Olaszország bizonyos vidékén: dada. Egy faló, a szoptatós dajka, a kettős állítás oroszul és románul: dada." Ismét később ugyanő így ír: "Dada egy kutya - egy körző - a hasi anyag - se nem új se nem meztelen japán lány - golyóérzelmek gázmérője - Dada brutális és propagandát nem csap - Dada egy életmennyiség erőfeszítés nélkül átlátszó és forgó elváltozásban." Még sok hasonlót idézhetnénk, de végülis ezek a meghatározások oda vezetnek, hogy (mint ezt Tzara már 1918-ban deklarálta) "DADA SEMMIT SEM JELENT". Vagyis azt jelenti, amit tulajdonítunk neki.
Nem is a jelentése miatt választották ki, hanem gyermeknyelvi, szinte nyelv előtti jellege miatt. A gyermek első szavai között minden nyelvben ott vannak az ehhez hasonló szavak, amelyek egy nyílt szótag (vagyis a legkönnyebben képezhető hangcsoport) ismételt kiejtésével jönnek létre: mama, papa, baba, bibi, pipi, cici, kaka és hasonlók, melyek kis eltéréssel minden nyelvben ugyanazt: az élet néhány alapvető pillérét jelentik. Az e szavakban rejlő ismétlés eredendően a puszta gyönyörködtetést szolgálja: egy viszony, kölcsönös egymásra vonatkozás jön létre a két szótag között, vagyis e szavakban jelen van a ritmus és a rím, tehát a zene és a költészet, vagyis az esztétikum legelemibb formája. E szavak közé sorakozik fel a dada szó, amelynek formája univerzális (a hangalak igen sok nyelvben, így a magyarban is megtalálható, de bizonyosan minden nyelven könnyen kiejthető); ugyanakkor jelentése nyelvenként különböző, vagyis a fogalom tartalma univerzálisan nyitott.

a dada mibenlétéről folyó eszmecsere, mint láttuk, meglehetősen komolytalan, vagy legalábbis derűs. Annál komolyabb arculatot ölt a dada "feltalálásának" körülményeiről folyó vita. Magát a szót minden bizonnyal Hugo Ball írja le először a naplójában, 1916. április 18-án: "Tzara a folyóirat miatt gyötrődik. Javaslatomat, hogy nevezzük Dadának, elfogadják." Ennek alapján Ballt tarthatnánk a feltalálónak, de röviddel később (Ball visszavonulása után) kemény küzdelem kezdődik, elsősorban Tristan Tzara és Richard Huelsenbeck között a "copyright"-ért. Tzara 1919-ben még megkísérli homályban tartani ezt az eseményt: "Megszületett egy szó, senki sem tudja, hogyan: DADADADA". Huelsenbeck 1920-ban sokkal egyértelmübb: "a dada szót Hugo Ball és én fedeztük fel véletlenül egy német-francia szótárban, amikor művésznevet kerestünk Madame le Roy-nak, kabarénk énekesnőjének". És ettől kezdve beindul a legendagyártás mind a szó kiválasztása, mind a jelenlevő személyek azonosítása tekintetében. A dada-történészek közül van, aki a Larusse lapjai közé csúsztatott papírvágó késről, sőt szemcseppentőből a szótárlapra ejtett vízcseppről is tudni vél. 1921-ben Hans Arp így ír: "Ezennel kijelentem, hogy a dada szót Tristan Tzara találta fel 1916. február 8-án délután hat órakor; jelen voltam tizenkét gyermekemmel, amikor Tzara először ejtette ki ezt a szót, és mindnyájunkat eltöltött az indokolt lelkesedés". Mondanom sem kell, hogy Arpnak sohasem volt tizenkét gyereke, február 8. viszont olyan dátum (nem véletlenül), amikor Huelsenbeck még bizonyosan nem tartózkodott a városban. Ugyanebben az időben már Tzara sem kívánja megosztani a dicsőséget senkivel: "Semmi rendkívüli nincs abban, hogy a Dadát választottam az újságom nevéül. Svájcban a barátaim társaságában olyan szó után kutattunk a szótárban, amely minden nyelv hangzásába beilleszkedik. Már nyakunkon volt az éjszaka, mikor egy undorító zöld kéz a Larousse egyik lapjára telepedett, és pontosan a dada szóra mutatott. És megszületett a döntésem. Rágyújtottam egy cigarettára és megittam egy féldecit." És a vita lassan elmérgesedik. 1936-os emlékezésében Huelsenbeck azt állítja: "én voltam az első, aki kiejtette ezt a szót, 'Dada.' Én voltam az első, aki rátalált, és aki ragaszkodott hozzá, hogy ezt válasszuk tevékenységünk vezérszavául. Nem kívánom túlbecsülni ezt a szolgálatot, hiszen a dada művészeti kifejezésünk teljességének szimbólumává vált. De talán mégis fontos újra hangoztatni, ki volt a dada szülőatyja, minthogy a dadaizmus mostanság újra igen nagy fontosságra tesz szert." Érdemes megjegyezni, hogy itt szó sem esik holmi énekesnő művésznevéről: teljesen tudatosan a mozgalom nevét keresik. Vagyis Huelsenbeck önmagával is ellentmondásba keveredik. Később, még 1949-ben is ezt írja: "A történeti hitelesség kedvéért az aláírók szükségesnek tartják kijelenteni, hogy a dadaizmust nem Tristan Tzara alapította a zürichi Cabaret Voltaire-ban. Magától értetődő, hogy a dadaizmus nem lehet egyetlen ember találmánya, következésképp minden erre vonatkozó híresztelés hamis. A dadaizmus a véletlen gyermeke. Az aláírók ezennel kijelentik, hogy a dadaizmus 'feltalálását' az igazságnak megfelelően írta le Richard Huelsenbeck En avant Dada című könyvében." Ezt a szöveget Hans Arp például (aki Tzara szerzősége mellett is kiállt) fenntartások nélkül hajlandó aláírni. Tzara meg bőszen tiltakozik, mondván, hogy Arpon kívül a többi aláírók ott sem voltak Zürichben, 1916-ban. Ne feledjük, hatvanadik életévük felé közeledő úriemberek vitatkoznak itt! És hogy ne legyen olyan egyszerű, a dada szó szerzőségéből még olyan személyiségek is részt követelnek maguknak, akik valóban nem lehettek ott. André Breton például a húszas évek elején azt mondja: "A történeti anekdotának csekély a jelentősége. Nem tudhatjuk, hol és mikor született a dada. Egyikünknek úgy tartotta kedve, hogy így nevezze, s e névnek az az előnye, hogy teljességgel semleges." "Egyikünk" - tehát akár maga a szerénykedő André Breton.
Egy ilyen ősi, eredendű és misztikus formával, ugyanakkor semleges, nyitott jelentéssel bíró szóért ma a fogyasztási cikkeket gyártó mammutcégek reklámmenedzserei feltétlenül odaadnák az üdvösségüket. Ha meggondoljuk, például a Coca Cola vajon nem remek nevének köszönheti-e sikerét? Ez a név igencsak hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint az említett gyermeknyelvi szavak, meg a dada.
A dadát korántsem jogosulatlan a reklámpszichológia felől megközelíteni. A zürichi dadaisták rátaláltak egy remek névre, és noha a tartalmában távolról sem értettek egyet, illetve egyenként sem voltak vele tisztában, nekiláttak mozgalmat, művészeti irányzatot, életérzést kifejleszteni e szó köré. Ez az értelmetlen szó a manifesztumokban és más művekben gyakran úgy szerepel, mintha önálló létező, valóságos demiurgosz lenne. És mivel így használták, azzá is vált. Egyáltalán nem ritka félreértés, hogy a dadát valaki létező személynek gondolja. Én például egyetemi szakdolgozatban találkoztam ezzel a mondattal: "Elsősorban Schwitters, Dada és Tzara volt rá hatással.." Egyetemi szinten persze ez szörnyűséges balfogás, maga az elképzelés mégis megbocsátható, mert a dadaisták valóban úgy beszélnek róla, mintha a dada lenne valaki, vagy legalább valami - mármint konkrét valami, nem csak egy fogalom. (Magyarul ez igen nehezen adható vissza, pl. sohasem kellene névelővel használni a szót - erre a fordításokban nem is törekedtünk.) Maguk a dadaisták is észrevették, hogy a dada mekkora hatással van a korabeli reklámra, s e hatást napjainkig is megfigyelhetjük. Jellemző, hogy a legfontosabb irodalmi dada-műfaj a manifesztum. A dadának lényegi része az önpropaganda, éppen, mert e propaganda nem irányul egy tőle elkülöníthető lényegre, minthogy ilyen lényeg nincs, vagy legalábbis nincs általános érvénnyel meghatározva. Nemcsak a manifesztumok, hanem a kifejezetten szépirodalminak szánt művek jelentős része is ezzel az önreprezentálással, önreklámmal foglalkozik. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a dada önmagát reklámozó reklám, önmaga formáját taglaló tartalom.
A művészetben, politikában, gondolkodásban az irányzatok legtöbbször a gyakorlatban születnek meg először. Nagyritkán fordul elő (és többnyire katasztrofális következményekkel jár), hogy az elméletet teszik át a gyakorlatba. Az azonban alighanem egyedülálló, hogy egy trendnek legelőször a neve lát napvilágot. Kétségtelen, hogy néhány művész (elsősorban Marcel Duchamp) már a dada szó feltalálása előtt is olyan tevékenységet folytatott, amit történeti szemléletünk utólag csak dadaistának nevezhet, továbbá hogy a dadában megfogalmazódó életérzés a világháború következményeképp a szótól függetlenül is ott volt a levegőben. De ez a szó nevet adott az addig megnevezetlen érzéseknek, lehetővé tette, hogy az emberek, főként a művészek beszéljenek arról, amire addig nem volt szavuk. Van egy fizikai kísérlet, amely mindig lenyűgözött. Ha egy tartály teljesen tiszta (desztillált) vizet teljes nyugalomban tartunk, jóval nulla fok alá hűthetjük, anélkül, hogy megfagyna. Ha ekkor beleejtünk egy porszemet, vagy kicsikét megbillentjük, egy csapásra jéggé válik az egész. Ennek a porszemnek a szerepét játszotta el 1916 elején a dada szó. A dada szó tehát valóban rendelkezik valamiféle teremtő, vagy legalábbis ihlető erővel. E szó nélkül nem válhatott volna nemzetközi mozgalommá az az igen sokféle művészeti, irodalmi, társadalmi tevékenység, amit tagjai részben függetlenül, részben épp a mozgalom hatására kezdeményeztek. E szó nélkül nem beszélhetnénk művészeti irányzatról sem, vagyis a jelen kötet sem létezhetne. Természetesen a legjelentősebb művészek akkor is alkottak volna, s nyilván hasonló, vagy ugyanilyen műveket, amelyeket kénytelenek lennénk besorolni a szomszédos izmusokba. Számos művészi gesztus viszont bizonyosan nem jött volna létre, s nem szabadította volna fel már akkor, egyszer és mindenkorra a művészeket bizonyos kötöttségek alól. Talán ma is az akkor meg nem harcolt szabadságharc csatáit vívnák. És a dada szó nélkül sohasem kristályosodott volna ki az az életérzés, ami az esztétika tartományában megteremtette a filozófiai nihilizmus és a politikai anarchizmus megfelelőjét, amit úgy hívunk: dada.

[tovább: A DADA mint mozgalom]

* Kappanyos András bevezető tanulmánya a Dada antológiához (I. fejezet)  <>

a DADA • a DADA • a DADA • a DADA
mint szó • mint mozgalom • mint irányzat • mint életérzés

dada antológia | fogalomtár | online publikációk | Artpool | kereső