AL 7, 1984. január - 58. o.
Józsikám! Mint mondtam, minden lehetőséget megragadok (?teremtek), hogy ne azzal a szar-üggyel foglalkozzam (amit magamban csak BR-6-nak hívok), kapóra veszem hát az említett ötletet, hogy írok egy levelet neked-Galántainak. (Az isten baszná meg ezt az írógépet, amin folyton ugrik az a betű; de újabban már be is csap! (kezd emberré válni/) Tehát 83.XI.29. éjjel 2 óra. Remélem, be is vésődik, amit a Babzsák révén feltalált hatévesektől tanultál: a játék fontossága, értéke nem a kívül-állóktól függ, hanem a kívül-lévőktől. Ám az is igaz(nak tűnik), hogy a dolgot végiggondolva a Kié hát a Világ? kérdéshez jutunk. (Ti. az Isten nemlétének tudatában.)
(Az isten fogalma valószínűségi téveszme, a hőhalál-elmélet fonákja. Isten a megváltás lehetőségének kinyilatkoztatása, melynek sültgalamb-váró transzából csak a szakács halálhíre rázhat fel minket. „Az alázat penig aztot jelentené-e, hogy próbáljunk élni és tenni akép valamint szánandóan rövid eszünkkel jónak látjuk (belétörődve ímhol az tudatlanságunkba), avagy próbát tegyünk rá, hogy bizonyságot szerezzünk (ami ferde eszünkkel persze lehetetlen vállalat): mi légyen hát az jó, mit nékünk tselekednünk kellene? (Ha eztet megtudhatnánk, az lenne az igazi tsuda.) de hát kié ez világ, hahogy sem az Jó Istennek, sem minékünk rajta hatalmunk nincsen? Kinek nevezzem ezt a nemlétező birtokost, kinek dicsét éhenholt ártatlanok kara zengedezi?”
Ezt a szfv-í interludiumunkhoz írom; ekívül más most nem nagyon érdekel, szóval nehéz magam a tárgyra szorí/RY.
Tehát valamelyest érthető, hogy bánt, ami utóbb a fülünkbe jutott (ti. hogy G. Gyuri a Babzsákot e megnyitón tartott kiselőadásában a közép-kelet-európai infantilizmus jegyébe sorolta), vagy te olyan marha, hogy érezz némi felelősséget a világért /vagyis Gyuri nem nagyot tévedett; a kiállításoddal ugyan semmi baj, de te vban infant vagy; meglásd, a végén még te is Döglimbben végzed – annak rendje és módja szer/INT.
Hát játsszuk el. (A múltkor elfelejtettem mondani, mi lehet egy ilyen játék/ IND /oka:)
Tehát az AL ma vszínűleg a legjobb magyar folyóirat: híven adja egy (és nem is akármilyen) kulturális réteg arcát; az értékeit éppúgy, mint a zöldségeit. Érezni benne az ország szellemi AALlapotáért való felelősség-tudatot (tehát szinte predesztinálva van a te infantilizmusod szócsövének szerepére [is]). Az AL van olyan lap, hogy az őt érő kritikát is felvállalja. Gyuri van olyan ember, hogy az őt érő kritikát is felvállalja.
A fenti két mondat a cilinderes kísérleti nyúl. Ez a két mondat a legtöbb ember számára két egészen különböző dolgot jelent. Gyuri azért lehet jó példa, mert a kevesek közé tartozik, akiknek a kettő: egy; Gyuri azonos avval, amit csinál. (Más szóval láthatod, nem túlzottan érdekel, mennyire bánt téged egy felületes kritika – ahogy mást se –, ez a „középkeleteurópaiság” viszont igen. Gyurinál pl. annyiszor tapasztaltam, hogy ebbe a fonetikai jel-mezbe öltözteti klböző művekkel kapcsolatos hiányérzetét, hogy nem lepne meg, ha vkí meginterjúvolná – pl. az AL számára – a kategória kifejtése végett.)
Kinek Isten hivatalt ád, hatalmat is ád hozzá. Kritizálni a Hivatalt: lehet (persze nem akármelyiket). Kritizálni az embert: lehet (persze nem akármelyiket). A fenti két mondat a legtöbb ember számára két egészen klbözö dolgot jelent – amint azok is; a reális hatalom attribútumához való viszonyuk szögesen eltérő. (A katolikus slogant ismered: „e világban minden hatalom Istentől ered”. Jut eszembe: a „dolgozó nép” mint isten-definíció nem is lenne rossz.) A két mondat egymáshoz való viszonya sokat elmond a Karpát-medencébe telepített terráriumból felszálló sajátlagos illatról: tömjén, trágya, avagy állat-, ember-áldozat füstje. Kritizálni csak azt szabad, akinek nincs hatalma. (Gyurit pl. kritizálhatod; az AL nem hivatAL, hanem – hivatás.) Hivatalnokot nem lehet kritizálni; őtet csak „bántani” lehet, az pedig csúnya dolog, vagyis tilos. Tessék szépen a Hivatalt kritizálni, amivel ő a világért sem azonos. Ő teli van jó szándékkal, csak hát mindnyájan Isten kezében vagyunk, a buta dolgok pedig sokszor a maguk útján mennek. (lám erre én is milyen jó példa vagyok: bennem is buzgott a jó szándék, amikor a Cziffra-ügyről írtam, és a szegény Zrínyifalvit mégis hogy megbántottam. A bocsánatát kértem, kimagyarázkodva amennyire lehetett: felültem egy jó barátom meg egy őszinte tyúk pletykájának; remélem, megtanultam, hogy hallott dolgot többé látottnak ne higgyek. 2ám azt váltig állítom, hogy az írásnak kizárólag „hivatalnokok” – elsősorban Cz. – felé van éle. 3ám erről egyszer is túlzás volt írni.
Nekem persze könnyű: bármikor elismerhetem, ha hibázok; nem kompromittálok semmilyen hivatal-mundért.)
De hát a tárgyra, a kurva anyámat! Van tárgy egyáltalán? (kissé elfáradtam du. 2-re; zavaromban hozzáfogok a rajzaid felírásainak olvasatához), (Nekem persze tudtál adni egy gépelt példányt, te disznó; látom is, hogy igaza volt Gyurinak, amikor azt mondta: a szöveg olyan nehezen olvasható, hogy csak az első sorokat olvasta el.) Elmondom a kiállításoddal kapcsolatos újabb észrevételeimet. A birtokbavételi ingerküszöböt túl magasra tetted; ez persze csupán azért „baj”, mert amúgy szeretnéd, hogy sokan megértsenek. Amit vmi harcról dünnyögtél, ti. hogy birkózzon meg egymással a rajz és a szöveg, abban tévedtél (szerintem): a felírások: leiratok; egyértelműen alul maradnak a rajzokkal szemben. Két olyan szöveg-elemet is találtam (szóvégződést), amit a rákerült rajz – feltevésedtől eltérően – a kikövetkeztethetetlenségig elnyomott. Ezt persze csak az én konzervatív csökönyöm bánja; a füzetkédet végig se olvastam (megálltam a „S már ott állt Frank” sornál), mert meggyőződésemmé vált, hogy ez egy igen komoly vers-ciklus. Valamilyen gyereknek szinte tökéletes (tehát egyben tökéletesen átkódoló) szócsövévé váltál, s mint tudjuk, a „gyermek szava (majdnem) Isten szava”, tehát szinte méltatlan hozzá vmiféle belharc; önmagában is elég bonyolult, semhogy érdemes lenne beáldozni akárcsak egyetlen ragot vmiféle képversbéli szerepért. (Gyanítható, hogy titokban néhány hónapig neveltél vagy fél tucat gyereket, vagyis taníttattad velük magad.) Úgy vagyunk ezzel a „harccal”, mint a középK-európaisággal: ha tudatos programként van jelen, eszi a fene, ha tán meg nem is eszi. Találtam két komoly parciális- és egy magán-pozitívumot még: a higgadtságot, amivel az időt (mint fogalmat s mint reális létezőt) kezeled, vmint amit a kommunikatív viszony személyiség-permutáló vonásáról mondasz (azt hiszem, ez utóbbi az eseménymező-gerjesztettség egyik legfontosabb dimenzió-operátora lehet majd); a laikus szárára azonban mindez érezhetetlen lenne, ha nem lenne jelen a harmadik érték: a „személyes hangvétel” (ami a farkasréti kiállításodból némiképp hiányzott). Az emberáldozat megtette a magáét: Eliot stafétabotja felizzott (ő az egyetlen kollégád, aki – egyetlen sorod kapcsán – eszembe ötlött).
Ami pedig az un. ellendrukkereket illeti („Ni hogy marják egymást ezek a magukat olyan jónak tartók”), velük ne törődj. Csupán arról van szó, hogy van elegendő rongyuk az elfekélyesedett konfliktusaik takargatására.
U.i.: A Döbbinglbe menetel előtt, ha Mikest már átnézted, nézz utána, hogyan (és persze miért s főleg minek a nevében) hadakozott Széchenyi. Mi Gyurival vszinűleg már ott leszünk (csak még nem tudom, milyen minőségben), szóval hozzál narancsot meg cigit. U.i./2: Egyébként a Szigeti veszedelem tényleg rém provançalka, n’est-ce pas? Szia! (Fazekas) Gyuri