Artpool P60 – 2007. október 10–19.
Paksi Endre Lehel: Blink/Villanás - Pascal Dombis és Thanos Chrysakis helyspecifikus installációja
A Villanást pszichofizikai hatásvadászatként harangozták be: olyan érzelem-kiváltó géppé, amivel csak szuperhatalmak katonai kísérletezô bázisaiban játszogatnak, jó titkosan. Ehhez képest, ami engem lenyûgözött, az az, ahogyan a két, a terem két végébe helyezett projektor – egymásnak adogatott rendszertelen villanásai révén – elanyagtalanította a teret.
Nem azáltal, hogy valamiféle felületet hazudott látható felületeire, amivel valamiféle mozgást, vagy görbületet szimulált volna, hanem a fal, ellentétes irányú surlófények fölfedte finom reliefszerûségét emelte ki a mû: a két irányból teljesen más mintázatot mutatott meg. Ez váltakozott a szemünk láttára, ugyanazon felület két homlokegyenest eltérô igazsága, melyben léte igazsága ingott meg – már amíg tudatunk számára új ez a térérzékelésre vonatkozó tapasztalat. (Galántai György a megnyitón így heurékázott: "Szóljatok Pauernek, ez itt egy valódi pszeudó!") [video]
A francia Pascal Dombis többi, itt kiállított mûve is hasonló, pofonegyszerû minimalista képzômûvészeti üdítô. (Igaz, a BLINK kiegészül Thanos Chrysakis hanginstallációjával, melyet szinkronizált a stroboszkóp-video villanásainak megsûrûsödésével állítólag.) Így a lentikuláris fénydoboz technikájú mûvek (Post-digital mirror, 2007) sem többrôl szólnak, mint egy aprólékos, valamiképpen prizmatikus recézetû mûanyag tábla keltette fénytörési self-animációk. Ahogyan megközelítjük a mûvet, azon táncolni kezd egy irizáló fényjelenség (ezért self-animatív) a megadott téglalap-kivágatban, sem több, sem kevesebb. Ugyanez fénydoboz nélküli verzióban, csupán a terem megvilágítását visszaverôn talán még élénkebb színekkel örvendeztet. Akinek mindkét szeme ugyanolyan élesen lát és fókuszál, azt még az a játék is elszórakoztathatja, ahogyan a két szemünk közti távolság már jelentôs színeltolódást eredményez: így az ábra nem lesz azonos. Tehát a BLINK termében már tapasztalt, a térérzékelések tudati értô-mechanizmusai megingathatatlanságában való kétkedés egy szerényebb áramigényû, függetlenebb mûtárgyban szintén megvalósult.
Dombis úr barokkját is elhozta azért nekünk: a lencse-lemez állványon technikájú mûvek közül kerülnek ki ezek, például a Google_black_white. Adott az utalás a sima keresô és az energiatakarékos g. fekete hátterû opcióira, mindamellett átvitt értelemben is igaz ez. A lencse-lemez szerintem inkább csak kimerevítésre került (állványra), így jöhet létre az a mellesleg a képzômûvészetbôl is ismert trükk, ahogyan a kép elôtt elhaladó számára a látványok váltakozni fognak. Dombis néhány pixel széles csíkokból összeálló kollázsa áll az explicit infernális, piacra eresztett démonológiából és egyéb, ártatlanabbnak tûnô képholmikból. A lencse-lemez alá kerülô recevékonyságú csíkkollázsra másik példa a Black_out sorozat, ahol sokszorosan összetett, térbeli fekete vonalhálózat két, egymástól csak kis szögben eltérô nézetét fogja adni a lencse-lemezen váltakozó jelenés. [video]
Thanos Chrysakis benti hanginstallációját annyira átütônek nem találtam élményében, mivel a Coilon, vagy a Throbbing Gristle és egyéb utakon elszabadult kísérleti zenei kedvenceim, budapesti barátaim kellôen megedzettek. A tálalás volt, ami megfogott benne: kifejlett emberhímek fülmagasságához adjusztált, hátukkal egymáshoz ragasztott apró hangszórócska-párokkal hintette meg a teret. Bekábelezésükhöz szükség volt ezüstszín ragasztószalaggal teljesen összetekerni a padlót, nagyon érzéki kalligráfia született így. [video]
Forrás: Paksi Endre Lehel ©
Lásd még - Fuchs Péter: Mit kezdünk 62 hangszóróval és pár képpel egy francia festôvel, és nélküle?
Pascal Dombis: Mikado / Thanos Chrysakis: Hangkert //BLINK//