M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE / Kispál és a Borz


Nem kéne itt undergroundot emlegetni, nem kéne a Kispálékat föld alá keverni, de valahogy mégis.

Talán mert még elcsípték a 80-as éveknek a végét, hogy aztán meg nagyon megcsípjék a 90-es éveket. És mert olyan helyekről jöttek fel, mint a Fekete Lyuk, ahonnan nem szokás mainstreambe feljutni. De leginkább mégis azért, mert...

...hadd legyek lusta megfogalmazni, megtette ezt helyettem, előre is -naná-, amikor megírta "Egy kis rakkendroll maradék" címmel a Kispálék Ágy Asztal TV albumáról, hogy:

"Van most nekünk ez a Kispál zenekar, ez valami tényleg komoly nekünk, azt hiszem. (...) Lehet értük rajongani, én rajongok is, nincs mese. Ez jó érzés, máskülönben, lelkesedni jó.(...) "

Ha van egy zenekar, amelyik ennyire szarik minden megszokásra és előfeltevésre. Ha van egy zenekar, amelyikben mind a három fiú ennyire és így bír muzsikálni. Ha van ez a Lovasi nevezetű; ez basszusozik, énekel és olyan szövegeket ír, mint senkise. Nem
avantgárd, nem experimentum, semmi ilyesmi, mégis. Aki egyetlen számot is hallott már tőlük, az tudja. Egyszerű a Kispálban minden, maguktól értetődnek a dalok, nem meg vannak írva, hanem csak úgy vannak. Kispálék nem reflektálják a helyzetet, hogy rakkzenekar ők egy kelet-európai izében, ahol minden olyan más, legfeljebb az itt a címben idézett tréfa vonatkozik erre, mindjárt az első számban; lehet, hogy becsapás, de ahogy hallgatom a Lovasi nemtörődöm énekét, ahogy oda-se-figyelve keni el a szavak végét, ahogy úgy énekel, mintha beszélne, nincs mit tenni, csak az jut eszembe, hogy ugye ezt hívjuk költészetnek. Ugye. Soha sehol egy közhely se. Azt nagyon nehéz. Azt
nem lehet megcsinálni, annak lennie kell.

Ugyhogy nagyon lehetett várni az előző (Föld kaland ilyesmi...) után ezt az új háromságot: mintha sötétedne a Lovasinak a világa, azt hiszem. A könnyednek mutatkozó dalokban mindig ott volt az akkordokból-énekhangból-szavakból előmászó irónia mellett valami kesernye, kis beletörődés a bajokba, tudomásulvétel talán. De ezek most: kifejezett dalok a világ végéről, a címadó a legkegyetlenebbül (és a Fűben alvó meg a Jó a világ végéig ugyanúgy). A világ végéről úgy, hogy nem az apokalipszisről: csak úgy vége, semmi hiszti, élünk tovább meg minden, csak éppen vége. Szóval mintha erről szólna most ez az egész lemez, de nem kell azt hinni, hogy szomorú. Épp hogy vidám:

Tisztelt nézők és rádióhallgatók
Itt a világ végén csinálnánk egy fotót
Jöjjön ki este hétre a nagyrétre
Várja önt a világ pont a végére, végére, végére

Ez a kép: ez a zene. Komoly és mély és vicces és költői és egyszerű. 1993 van és >bár már nem számítottunk rá<: van magyar rakkendroll. Elképesztő."

Ez állt a Magyar Narancs, 1993 október 14-i számában, a Kispálék harmadik nagylemezéről. Azóta még kettőt csináltak, és nemigen lehetne róluk mást mondani, nagyon érzik most ezt a dolgot. Nem tudni, meddig fog ez menni, de 1996-ban még tart. Kilencedik éve.

1987, Pécs. A budapesti underground legendás nagy korszaka már lecsengett, de kazettára karcolt nyomai és az éppen aktuális ügyek, Sziámi, Neurotic, ilyenek Pécsre is eljutottak, az még nem a világ vége, azért. És Pécsen is voltak zenekarok. 1984-ben Pesten alakult, de félig-meddig Pécshez kötődött a Millenniumi Földalatti Vasútvonal, 1987-ben született Pécsen az Öregek Otthona, és ugyanekkor, fiatalabb erőkből a Kispál és a Borz. A MillFav az avantgarde örök tagadó szellemében élt: "Leterhelő dolgokat csináltunk, ahol az elsődleges az volt, hogy mi jól érezzük magunkat" - nyilatkozta Szemétzene című kazettájuk megjelenésekor a gitáros, énekes Kiszeljov Andrej (Indie 16, 1991/3.). Aki a mikrofont a szája elé tartotta, az Koszits Attila volt, munkájára nézve zenei újságíró, amúgy az Öregek Otthonában énekelt, gitározott, szöveget írt és ápolta az art-wave/underground hagyományt.

A Kispálék nem hagyományt őrizgettek, nyomták a magukét, jó kis tiszta gitárzenét. "Egy kis húzós, beindulós tánczenekar voltunk némi kis plusszal, amit még mi is csak sejtettünk magunkban, és nem is nagyon akartunk ennek a végére járni" - nyilatkozta a kezdetről, megintcsak Koszits Attilának a Kispál énekese, basszusgitárosa, Lovasi András (Z Magazin, 1996 február).

Az a kis plusz leginkább a Lovasi - ma már könyvecskében is kiadott - szövegeiben rejlett, meg hogy talán az átlagnál valamivel több energiát fordítottak arra, hogy saját műsorukat normálisan végig tudják játszani. Kezdetben négyen voltak, Kispál András és Lovasi gitároztak, Ozdi Rezső, aki a Borz nevet kitalálta, basszusozott, Brautigam Gábor dobolt. Aztán Ozdinak elfogyott a türelme, meg - Lovasi elmondása szerint -
zeneszerzésnél kioltották egymás dolgait a Kispállal, és lelépett, Lovasi basszusgitárra váltott. Az első demókazettát, 1989-ben már trióban csinálták, gyengén szólt, de ahhoz épp megfelelően, hogy az ember megszavazzon nekik egy rendes lemezfelvételt. Tizenöt szám, azóta majdnem mindegyik meg is lett, rendesen.

Koncerteztek sokat, klubokat indítottak Pécsen, és betörtek Pestre is, a kutyát sem érdekelte, hogy vidékiek, a lényeg, hogy aurájuk volt. Nem voltak elborult punkok, de passzoltak a Fekete Lyukhoz - aztán kinőtték. Azok közé a kis bandák közé tartoztak - mint a Pál Utcai Fiúk vagy az F.O. System -, amelyeknek még jutott némi kevés az ellenzékiség izgalmából, de történetük már nem abban a dimenzióban játszódott. A rendszer váltott, a hatalomnak rockzenekartól többé tartania nem kellett, meg hát a Kispálék eleve nem aktuálpolitikában utaztak, egy-két korai daltól eltekintve, azok is teljesen másmilyenek voltak, mint a szokott.

A 90-es évekkel eljött az a kor, amikor már nem egyetlen intézmény kényén-kedvén múlt, lehet-e lemeze valakinek. A Kispálék végigmászták a lépcsőfokokat, kazettákkal kezdték, kis kiadóknál, egyiktől mentek a másikig, külön történet mind, a maga tanulságaival, le is vonták, biztos, de a lényeg, hogy ontották a dalokat, töltötték meg velük a kazettákat, majd CD-ket, már hetven fölött jár a számuk. Végül eljutottak egy világcég honi helytartójához, a Magyar PolyGramhoz, és 2000-ig odakötözték magukat. A PolyGram visszamenőleg kiadta CD-n a régi csak-kazettákat, és nézett nagyot, hogy fogy, akár a friss.

Amin azért nem százezres példányszám értendő, szolíd tizen-huszonezres inkább: 1992-ben például a Föld kaland ilyesmi a 95., 1995-ben, az előző év novemberében megjelent Sika, Kasza, Léc a 152. helyen végzett az eladások alapján számított éves listán.

Előállt az a helyzet, hogy miközben a periférián néhány független kiadó figyel a legkisebb - néhány száz, néhány ezer főben kifejezhető - közönségréteg által igényelt zenékre, a piacot uraló öt
multinacionális óriás is keresi a maga "alternatív" együtteseit: tehát Kispál és a Borz (Magyar PolyGram), Pál Utcai Fiúk (EMI-Quint), KimNowak (Sony), Nyers (BMG), Tankcsapda, Sexepil (Warner/Magneoton) - figyelemre méltó, közülük a Kispálékon kívül a Nyers és a Tankcsapda is vidékről, Szegedről, illetve Debrecenből vette be a fővárost.

A "független" - bármit jelentsen is ez, mondjuk, gondolkodásában független - zenekar és a mammutvállalat együttműködésében akadtak, és nyilván akadni is fognak konfliktusok (mi legyen a borítón, miből legyen klip, mi legyen a cím, effélék), de egyelőre úgy tűnik, működik. Miközben komolyan veszik, amit csinálnak, a Kispálék képesek maradtak kívülről is nézni önmagukat, amiből aztán olyan önironikus dolgok születnek, mint például az első PolyGram album címe (Sika, Kasza, Léc, ami a rockzenész-zsargonban azt jelenti: lezavarni a műsort, zsebre vágni a dohányt, és tűzni haza) vagy az "őszinte, kőkemény rock" közhelyét kifordító Hazudós Zenekarok turnéja 1995-ben, Kispálék mellett a Pál Utcai Fiúk és a Tankcsapda közös országjárása, amelyhez néha a Nyers is csatlakozott.

1996 is munkával indult: adtak, mint a nagy sztárok, egy unplugged-koncertet a Fővárosi Nagycirkuszban ("ezek a dalok így nagyon elkezdték élvezni, hogy életképesek egy másik világban is" - írta Marton László Távolodó a Magyar Narancsban), s országos turnén kezdték bejáratni a legújabb albumot. Csakhogy: közben, márciusban megváltak dobosuktól, Brautigam Gábortól. Már nem először, de valószínűleg végleg. Az első válás a Sika-album felvétele idején történt, túl bonyolult ritmusokat találtak ki, neki
meg nem ment, begörcsölt, maga ajánlott helyettest, az Andersen dobosát, Kiss Attilát, de aztán visszahívták: hiányzott. Ezúttal Tóth Zoltán lépett a helyére, a pécsi Coda együttesből.

Kilenc év és öt album után senkinek sem lehet könnyű a szakítás, a legodaadóbb rajongók biztos zokon veszik, de az a kegyetlen igazság, hogy ebben a műfajban a hátul ülőknél sokkal több figyelem jut az elől állókra. Elöl pedig, a színpad szélén ugyanúgy Kispál András művel durva vagy finom dolgokat a gitárján, ugyanúgy Lovasi András löki a - könyvben is kiadott (Lovasi András: Kispál és a Borz dalszövegek (DTPrint, 1995) - lehetetlen szövegét, mint mindig - s amit eddig odatettek, az ül.


M.U.Z.I.K. | FÖLDSZINT | MAGASPINCE | MÉLYPINCE / Kispál és a Borz | HANG

Artpool | kereső