M.U.Z.I.K. / MÉLYPINCE / Kex, Syrius

dalszövegek, beszélgetések

Kex dalszövegek

Interjúkísérlet Baksa-Soós Jánossal, 1985

Beszélgetés Baksa-Soós Jánossal, 1990

Beszélgetés Orszáczky Miklóssal, 1985



Család

Emlékszem, régen volt
Mikor még együtt élt a család
Esténként anyám főzött
Nekünk vacsorát
Mi testvérek csak nevettünk
S élveztük a meleget
Volt aki többször kért
Mert nem evett még eleget
Illanó illatok szálltak föl az égbe
Szikrázó csillagok estek le helyébe

Bizony már régen volt
Mikor jó apám fölállt
Jel volt ez ki tudja
Kezdjük a muzsikát
Nővérem Emese anyámmal
A zongorához ült
Rögtön mindkettő egy kottába
Lelkesen elmerült
Aztán felcsendült a zene
Boldogan repülnék ma én is vele

(Baksa-Soós János dalszövege)



Csillagok, ne ragyogjatok

Csillagok, ne ragyogjatok
Csillagok, megvakulok

Anyám szeme, mint jóságos sugár
Vitorlám útját kíséri
Nem félek az idegen világban
Egyedül minden sikerül

Pánsípon játszik egy kis pásztor
Léghajó felette repül
Meleg van, halovány köd lebeg
Kismadár álomba merül

Karomra szállt egy apró ember
Kérdezte, mit keresek itt
Nem tudtam megmondani neki
Gondoltam pedig valamit

Csak rajzolom, miről álmodom
Leírom, mire gondolok
Csak rajzolom, miről álmodom
Leírom, mire gondolok

Nem nem nem nem
Nem én vagyok
Nem én vagyok
Nem én vagyok
Én én én én vagyok

(Baksa-Soós János dalszövege)



Elszállt egy hajó a szélben

Elszállt egy hajó a szélben
Házunktól nem messze megállt
Kiszólt egy hang, hogy én menjek
Sietnek, nem várnak tovább
Óriási házakat láttam
Hallottam vonatok zaját
Felhők közt madarak szálltak
Utánuk repülök tovább

Mondjad, ki vagyok
Mondjad, mi vagyok
Mondjad, ki vagyok én
Nem hitte el, hogy szeretem
Nem hitte el, hogy szeretem

(Baksa-Soós János dalszövege)



Zöld-sárga

Zöld-sárga, zöld-sárga
Hangyák lejárata
Tollasgyík szemében
Áll egy kis leányka

Darazsak harcolnak
Fogaik csattognak
Halálos sebeket
Ejtenek eleget

Katonák szájában
Ereim végei
Ugy szívják véremet
Csak ebbe ne halljak meg

(Baksa-Soós János dalszövege)



Szőnyei Tamás: Interjúkísérlet Baksa-Soós Jánossal (1985)

"Meddig tudsz maradni? Fél óráig?" - kérdezte Baksa-Soós János. E néhány szóból megsejtettem, baj lesz az interjúval. Nem mintha harminc perc alatt nem lehetne tartalmas beszélgetést folytatni, de a kérdés hangsúlya nem egyszerűen arra utalt, hogy nem kíván félóránál hosszabb időt engedni nekem, hanem hanem inkább arra: próba elé állít, mint vadló a rodeós cowboyt. Mennyi ideig bírok nyeregben maradni?

El kell ismernem, erre a küzdelemre nem voltam felkészülve.

Három nappal korábban Baksa-Soós János és Bumerángnak keresztelt kísérői - az Európa Kiadó és a Balaton tagjai - koncertet adtak a közgazdasági egyetem Ráday utcai kollégiumában. Zsúfolásig megtelt a hosszúkás pincehelyiség. Voltak itt olyanok is, akik 1969 körül imádták a Kexet, de szemlátomást sokkal többen, akik most látták először életnagyságban a legendás zenekar legendás vezéregyéniségét.

Ebbe a csoportba tartozom én is: 12 évesen még nem járhattam Kex-koncertre, pedig a Budai Ifjúsági Park, a Fő utcai Párizsi kert és a Bem rakparti művelődési ház - az együttes egykori törzshelyei - öt-tíz percre vannak a lakásunktól. Gyerekfejjel mégis gyakran úgy éreztem, mintha ott lettem volna a fellépéseiken: bátyám, aki hat évvel idősebb nálam, otthon mindig eljátszotta, mit csinált, miket dumált "a Baksa". Magam előtt láttam, amint langaléta termetével, vállig érő, szalmaszőke hajával, piros nadrágban, fehér tornacipőben sziporkázik a színpadon, s percről percre, koncertről koncertre mással lepi meg a közönséget és zenésztársait.

Az értelmiségi fiatalok egy rétege az ő humorán nőtt fel, megtanulták követni asszociációs bakugrásait, akarva-akaratlanul is utánozták hanghordozását, mozdulatait. Kisugárzása máig érezhető, bár amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt a Kex, nyoma is alig maradt. Egy Clark Ádám téri ház falán talán még ott a kővel karcolt felirat, Rexszé kerekítve, láthatók néhány filmen, van egy kislemezük, nosztalgikus emlékezések olvashatók róluk. A Ráday-koncert reggelén látott napvilágot az Élet és Irodalomban Temesi Ferenc Költészet napi tárcája, amelyből megtudhatjuk, hogy számára a Kex által megzenésített Tiszta szívvel és A hetedik jelentette az igazi József Attila-élményt. Hobó hangulatos novelláját a Kex Egyetemi Színpad-i műsoráról 1978-ban közölte a Mozgó Világ. A szerzőt, aki szerényen Szerémi Lászlóként jegyezte az írást, hiába kerestem a nézők között, pláne a szereplőgárdában. Pedig a HBB-vel talán ő tette a legtöbbet azért, hogy egy későn született nemzedék megismerje Baksát; olyannyira szellemi táplálék volt számára a Kex, hogy az Elszállt egy hajó a szélben című szám egyik sorából ("Mondd meg, ki vagyok, mondd meg, mi vagyok én!") még dalt is írt (Ki vagyok én? a Közép-Európai Hobo Blues LP-n).

A Kex ignorálása az MHV elévülhetetlen vétke, egy felvételfoszlányokból, filmszalagról összetákolt, szükségképpen rossz minőségű, mégis dokumentum értékű lemezzel vagy kazettával is legfeljebb csak enyhíteni lehetne. Annak ellenére, hogy mindenki szerint élőben volt igazi a Kex, az akkori koncertrögzítési technikát ismerve az egész repertoárjukat kellet volna fölvenni a gyári stúdióban, nemcsak egy kis töredékét. Mert az a két dal, amelyet a kislemez megőrzött: klasszikus. Nem a kötelező tisztelet mondatja ezt velem, komolyan gondolom. Az Elszállt egy hajó a szélben Bartókos zongoraindítása, A család békés, polgári kamaramuzsikálást idéző vonósszólama bizonyítja, hogy zenészek is voltak a Kexben, Baksa egymaga kevés lett volna - nélküle viszont már nem lehetett Kex a Kex.

Kiváncsian, bár csalódástól tartva mentem el a koncertre. Nem sok jó szokott kisülni ezekből a hazalátogatásokból (Baksa-Soós János az NSZK-ban él). Orszáczky Miklós is olyan gyenge haknival állt elő néhány hónappal Baksa előtt, ami csak a saját nimbuszának lerombolására jó. Félreértés ne essék, nem a másfél évtizedes számokat vártam Baksától. ("Akkor csak egy nagy gyerek voltam, most fiatal felnőtt vagyok" - szokta mondani. - "A felnőtt című érzés azt jelenti, hogy tudom: gyümölcstermelő vagyok, tehát alkotó.") Arra voltam kíváncsi, milyen mondandója van ma, 1985-ben, a számunkra.

"Édesapám mondta: az érzéseidre bízd magad, ami előtt és után jön csak a józan ész" - olvasom az 1980-as Mozgó Világban Baksa noteszlapját. Nos, az érzéseimre hallgatva mondom: a koncerten semmit nem kaptam tőle. A színpad szélén ült egy széken, hosszú negyedórákig ugyanazt a két-három akkordot pengette Ámor feliratú gitárján, magyar szöveg nélkül énekelt valami monoton, törzsi dallamot (afrikai? indián?), aztán hirtelen abbahagyta, rálegyintett az egészre, és beleszólt a mikrofonba: "Hagyjuk a fenébe" - gyakran éppen olyankor, amikor a zenekar tagjai már kezdtek volna a saját gyönyörűségükre játszani, átadni magukat a helyszínen születő zene sodrásának. A rituálé abortuszának ezekben a pillanataiban az Európa Kiadó gitárosát, Dénes Józsefet figyeltem: ő mindig érzékeny barométerként reagál a színpadi légnyomásváltozásokra. Láttam, amint magával ragadja az alkotás gyönyöre, majd kelletlenül leereszt a koncertmester utasítására. Ilyenkor Baksa vagy szünetet rendelt el vagy újrakezdte ugyanott, ahol tizenöt perccel azelőtt, hogy aztán ismét ráunjon a dologra.

Türelmesek voltunk: egyre csak azt vártuk, hátha történik valami csoda. Hiába. Valaki a Zöld-sárgát követelte. Az első sorokból lepisszegték. Aztán egy hang a kurva anyjába küldte Baksát. A válasz: "Az enyém nem az." Egy lány felült a színpad sarkára. Baksa megállt, leparancsolta: "Mi itten dolgozunk."

A hely jellegéhez képest szokatlanul rideg gesztus arra utal, milyen komolyan vette ezt az előadást Baksa. Még írásba is foglalta az estére érvényes szabályokat: a koncert előtt és alatt idegen nem tartózkodhatott sem az öltözőben, sem a színpadon - amelyet viszont a szereplők nem hagyhattak el. A szertartás előtt minden szereplőnek tisztára kellett mosnia a kezét, gondosan behangolnia a hangszerét, és magában koncentrálni.

Most jön a "józan ész": az előkészületek ellenére ezen a koncerten nem született a rögtönzésből varázslat - vagy csak én nem hallottam meg a dalok álomi szépségét?

Beszélgetni akartam Baksával. Miután a munka végeztével hazaküldte a közönséget - "Na most már menés, szervusztok" - bebátorkodtam az öltözőbe. Kezébe nyomtam a POLIfon 1985/2. számának nyomdafriss példányát és interjút kértem tőle. Úgy tett, mintha belefújná az orrát, majd azt ajánlotta, legyen az időpont "tegnap vagy tegnapelőtt".

Másnap, szombaton, és aztán vasárnap is, állandóan hívtam Vető János lakását, ahol Baksa megszállt. Hiába, eltűnt. Már Vető is aggódni kezdett, merre lehet: "Talán valahol lefekü☮dt; ilyenkor akár húsz órát is alszik." Hétfőre szerencsére előkerült, csak az útlevelét vesztette el. Telefonon megegyeztünk, hajlandó fogadni, de vigyek valami piát is.

Egy üveg Hubertussal és barackpálinkával állítottam be, biztos ami biztos. Ezután jött a "meddig tudsz maradni" kérdés. Elővettem a magnót, Baksa kikapta kezemből, a szájával belefingott a mikrofonba, jót nevetett ezen a húzáson, majd kijelentette: fárasztja a velem való beszélgetés.

- Én egy magasabb iskolába járok, mint te. És hogyha nekem egyetlen személy érdekében le kell frekvenciálni magamat, azt nem találom realisztikusnak.

- Nemcsak egy személyről van szó - próbáltam érvelni.

- Ez glóbuszérdek, vagy legalábbis határérdek - fogta pártomat Vető.

- De ez az újság-izé ez ilyen alibi ügy - zárta le a vitát Baksa.

- És mi nem alibi ügy? - kérdeztem vissza.

- A görögdinnye például vagy az ananász - felelte.

- Hogyha kérhetek valami - kísérelte meg a közvetítést Vető -, akkor azt szeretném, hogy a fiatal útitársnak mondj el olyan alapvető dolgokat, amiket érdemesnek tartasz...

- De én nem tartom érdemesnek. Azért nem tartom érdemesnek, mert nekem lesz kiállításom, lesznek koncertjeim... - újra hozzám fordult: - Na most, hogyha veled kell beszélgetnem, akkor tudok veled találkozni mondjuk egy uszodában, és olyan tanárian tudlak téged lespriccelni vízzel, hogy abból megérted, hogy délelőtt van. Többet nem tudok érted tenni...

Riporteri gyöngeség, tudom, de zavarba jöttem. Megbénult a nyelvem, ahogy érzékeltette, ő a bölcs zen-tanító mester, én pedig a méltatlan tanítvány. Először csak szóban spriccelt le, aztán jöttek az okító célzatú ütések.

Nem vagyok jó tanítvány, így nem tudok eljutni a megvilágosodásig. Húsz pecig maradtam.

Miközben én leblokkoltam, szerencsére a magnó működött. Van Baksa-Soós Jánosnak egy [pontosabban: rengeteg - Sz.T., 1996] telerajzolt, teleírt könyvecskéje. Interjú helyett ebből olvasott fel maga a szerző, illetve Vető János és festőtársa, (Méhes) Zuzu, aki szintén itt állomásozott.

"Áll a fasz. Nézi a lemenő napot. Kicsit, s még mintha utána is nézne. Aztán, mivel nincs hova menjen, én nézek rá, a tulajdonos, s keresem az alsónaciba. Ott is, és szívesen van összehúzódás, közben kitódult a vér, elmúlt az indulat."

"Áll a bál. Rovarozik a rét, boldog mindenki, fácán, disznó, nyúl, róka. Indián mosolyog avval az áttekinthetetlen fejével. Díszhang, néha nem is szólsz, s ha látsz, puszit adsz. Mit szól az orrod? Nagy. Na jó, illetve ott."

"Réten áll a béka és szignálozza a szomjúságot. Speciális italról van szó, jól igyuk. Butty, bluff. Hárman álltak ott, s komoly nagy lények, mindig hárman várják a tavaszt."

"A jövőbe nincs praxisunk."

"Búg a gitár, azúrkék egünk, kissé remeg a hold képe, február van, párás levegő. Dani mesésen főz."

"Ámor mondja, hogy nem fájdalmas a szerelem. A szerelem nagy dolog, bármeddig tart a tanulás. Vágy - az hülyeség. Hiszen női társ van annyi, mint én. A két kozmosz egyforma nagy."

"Édesanya poharával leöblítem azt a gondolatot."

"Felnőttek is szeretnek fejlődni, akármint a gyerekek."

"Átlátszó, hideg, hosszúkás dolog. Lóg a víz az ereszen. Mi az?"

"A füllel együtt lehet hallani a hangot."

"Cipőbolt előtt kolduló látképek. Komolyan is lehet szomorkodni."

Különlegesen jó időben, amikor összhangban repül a hajó a rajta dolgozókkal, mindenki kap egy üveg rumot. Plusz cigi és étel. És azt aznapra fölhasználja."

"Fut a kukac a poros út melletti zöld rét tiszta fűszálán. Visszamegy a fára, s két hetecske múltán lepkeként repül. Ő a szép. A magasan levő ég és a közeli rét szépségfókusza."

(POLIfon, 1995/4)



Trencsényi Zoltán: Budapesti beszélgetés Baksa-Soós Jánossal (1989)

Kedves figyelő szempárok és nyitott fülek! Kérjük, hogy Baksa-Soós Jánossal kapcsolatban még véletlenül se jusson eszükbe a Kex együttes. Ne mondjanak ilyeneket, hogy "legendás" meg hogy "kultikus", (...) tűrjék be a FELEJTÉS feliratú ládikóba a Család vagy az Elszállt egy hajó a szélben dallamát!

- Miért nincs nagy kedved ezekről beszélni?

- Mert azokat én gyerek munkáknak tartom. Nagyon jó gyerek munkák az igaz, de már nem zenésíteném meg a szomorú József Attila-verseket, nem énekelném el a Zöld-sárgát... Ezeket akkor sem értettem. Én a Rózsadombon laktam, nekem ezeket a dolgokat ajánlották.

- Tavaly a Hobóék az Emberi Jogok koncerten a Zöld-sárgát énekelték és 80 ezer ember vinnyogott a gyönyörűségtől...

- Ez nagyon szomorú.

- Miért?

- Mert az embernek állandóan fejlődni kell. Az egyén kötelessége a személyes fejlődés. A régi dolgokon túl kell lépni. Sajnos sok kollégám a hatodik, hetedik kört teszi a gyerekkora körül, és leállt a fejlődésben.

- Ennyi?

- Ennyi.

- Mivel foglalkoztál az elmúlt 15 évben?

- Én, mint pionyír művész dolgozom, amióta Nyugat-Berlinben élek. Az élet feltérképezésével foglalkozom. Megfigyeléseimet csinos formában feljegyeztem 350 hajónaplóban. Elvégeztem az indiániskolát, aztán a szamurájiskolát, most hercegi iskolába járok.

- Mi mindent tanultál?

- Tudok bánni késsel és bottal, vannak képeim és képsorozataim, és van egy sajátos zenei világom. Profi vagyok, és önfejű, mint egy hójaguár.

- És hogyan él egy önfejű hójaguár?

- Sokat nélkülöztem. Volt, amikor szegényházban étkeztem napi egy ételt. Volt, hogy semmit. Kétszeres Robinson-díjas vagyok. Aki azonban pionyír művész, annak tudnia kell, hogy élen jár. És aki élen jár, elől halad, az nem kaphat segítséget sehonnan. Előlről azért nem, mert nincs előtte senki, hátrafelé pedig nem kommunikál. Mostanában megpróbálok visszaszocializálódni, mintegy a kicsorgó múlt belefolyik az élő jelenbe. És persze a mulatás ügyét sem szeretném cserbenhagyni. Barátkozni akarok, esetleg fellépni.

- Közben 40 éves lettél.

- Igen. Éppen ezért, mivel fiatal férfi lettem, a jövőben díszes ruhákat fogok magamnak csinálni, rangomnak és csinosságomnak megfelelően akarok mutatkozni társaim előtt. Már vettem szarvasbőrt és fonalat. Ha ugyanis a jövőben mindenki így mutatkozna a másik embertársa előtt, akkor az újabb jóérzést szül.

- Rossz dolgokról nem akarsz szólni?

- A művészet feladata életet megéneklő gyümölcsöket készíteni. Embertársaink megérdemlik, hogy a művészektől csupa kellemes dolgokat kapjanak. Felismeréseinket kedves és mesés formában kell közvetíteni. Ez a művészet! Van egy porladozó mesekönyv, van egy lezárt mesekönyv és van egy mesekönyv, amit most írunk. Elítélem azokat, akik az életet szídják, ha tök ricsajos, életet szídó hülyeségeket hallok, úgy állok, mint egy hülye. Te is. De hát az étteremben a pincérnek ugyanúgy kötelessége finom ételeket eléd rakni, nem hozhat egy nagyon rossz levest azzal, hogy ez most egy kritikai leves. (...) Lelkes és jó produkciókat kell létrehozni, és ez alapja lehetne egy áltatlános lelkesedésnek. Mindenki vitorlázhatna ezeknek a a színvonalában. Kikapcsolódásban és jó, színvonalas dolgokban kell részesíteni a dolgozókat. Van miért rajonganunk, és azt nem kell szégyellni. Ha még megcsináljuk az összekötő kedvességet is, akkor minden jó lesz. Itt viszont olyanok a politikusok, hogy erre nem képesek. Láttam például azt a Pozsonyit... vagy Pozsgayt? ... szóval olyan életunt, hogy egy krumpliszállító fej csinosabb.

- És a vallás sem segíthetne?

- A vallást egy nagy hülyeségnek tartom, mert nem létezik, hogy tíz vagy ezer ember ugyanazt gondolja csak hitből, anélkül, hogy bejárta volna azt az utat. Hajmeresztő, mert önállótlan. Stupid dolog.

- Egyelőre tehát maradsz egy nélkülöző pionyír művész...

- Én nem nélkülözésről beszéltem, hanem álhatatos érdeklődésről, amely az élet felé nyilvánul meg részemről. Azonkívül csodálom a szervezetemet, mert kitart mellettem és kedves. Van is egy olyan képem, hogy a Hős gyomor!

(Alte-Rock, 1990 január)



Baróti Éva: Változunk - Budapesti találkozás Orszáczky Miklóssal

(...) - A régi felállásból elég kevesen vagytok már itthon...
- Amikor a zenekar '73-ban felbomlott, mi már 5 éve játszottunk együtt. Kevés zenekar marad fenn ennél tovább, hiszen mindenkinek változik az érdeklődési köre. Az egyik másképp fejlődik, mint a másik, és talán másfajta zenét szeretne csinálni. Ez természetes. Igaz, amikor '71-ben hazajöttünk Ausztráliából, azt terveztük, hogy később ismét külföldre megyünk. De ebből semmi nem lett. Nem tudom, hogy a szerződéseket hol, miért nem fogadták el, vagy milyen szervezési hiba történt. Igy aztán mi is ugyanabba a kerékvágásba kerültünk bele, amibe a többi magyar zenekar. Egyik hónapban elmentünk Debrecenbe, a másikban Miskolcra, majd egy pesti klubban játszottunk. Készítettünk néhány rádiófelvételt, amiket soha nem játszottak le. Igy értelmét vesztette az egész, nem tudtunk továbbfejlődni. A bulik előtt összeültünk, és öt perc alatt megbeszéltük, mit fogunk játszani. Egy külföldi út biztosan együtt tartotta volna a zenekart, és utána itthon is újabb közönséget hódíthattunk volna meg.

(...) - A 70-es években mennyire volt előtted világos a saját szereped?

- Mi tudtuk, hogy amit csinálunk, az jó és fontos, mert a szakma is reagált rá. Nyilván ebben nekem is volt némi szerepem, talán nem is kicsi. Ez jó érzés volt, hiszen mi a jó öreg lódenkabátban jártunk, és a sikereink csúcsán kirúgtak bennünket az E-épületből. Egyik héten még ott játszottunk kétezer embernek, másik héten nem engedtek be, mert lódenkabátban voltunk. És akkor még ez is jólesett, erőt adott, hogy a következő héten is felálljnk a színpadra, és megpróbáljuk újra ugyanazt. (...) Azokban az években sokkal többre már nem voltunk képesek, mert a körülmények, sajnos, nem voltak kedvezőek. Én még ma is azt hiszem, hogy az együttesben több lehetőség lett volna. Nekem is volt egy-két önálló kísérletem. Például az Egyetemi Színpadon előadhattuk a Széttört álmok című szimfónikus rockoperámat - egyszer, egyetlen előadáson. Ezeknek a próbálkozáoknak ugyanúgy megvolt a maguk behatárolt sorsa. Ezért érzem úgy, hogy helyesen döntöttem: hivatalosan külföldre távoztam, olyan körülméynek közé - koncertpódiumra és stúdióba -, ahol tudtam alkotni. Igaz, minden más volt, mint itthon. Át kellett állnom, és még ma is formálnom kell magam a körülményekhez, hogy én ott olyan hatással vagy erővel tudja előadni, mint akkor itthon.

(POLIfon, 1985/3.)



M.U.Z.I.K. | FÖLDSZINT | MAGASPINCE / Kex, Syrius | MÉLYPINCE | HANGMINTA

Artpool | kereső