kontextus projekt

Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

Hajdu Istvánnal beszélget Károlyi Zsigmond

Megjelent most egy köteted*, válogatás tizenöt-tizenhat év cikkeiből. A pályád viszont korábban kezdődött, egy lassan elfelejtett, különös, átmeneti korszakban.

1973-74 táján egyrészt volt egy szerencsés pillanat: megváltozott bizonyos értelemben a politikai helyzet. Különös módon a politikai irányítás úgy döntött, hogy bár a gazdaságot rendesen kinyírja, ez volt az új gazdasági mechanizmus vége, tele retorzióval stb., de más szempontból elkezdett egy picit nem figyelni arra, hogy mi történik a képzőművészetben vagy egyáltalán a művészeti életben. Mert nem szabad elfelejteni, hogy 74-75-től, s erről alig beszélnek és alig tud bárki is, azért megváltozott a helyzet, a Lektorátus elkezdett pályázatokra hívni ún. avantgarde művészeket, akik ugyan nem nyertek, de részt vehettek legalább és nem kellett már eleve lemondani a publikálás esélyéről sem. Ekkor kezdtem ezt a pályát, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy nálam idősebb, igazán potens figura igen kevés, végeredményben talán egyedül csak Beke László volt. A nála idősebbek, vagy az ő kortársai, mint amilyen a más szempontból nagyszerű Németh Lajos, Körner Éva, Nagy Ildikó, Szabó Júlia, Kovalovszky Márta másképpen írtak, úgyhogy el lehetett kezdeni egy dolgot. Aztán nagyon hamar megismerkedtem olyan művészekkel - Csikyvel, Bakkal, Henczével, Nádlerrel, Attalaival, Erdéllyel és másokkal -, akiknek a személyes sorsa, a művészetük, a világról alkotott képük, az aktuális magyar helyzettel szemben elfoglalt pozíciójuk mind arra intett, hogy egyfelől van egy pszeudo vagy kvázi lehetőség, úgy lehet tenni, mintha itt a dolgok működnének, de más szempontból, ha az ember a lényeget nézi, akkor a helyzet hihetetlenül drámai, kínos, kemény, szomorú, tele csapdával. És én egyfelől rettenetesen tudtam lelkesedni, másfelől meg rettenetesen tudtam gyanakodni, mert éppen ebben az időben indult meg az avantgarde-on belüli szakadás, ami aztán a 80-as évekre teljessé vált, és be is fejeződött. Az újkonstruktív vagy újgeometrikus festők, szobrászok, most érdektelen, hogy miért, ezer ok miatt távolodni kezdtek attól a fajta keményebb vagy vadabb avantgarde-tól, amit az Erdély-féle mentalitás vagy gondolkodási mód jellemzett. Voltak hidak, a repedéseket néhányan megpróbálták befoltozni, de kiderült, hogy ez nem sikerül. Én akkor rettentő boldogan elköteleződtem a geometrikus vagy újgeometrikus áramlat iránt, de más szempontból mindenféle érzelmi és abszolút megfontolt, nem filozófiai, hanem elméleti okok miatt nagyon vonzódtam ahhoz a fajta avantgarde-hoz, amit Erdély Miklós képviselt. De korán megtapasztaltam, hogy itt milyen személyes ellentétek, feszültségek, cirkuszok, marakodások, gyűlölködések vannak, s elég hamar, nem mondom, hogy cinikussá, de mindenesetre rezignálttá váltam, mert azt vettem észre, hogy nagyon kevesen mondanak igazat. És piciben, leszűkítve, lefordítva, a sérüléseikkel együtt, itt mindenki rendesen csakis a saját életét siratja és nagyon kevesen gondolkodnak azon, egyébként joggal, hogy a művészet hol megy taccsra.

Eléggé fiatal is voltam, kívülről keveredtem be, magyar-történelem szakos voltam, és nagyon kevesen motoztunk itt olyanok, akiknek valamiféle íráskészsége, ereje, lendülete, optimizmusa lett volna, aki hajlandó volt kockáztatni, ilyen volt Bán Andris, Hegyi Lóri... Szóval nem voltunk túl sokan, mindenesetre könnyebb volt érvényesülni. Ha az ember a Művészetben Fajóról, Bakról vagy Nádlerről akart írni, közölték és mondjuk a Képzőművész Szövetség Tájékoztatójában a konceptről is lehetett publikálni. Jó, másutt nem, ez hozzátartozik, a Valóság nem közölte. Ami a dolog lényegét illeti, ez egy nagyon furcsa leckesorozat volt ahhoz, hogy rájöjjek, a dolgokat nem úgy kell venni, ahogy mondják, ahogy vannak, ahogy látszanak, más szempontból meg arra jöttem rá, hogy valóban az avantgarde csinálói, támogatói, ideológusai, teoretikusai stb. között semmivel nem dúl kevesebb és rosszabb minőségű harc, mint az MSZMP aktuális vezetői között, ugyanúgy a hatalomról volt szó, csak más szinten természetesen. És viszonylag gyorsan arra is rájöttem, hogy kevéssé vagyok képes a harcra. Meg nem érdekelnek a mozgalmak, mert nem hiszem el, hogy az individuum alkalmas arra, legalábbis az enyém nem, hogy az együttlétet mindenáron minden szinten forszírozza és el is fogadja. Érzem, meg már nagyon sokan szememre is vetették, hogy cinikusnak, kívülállónak, rezignáltnak, maliciózusnak stb. tartanak, és én nem mondom azt, hogy ez igaz, de nem mondom azt, sem hogy nem igaz, mert nem igazán élem jól meg, ha közel kerülök a hatalom esélyéhez, mert nem tudok vele mit kezdeni, mert egyszerűen gyanakvó természetű vagyok, önmagammal szemben is. Nem azt gyanítom, hogy hülye vagyok, hanem, hogy annyi látszata, annyi tükre, képe van egy dolognak, hogy abból csak egy az enyém, és az nem biztos, hogy a legjobb.

Nem tolerálod túl magad, nem az önfelmentésről beszélsz?

De, lehet. Csak azt pontosan tudod te is, hogy hogyan indul be mindenütt az első másodperc után a vezér-beosztott viszony a goldingi, tehát a legnyomorultabb színvonalon, a Legyek ura szintjén. Nem mondom, hogy én egy kis virágszálnak tartom magam, aki hagyja, hogy a fejére lépjenek minden másodpercben. De ha azt veszem észre, hogy a dolog tényleg semmi másról nem szól, csak arról, hogy hatalom kell, minden hatalmat a szovjeteknek, ugye, akkor én ebbe nem vagyok képes belemászni.

Én itt olyasmire gondolok csupán, hogy bizonyos dolgokban az ember biztos lehet. És ha már az előbb a mozgalmi vagy csoportos nyomulásról volt szó: az a rögeszmém, hogy a magyar művészet azért hihetetlenül tagolatlan, zűrzavaros, hogy van az a tévedés, miszerint itt egyéni utak vannak. Te például azt írod Baranyayról, hogy nem tartozik sehova, csak saját magához. És hogy ez tulajdonképpen pozitívum. De ha a történetet nézzük, akár Picassóét, akkor kiderül, hogy az a szellemi nóvum, ami kidolgozódott, az csapatmunka eredménye volt. Mert ha van egy csapat, akkor ott kialakulnak a szerepek és funkciók, és én azt tartom tragikusnak, hogy a magyar pályán ez sosem történik meg. Mert mintha mindig mindenki ugyanarra a helyre pályázna. És ugyanígy érzem azt is, hogy a teoretikus dimenziókban is van egy ilyen fajta hiány: az, ami a szellemi munka lenne, hogy a dolgokat osztályokba sorolja valaki vagy tipológiai sorokat csináljon, a viszonyrendszereket következetesen végigelemezze, hogy visszafelé megépítse azt az alapzatot vagy lépcsőt, amire lépni lehet, nos mindez nem létezik ma.

Igen, értem, csak én ugye 45 és fél éves vagyok, s az életem azzal telt, hogy ezt a minarikedés dumát kellett hallgatni hol megszervezve, direkt módon, politikai színezettel, hol meg egy anarchisztikus árnyalattal a művészek révén. És én tényleg úgy gondolom, hogy amikor 79-80-ban azt mondtam, hogy én nem akarok többet mozgalmár lenni, igazam volt. Az utolsó mozgalmi feladatom számomra teljes kudarccal és egyben a “megvilágosodással” járt. Hegyivel kitaláltuk, hogy a tízéves Ipartervet meg kell ünnepelni. Felhívtam Jovánovicsot, ő volt rám kiosztva, hogy vegyen részt az Iparterv tizedik évfordulós kiállításán, és Jovánovics azt mondta, hogy nincs kedve, meg nem is érti ezt az egészet, hogy miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni. És én akkor azt gondoltam, hogy vagy annyira ostoba, hogy nem érti, hogy ennek a dolognak nem róla kellene szólnia, hanem egy pirosbetűs ünnepet kell csinálni, művészettörténeti tényt kell fabrikálni valamiből, vagy Jovánovics egy zseni, aki pontosan tudja, hogy itt utólagos matatások, hazugságok, iskolateremtési gesztusok munkálnak. És kiszálltam az egészből. Végül Beke, Hegyi és Sinkovits megcsinálták az évfordulós kiállítást. És én máig azt mondom, hogy az a pillanat, amikor az ún. Iparterv generáció egyik legtehetségesebb, legfontosabb művésze egy fél órán keresztül hezitált, az rendkívül fontos, majdhogynem olyan értékű és érvényű művészettörténeti tény, mint az, hogy volt az Iparterv. Most túlzok ugyan, de én ezt nagyon fontosnak tartottam. A magam számára meg azért, mert ez példa értékű volt, mint egy jel, hogy tessék ezt abbahagyni. Nincs ilyesmi. Lehet, hogy másutt sincs ilyesmi, mert nem nagyon hiszem, hogy annak idején a hatvanas évek derekán Warhol és Rauschenberg és Wesselmann meg Liechtenstein és Jim Dine kéz a kézben jártak és megbeszélték egymással, hogy hogy kell csinálni a pop artot. Nyilván arról volt szó, hogy három teoretikus egy kazalba hányta a figurákat, állati ügyesen, pontosan, szellemesen, hatékonyan.

Szerintem nem ez volt a döntő, hanem az, hogy ezek végig jelen voltak. Mert egy olyan helyzetben sosem alakul ki egy reális hierarchia, amelyben a dolgok nem láthatóak. Erdély Miklósnak három napig a budaörsi művelődési házban volt egy kiállítása, amit látott mondjuk tíz ember. Milyen hatása lehetett ennek? Tehát nem az kell, hogy itt a művészek kart karba öltve mászkáljanak, hanem egy normális nyilvánosság legyen, ami eleve a szelekciót jelenti, tehát ha nincs lóverseny, akkor nem lehet tudni, hogy melyik ló mit tud.

Hát erről van szó, hogy nincs lóverseny. Most kik csinálják a lóversenyt, kik indítják a lovakat, kik trenírozzák, kik a zsokék stb. stb. De hát hogyha ezt végiggondolod, akkor rájössz arra, hogy 86-87-ig, és most végeredményben ellentmondok saját magamnak, bár nagyon sok mindent lehetett publikálni, nagyon sok mindenben részt lehetett venni, de csapatot formálni, egyáltalán szervezéssel, teoretikus kondicionálással foglalkozni nemigen lehetett, egyetlen figura volt, akinek volt annyi tehetsége és volt annyi ereje, itt az erő rendkívül fontos, és volt annyi szerencséje, ezt ne tagadjuk, volt annyi szerencséje, hogy meg tudta csinálni, csúnya szó, de nem rossz szó, a buliját, és ez Hegyi Lóri volt. A szorgalma, a tehetsége, a jelenlétbe vetett vak hite kellett, hogy mindennek ellenére keresztülverjen valamit. De megint lehet, hogy rosszindulatúnak, cinikusnak tűnök, ám mindebbe belejátszott az, hogy 80-81-től kezdve aztán végképp nem figyelt a politika oda arra, hogy mi történik a művészetben. Az egy más kérdés, hogy a Népszabadságba, a Magyar Nemzetbe, a Televízióba, a Rádióba nem engedték be az embert igazán, vagy nem engedték be jó szívvel, de a Műcsarnokot, a külföldre menő kiállításokat, a külföldi publikációt, az utazásokat már nem gátolták. Hegyi volt az egyetlen, akinek ereje és tehetséges is volt ahhoz, hogy ezt végigjátssza. Igen ám, de ha nagyon szigorú akarsz lenni, akkor meddig tartott az ügy? Pontosan addig, amíg az individuum, a szubjektum, az egyéniség, a személyiség nem áskálódott, kapálózott, kiabált a csapatszemlélet ellen. Ugyanis a csapatszemlélet egyetlen dologtól függ, a csapat vezetőjétől, a trénertől, a csapatkapitánytól. Most én meg azt soha nem képzeltem magamról, pontosabban képzeltem, csak nagyon hamar kiderült, hogy ez nem jön össze, hogy én alkalmas vagyok egy csapat megformálására. Egyszerűen azért, mert nagyon hamar kiderül egy csomó dologban, hogy én elunom, ha az emberek nem értik, amit mondok, vagy én nem értem, amit a másik mond. Én nem akarok senkiben legyőzni ellenszenveket, ma már, és mondjuk azt, hogy jó tíz éve, énnekem nincs kedvem ahhoz, hogy mint egy pedagógus, vagy mint egy diktátor, vagy mint egy edző viselkedjek. És azért nem jók a külföldi példák, mert ott van a háttérben valami, ami itt soha nem volt, és feltehetőleg soha nem lesz, a pénz. Itt soha senki nem tud kínálni valamit. Azonkívül, hogy a romantikus gesztus, a romantikus attitűd működik és gyönyörű is lehet... Mit tudsz kínálni valakinek, aki azt mondja, hogy még gondolkodik. Semmit. És még egyet hadd mondjak, ami fontos. Lehet, hogy én Baranyayt nem tudtam beilleszteni egy sorba, de nem is nagyon akarom. Lényegesebbnek tartom, hogy miközben abszolút fontos lenne ezeket a belső vonalakat, alig észrevehető szálakat összekötözgetni, szinte semmit sem tudunk róluk. A napokban voltam Szegedy Maszák Zolinál, és ott olyan széttépett, összeragasztgatott Vaszkó Erzsébet-pasztelleket meg kis olajakat lehetett látni, amiket szerintem nagyon sokan láttak ugyan, de soha senki nem vett róluk tudomást, nem vette komolyan. Most hányszor lehet még majd újraírni a történeti fejezeteket, a szálakat hányszor kell majd összekötni, amikor újra és újra előbukkannak dolgok. Teljesen földolgozatlan, láthatatlan, rejtélyes dolog ez az egész, és nem lehet tudni, hogy az hatott-e valakire, ami ötvenszer ki volt már állítva, vagy ezek a láthatatlan szálak; hogy valaki, akinek egyszer sem volt igazi nagy kiállítása, egyszer sem volt igazán benne a világban, de csinálta a saját festészetét, hogy az hatott-e valami rejtélyesen metafizikus, nem tudom, milyen módon.

Ennek a kinyomozása végül is elodázhatatlan. Viszont visszatérnék arra, amiről ezerszer beszéltünk már. A napokban megállapítottuk, hogy se te, se én nem vagyunk benne a magyar kultúrában, és én ezt botránynak gondolom. És azt hiszem, hogy itt az írástudók, a művészettel kapcsolatban lévő emberek felelőssége is fölmerül.

Nézd, nekem van egy feltételezésem: ez egy politikai giccs. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a politika giccse. Azt hiszem, ha csinálnának Magyarországon egy közvéleménykutatást az ún. vezető értelmiségiek körében, tehát a legolvasottabb és a ma legfontosabbnak tartott írók, zenészek, színészek, politikusok között, és mintát vennének 15 vagy 20 nevet kérve a kortárs magyar képzőművészek közül, és ugyancsak 15-20 nevet kérnének a kortárs egyetemes képzőművészet köréből, akkor, az a gyanúm, hogy egyfelől azok szerepelnének, akik a hatvanas-hetvenes évek kvázi botrányainak a részesei voltak, Kondor Béla, Szász Endre, és azok, akik a korszak Aczél által preferált, kedvelt figurái voltak, Varga Imre, Kovács Margit. Ezeket bírná megnevezni a magyar értelmiség, és talán még két nevet: Wahorn Andrást és mondjuk Banga Ferencet. A dolog így van kondicionálva.

Egyszerűen a hatvanas-hetvenes évek nagy képzőművészeti cirkuszai, amikor még volt pénz, voltak köztéri munkák, nagy egyéni kiállítások, országos kiállítások, amikor még a Népszabadság kritikája jelentékeny dolog volt, tehát a képzőművészet hírei benne voltak a magyar kultúra belsejében, tehát abban az időben a festők, szobrászok, most mindegy, hogy jók vagy rosszak, Kondortól Kokasig, Segesditől Varga Imréig, kapcsolatban voltak a kortárs írókkal, zenészekkel. Emlékezz vissza Jancsó filmjére, az Oldás és kötésre. ülnek a Várkert kioszkban és ott Sík Csaba Picassóról tart előadást egy csomó festőnek meg szobrásznak, a barátainak. Ez volt az utolsó pillanat, amikor a dolgot valaki még egyben akarta látni. Onnantól kezdve ez az ügy teljesen szétszakadt, bár a nyomai még a hetvenes-nyolcvanas években megvoltak. Erdély Miklósra gondolok, aki katalizátor vagy csomópont volt, de kész, ennek is vége. Csak azt kell megnézni, hogy kik járnak irodalmi, felolvasóestekre a Merlinbe vagy ide-oda, és kik a megnyitókra. És maradtak az emlékek, az irodalmi, az anekdotikus, a nem tudom, miféle emlékek, amik arról szólnak, hogy milyen érdekes volt Varga Imre, amikor a lefelé lépcsőző Leninjét mintázta. Na most ezek a legendák megmaradnak, de ki a bánatos szart érdekel ma Magyarországon, hogy Gémes Péter mit csinál?
Ma szerintem a vezető értelmiség, idézőjelben, a színész. Mert az a reklámhordozó. Meg néhány politikus.

Amikor egy országban attól látszik, hogy van kultúra, mert vannak zongoristák és színészek, akik a meglévőt interpretálják, és abban teljesedik ki a szubjektum, hogy hogyan teszik ide-oda a hangsúlyt, az katasztrófa. Közben pedig az, aki meg valamit csinálna, ami nóvum, vagy tényleg alkotna, és nemcsak örök értékeket aktualizál, az meg egyszerűen a periférián van, és esélye sincs, hogy megcsinálja, amit akar.

Ennek a folyománya, hogy csak azok az írók számítanak, akik ugyancsak reklámhordozók. Most a reklámhordozót nyilván nem a szappan és a mosószer értelmében használom, hanem politikai vagy kommunikációs, szórakoztatóipari értelemben. Aki nem alkalmas a tömegkommunikáció számára, hogy megdizájnolható legyen, annak a szerepe, rangja jóval csekélyebb, mint a politika és a kommunikáció számára használható figuráké. És a képzőművészet pontosan ugyanilyen, de már az egész művészeti ág szintjén. Ha az ember összehasonlítja a magyar képzőművészet státusát azzal, amit például Franciaországban megkapott vagy megőrzött, és ugye Franciaország most az elmúlt húsz évben jóval kevesebbet jelentett a képzőművészet szempontjából, mint Németország, Amerika vagy Olaszország, hát nem ég és föld a differencia, hanem egyszerűen lehetetlen az összehasonlítás.

Igen, ez azért abszurd, mert a képzőművészetben volt a leglátványosabb átrendeződés a században, meg mindenki a képkultúráról ír most. Amúgy én azt tartom egyszerűen tragikusnak, és én sok mindent szeretek, de azért a cinizmust hihetetlenül nem, hogy mondjuk egy Esterházy Pétert néha alig bírok megkülönböztetni a Hócipőtől, tehát hogy hova való Esterházy Péter? A Hócipőbe. Ez azért valahogy egy úgymond européer értelmiség felől nézve nem biztos, hogy pozitív.

Na jó, de hát csak az számít ebben az országban, ami elmagyarázható, ami elmondható, narratív, ami rögtön érthető. Ami nem, az nem, az nincs, az nem létezik. Aki dadog, aki nehezen fogalmaz, nem létezik. És ez tényleg elég vicces.

Hagyjuk ezt, mert ez mintha a szocialista kultúrpolitika nyúlványaként lenne jelen, valami olyasmi értelemben, mint amit Keith Haringről írsz, hogy a művész odanyilatkozott, hogy számára a magas és mély kultúra egyenértékű, és ő ezt az egyenértéket ábrázolja. Tehát itt végül is ez a dimenzió fogalmazódik meg. De hagyjuk.

A könyvedről beszéljünk. Sok írásod alcíme: Szemérmetlen magyarázat próba, ami egy magára maradt, vagy magános vagy bizonyos értelemben magánzó magára utaltságát jelzi. És aki rekonstruálni próbálja a munkákkal vagy művészettel való találkozásnak a szituációját, és egy fogalmi keretet csinál egy képnek vagy szétszálazza, szóval kibontani igyekszik a műben csomósodó szálakat. Tehát itt most az olvasó beszél belőlem, aki a stílusban felismeri az embert, és számot ad arról az örömről, ami a sorok sodrában személyes élmény. És hát azt látom, hogy a könyvben egy régimódi, múlt századi francia próza tűnik fel, amely hihetetlen választékossággal tud az olvasó kedvében járni, a legszívenütőbb feldöbbenéseket is bele bírja tölteni a sorokba és pár mondattal is egy mélységet idéz meg. Egyszersmind homokzsáknak tűnik az aktuális reflexió vagy feladatszerű jelleg, tehát hogy helyszíni tudósítóként egy kiállításról kell írnod. Pedig olyan írásokat hihetetlen örömmel olvasnék többet, mint a Kohn és a Kazinczy...

Nincs több. Tagadhatatlan, és erre őrült hiú módon adok is, hogy tudom, hogy tudok írni. Az egy másik kérdés, hogy nem tartom magam sem műveltnek, sem szorgalmasnak, vagyis tudom, hogy nem vagyok szorgalmas. Ezért, és ez a hiúságom önvédelme, az egyik dolog, amivel én labdába rúghatok, az az, hogy megtanultam szerkeszteni, tehát tudok szerkeszteni, és megtanultam írni, tehát tudok írni. Olvasni nem nagyon. Ettől aztán iszonyú nehéz és tényleg rettenetes vergődés megírni egy cikket, mert egyfolytában azon kell gondolkodni, hogy lehetőség szerint ne legyenek nyelvi és szellemi közhelyek benne, miközben egyfolytában félek attól, hogy keveset olvastam, keveset tudok, kevés információm van a világról, ezért kénytelen vagyok borzalmasan fegyelmezetten írni. Tényleg tudom, hogy fegyelmezetten írok, még akkor is, amikor látszólag olyan kesze-kusza az egész, merthogy legalább ott ne lehessen rajtakapni. Na most ugyanez az oka annak, hogy nem írok hosszabbakat, mert nem tudok hosszan, rendszeresen dolgozni, és nagyon keserű, nagyon kínos tapasztalat volt, amikor rájöttem, hogy én arra nem vagyok alkalmas, hogy igazán rendszeres nagy munkát, ún. tudományos igényű munkát végezzek. És ugyanez az oka annak is, hogy ilyen novellaszerű vagy epikus igényű dolgokat sem tudok írni. Ráadásul, hát ez őrült mulatságos persze, hogy annak idején valaki, már nem emlékszem, kicsoda mondta, hogy kétféle műkritikus létezik, az egyik az, aki elvetélt képzőművész, és így azoknak az írásai mindig hamisak és mindig kiszolgáltatottak a körülményeknek, az időnek, az idézőjelbe vett kollégáknak, a látens kollégáknak. Mert abban féltékenység, irigység és nem tudom, mi működik. És vannak azok, akik valahogy odakeveredtek. Na most én büszkén mondhatom, hogy soha nem akartam festő vagy szobrász vagy grafikus lenni, nem vagyok elvetélt képzőművész, arra viszont viszonylag hamar rájöttem, hogy nem lennék jó író, mert nincs bennem szorgalom, mert nincs bennem regélő vagy mesélőkedv. Szóval ezért látszik úgy a dolog, minthogyha a stiláris villódzás vagy fölfényezett stílus működne, mert hát egyszerűen pótolni kell azt, hogy én nem nagyon tudok írásban sokat beszélni. Ez persze csak az írott szövegre vonatkozik, mert fecsegni nagyon szeretek.

A Kohn és Kazinczy írásban - ami, mondjuk régies értelemben, élőkép - élő kép kap életet, tehát néhány figura gesztusaival vagy apró mozdulataival és pár mondatban sűrűsödik egy hihetetlenül tágas problematika. Na most ez lehet, hogy hülyén hangzik, mert el tudom képzelni, hogy bizonyos értelemben nem lehet tovább menni, de hogy ez mintegy lehetséges saját műfaj lehetne, ami nem kritika, nem esszé, hanem egy egészen más gravitációjú dolog.

A Kohn és Kazinczy-ügyben az az érdekes, hogy egyrészt hihetetlen jelentéktelen epizód a magyar kultur- vagy művelődéstörténetből, közben, amikor én ezt írtam, 92-ben, akkor volt ennek egy sajátos jelentősége. Megvilágosodásszerűnek láttam ezt, a szó legszorosabb értelmében. Nagyon kevés olyan pillanat van, ami ennyire belevág az életbe. A másik pedig az, hogy, és hát megint ide kell visszatérni, hogy én marha sok mindent kitalálok, és nagyon sok minden eszembe jut, de én nem tudok nem megrendelésre írni. Tehát én nem tudok íróasztalfióknak írni. Mondjuk a Beszélő, vagy annak idején a Magyar Nemzet azért volt zseniális számomra, mert azt követelte meg, hogy ne legyek olyan, amilyen vagyok. Azt követelte meg, hogy rendszeresen dolgozzam. Hogy szedjem össze magam.

A dolog másik oldala, amit mondjuk lehetne parabolának tekinteni és visszatérni arra, amiről az előbb beszéltünk, szóval gondold el most, hogy egy Kazinczy jelentőségű figura ma Magyarországon megteszi-e azt, hogy Pestről átmegy Budára vagy Budáról Pestre egy műterem miatt, vagy kíváncsi-e arra a ma élő Kazinczy, ha van ilyen, kíváncsi-e arra, hogy az igazi festők és szobrászok mit művelnek?

*Vetett árnyék. Kortárs Kiadó, Budapest, 1994.

(Beszélő, 1995 február)


[1999] [előbb-utóbb] [kontextus projekt] [Artpool] [kereső]