Tegnap voltam először életemben a kerületi tanács épületében.
Régen volt, mikor utoljára valamit először csináltam életemben.
Pontosan húsz évvel ezelőtt láttam a tengert életemben először.

A párhuzamos házsorok közeit szemmagasságban falazta el a víz.
A partnak azon a részén egy hatalmas fehér szálloda állt.
Proust valaha ott, egyik lefüggönyözött szobában, pihentette szemeit.

Mikor a kerületi tanács lepecsételő szobájába benyitottam
a lehető leghétköznapibb külsejű kövérkés fiatalasszony
azt a meglepő kijelentést tette... De erről majd később.

A dermesztően hideg vízben a fürdőzés örömeinek adóztam.
Olykor felsandítottam az épületre, ahová Proust visszavonult.
Papírfehéren világított a párnafestékszínű atlanti égben.

Azt mondom, nem is volt olyan rossz találmány az a Taigetosz!
mondta a legesleghétköznapibb külsejű szőke asszonyka,
az adóigazolás lepecsételésével kijelentésének is nyomatékot adott.

Észrevettem nem bánja, ha a beszélgetésfoszlányt magamra veszem.

Én sem bántam, hogy a nevezetes szikla említésével összefüggést
teremtett olyan távoli események között, amelyek egyaránt késve
és először fordultak velem elő. Mert mostanáig sohasem adóztam.

Távozóban arra gondoltam, milyen műveltek nálunk az emberek.
Majd arra, hogy nem szabad általánosítani. Ezután nekiláttam,
hogy falszigeteléshez valahol ásványgyapotot szerezzek.