Perneczky Géza
A SZOBRÁSZ ÚTJA A SZÓKOLLÁZSOKTÓL AZ ALLEGÓRIÁKON ÁT A FLUXUS-KONCERTIG
(részlet)
*

...A talp-lenyomatot ábrázoló vas-formákkal kapcsolatban: ellenlépő, féltlépő (értsd: félve lépő, felet lépő), lépéskeret, lépéskonzerv, lépésszelep, lépésmaradék, lépéshalmaz, öröklépés, talpbörtön, sült léptek, lépés-kazal, álcázott talp, állásmorzsoló, mozsártörő talpkolonc, csákányos talp, helybenjáró stabil mobil, gyalog függőleges, szabadságbörtön, járásbölcső stb.

Hasonló plasztikai elemekből építve és hasonló címmel, de ironikus célzásokkal is megtűzdelve (a kínálkozó asszociációk főleg a szocialista kultúrpolitika szótárából valók): élenjáró (itt: a vaslemez élén járó), irányított lépéscsoport (egyirányba állított talplenyomatok), lépésakadály, hivatalos lépésmobil, művészetmérő eszköz, 200%-os csákány (két egymásba hegesztett csákány), jövőbejárat (talp-alakú ajtónyílás), gördülékeny haladás, demokratikus háromszög, irányított véletlen, tájolt félkerék, nagy ugrás, jövővágyas lépésszendvics, cigánykerék (talplenyomatok, amelyek úgy vannak szerelve, hogy felfuthassanak a falon), tolerancia létra, üzemi barátlapátok stb.

Aztán vannak olyan szóképek és fogalom-kollázsok, amelyek nehezen lennének valamilyen csoportba sorolhatók: szegharc a dobozhatalomért, párhuzamos mozgáskényszerítő, zabla talpbörtönben, az utolsó lapát, kötődések talpcsavarral, komplementer inga, operett-oppozíció stb.

Elég anyag gyűlt föl e példákkal arra, hogy Galántai nyelvét, vagy azt, ami erre a nyelvi kollázstechnikára inspirálta őt, mint valami ördöglakatot, felnyithassuk s megfejthessük?

Van egy sokat eláruló műve. 1984-ben összeállított egy olyan objekt-kollázst, aminek a Nyelv címet adta, és ami nem volt más, mint egy kitátott szájra emlékeztető alumínium-keret, benne egy szokásos vasból készült talp-lenyomattal, ami mint a szájban a nyelv, olyan lapos forma volt. - "Rád ölti, lám, nyelvét a művészet" - fogalmazhatnánk meg némi tűnődés után a mű dadaista ízű üzenetét. Szerencsére azonban ismeretes a munka német nyelvű címe is, s ez pedig úgy szól, hogy Sprache. És ez rögtön világossá teszi, hogy Galántai a magyar "nyelv" szó kettős értelméből indult ki, és a két értelmezés közül nem a "Zunge" alakra, hanem a kevésbé kézenfekvőre, a beszélt nyelvre - vagy egyszerűen a nyelvjátékokhoz való vonzódására, az érthetőséggel való tréfálkozásra - gondolt.

Sok ilyen értelmezési bukfencet találhatnánk a kollázsai között, s ha volt rá lehetőség, Galántai mindig a kevésbé kézenfekvő, gyorsabban félreérthető változatot választotta. Szerette, ha nyelvi csapdáinak bedől a közönség. Ezek a csapdák többnyire nagyon különböző fogalmakból összevont szóképek, amelyek azért nem forrnak aztán össze irodalmi értelemben vett igazi metaforává vagy meggyökeresedni is képes szóösszetétellé, mert a Galántai-féle plasztikai értelmezés során (hiszen mégiscsak a szobor a fontos!) újra széthullanak az alkotóelemeikre. A legjobb példát erre a beugratóan laza kollázstechnikára a Kormányülés c. szoborkompozíció szolgáltatja, amely ellentétben azzal a jelentéssel, ami első hallásra az eszünkbe jutna (vagyis, hogy a kormány ülésezik), egyszerűen csak egy kormánykereket és egy traktorülést tartalmaz: - egyetlen tárggyá összehegesztve a kormányrúd két végén.

"Lám, rád ölti nyelvét Galántai" - lehetne hozzá az interpretációnk.

Hadd hozzak szóba itt azonban valamit, ami - úgy gondolom - nagyon lényeges eleme ezeknek a kompozícióknak.

A Kormányülés első megközelítésében egyáltalán nem adja egy emelkedett szellemű üzenet megformálásának a benyomását, hanem inkább csak egy viccét, amely arra jó, hogy tekintélyeket destruáljon. De ha tovább szemléljük, rájövünk, hogy a mű ezen túl olyan antropomorf objekt is, amely a kormánykerék használatával és az ülés megszokott funkcióival űz gonosz játékot. Ez pedig már nem vicc, hanem azon túlmenően is nyugtalanító. Az antropomorf jelleg persze nem a szobor alakjában, hanem az emberi cselekvéssel összefonódott funkcióiban nyilatkozik meg, az ülés és a kormányzás megszokott mozdulataival.

A sok hasonlóan komponált munka közül hadd említsem meg még a Dobbantó-t, amelynek például rugóra szerelt két talpa - azaz lába - van, és ezért végeredményben azt a benyomást kelti, hogy ő ugrik majd el, ha használják, és nem az ember, ki "dobbantani" szeretne rajta.

Ezek a kollázsok tehát képesek arra, hogy az első - politikai vagy szemantikai - szamárfül után, amit mutatnak nekünk, mélyebb, ontológiaibb síkon is paradox helyzetbe hozzák a szemlélőt.

Azzal, hogy Galántai a legtöbb plasztikai munkájában az ujjnyi vastag vaslemezből vágott talp-lenyomatot, ezt a már szinte személyes emblémájává vált motívumot használja, olyan hatást ér el, ami a játékában elmerült gyerek lélektani helyzetére emlékeztet: a játék résztvevője (vagyis a szemlélő) maga is a szobor részévé válik. Hiszen nem kerülheti el azt a benyomást, hogy az ő lábnyomai lettek a munkába beleépítve, tehát végeredményben ő maga az, aki föl-le fut, elugrik, visszapattan, nyikorog, harangoz, koccan és forog; noha a szobrokban semmi sincs különben, ami az emberi test funkcióiból is ismert egyensúlykeresés, keringés, lengés vagy helyzetváltoztató manipuláció. Ezért van az, hogy ami bennük szokatlan, torz vagy morbid, az rögtön a mi morbitásunk, a bőrünk alá megy, egzisztenciálisan érint minket, s fenyegetően nyugtalanító.

Így támadhat az az érzésünk is, hogy ellentétben a klasszikus dadaista objektekkel - mint például Duchamp vécékagylójával vagy biciklikerekével - ezek a tárgyak egyáltalán nem afféle meghökkentő találkozások az abszurditással vagy az értelmezhetetlenül idegenszerűvel. Vagyis nem "objet trouvé"-k, hanem nagyon is programszerűen átgondolt kompozíciók, amelyek meglehetős biztonsággal interpretálhatók. Ez még akkor is igaz, ha a mondanivalójuk agresszíven vicces vagy egyenesen destruktív. És még egy fontos észrevétel: semmi közük nincs Arman tárgy-akkumulációihoz vagy a Tinguely-féle neo-dadaista szerkezetekhez sem, mert ezekkel ellentétben Galántai munkái nem puszta anyaghalmozások, és soha nem esnek szét, soha nem mondanak csütörtököt.

Tinguely objekt-kollázsainak még fontos kelléke volt ez a széthulló, önmegsemmisítő karakter. E művek lötyögése és blazírt csörömpölése mindig arra utalt, hogy valamennyi ilyen szerkezet végeredményben csak abszurd és öngyilkos véletlen-termék. Galántai viszont semmit sem bíz a véletlenre, hiszen munkáinak moráljuk, mondanivalójuk van, ami a jövő emberisége számára is érvényes. Egyszóval olyan művészet ez, ami skurillitása vagy látszólagos blazírtsága ellenére is tanító szándékú, és mélyen, szinte már megható őszinteséggel didaktikus.

Hogy mire tanít?

Galántainak, mióta a művészetpolitikai eszét tudja, vagyis főiskolás kora óta, volt egy fő élménye, amellyel később is, mint művészeti szervező, illegális kiadó vagy fél-legális intézményalapító állandóan szembe került: mégpedig a totalitarizmus. Nagyon világosan érezhető, hogy a talplenyomat nála az emberi egzisztencia jelképe, a lépő láb lenyomata pedig a haladásé. Az egész lábmotívum körülbelül azt jelenti, hogy "nyomot hagyok, tehát vagyok".

A lépés korlátozása, abszurd kompozíciókba való foglalása pedig ennek az ellenkezőjére, a humánus értékekkel rendelkező élet fenyegetettségére utal. A rácsok pókhálós szerkezetébe botlott, vagy az ördöglakatok zárjaiba bonyolódott láblenyomat olyan helyzeteket ábrázol, amelyek polipként fogják le a karjainkat, s amikkel meg kell küzdenünk. Ez az egész szimbólumrendszer végeredményben azt jelenti, hogy a művész, aki ebben a pókháló- vagy ördöglakat-közegben él - és hiába ilyenkor a modern kor minden vívmánya, nincs más választása! - még mindig a régi élethelyzetek rabja, és ezekkel harcolva még mindig romantikus feladatokra vállalkozó hős. Hasonló a barikádot festő Delacroix-hoz, vagy a hatóságokkal küzdő, s a plebejus érzelmű forradalmiságot megtestesítő Courbet-hoz. A dolga végső soron nem is a művészet szolgálata, hanem az, hogy egy zászlót emeljen magasra. S erre a zászlóra az van írva, hogy Liberty!


*Megjelent in: Galántai - Életmunkák (szerk.: Galántai Gy. - Klaniczay J.), Artpool - Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1996, pp. 9-17.     <>


lásd még: Perneczky Géza írásai