Lábas Zoltán: Kollektív rajzolás az Erdély-Maurer csoportban

Megjelent a Művészet 1978/9. számában (14-15. o.)

1975-ben 19 éves voltam, múzeumban dolgoztam és képzőművész akartam lenni. A művésszé válás reális útjának a főiskola elvégzése látszott; a felkészülésre, rendszeres munkára egy-két rajzszakkör zsúfolt szűk terme kínálkozott. Fej- és akttanulmányokat rajzoltunk szénnel félíves papírra. Rövidesen elégedetlen lettem mind a magam, mind rajzolótársaim eredményeivel, egyesek bámulatos szorgalma láttán még inkább elbizonytalanodtam hónapok óta tartó tevékenységem értelmét, értékét illetően; éreztem a rutin, a manír kísértését; míg a rajzkörben fejlődtem, otthoni munkáim színvonala egyre süllyedt. Úgy láttam, saját művészeti tanulmányaim kezdete és a számomra jelentős művészek világa közt hatalmas szakadék tátong. Bár azt mindig tudtam: rajzolni meg kell tanulni. De nem így! Irányításra, iskolára volt szükségem, ehelyett nem túl meggyőző művészek afelé tereltek: rajzoljak úgy, ahogy a mellettem ülő, két-három éve itt rajzoló társam. Mintha a régi közmondás: „Járt utat járatlanért el ne hagyj” hangzott volna el a művészpályán eligazító útmutatásként.
És abban az évben, 1975 őszén a Ganz Mávag képzőművészkörében Papp Tamás szervezésében új program indult. Helyisége tisztább volt, mint más rajzköröké, és az első foglalkozások izgalmasabbak voltak, mint eddig bárhol másutt. Szerencsém volt, a Mozgástervezési és kivitelezési akció (ez volt a neve) első gyakorlatán is részt vettem, így az egymásra épülő feladatok értelmezése és megoldása könnyebbé vált, nyomon követhettem a módszer fejlődését. Az első feladatok röviden a következők voltak: valaki bemutatott egy maga tervezte pózt, másvalaki ezt a mozdulatot megismételte és továbbfejlesztette, a harmadik mindkét előző mozdulat megismétlése után tette hozzá a sajátját, és így tovább. Rövidesen krokizással rögzíthettük az egymáshoz kapcsolódó, egymásban folytatódó gesztusok sorát. Másik gyakorlat: a sötétben beállított pózt vakuvillanás pillanatában kellett megfigyelni és az emlékképet lerajzolni. Más alkalommal pedig a modell egy takaró alatt merevedett valamilyen mozdulatba, a rajzolóknak ki kellett találni a lehetséges pózt, lerajzolni, és a letakart test mellett rekonstruálni a mozdulatot. Nem volt könnyű rajzban visszaadni ezeket az eseményeket, de legalább igényt ébresztett a feladat az emberi test arányinak a koncentrált tanulmányozására, bár nem ez volt az elsődleges célja. Az együtt rajzolás tehát mozgalmasabb lett, lehetőség nyílt a rajzi és fogalmi megközelítés összehangolására. A megoldások figyelmet és ötletességet igényeltek. Egyre kíváncsibb lettem.
Nagyon hamar közösséggé alakult a csoport, az egymás produkcióiban megjelenő új érték új impulzust adott a többieknek. Kezdetben Erdély Miklós és Maurer Dóra közösen találták ki és vezették a foglalkozásokat, később Maurer Dóra a párhuzamosan működő rajzszakkör programját irányította.
Fél év múlva a kör tevékenysége új nevet kapott: a Kreativitási gyakorlat fogalma találóan jellemezte a foglalkozásokat, inspirálóan hatott akkor is, amikor még keveset tudtam jelentéséről, de annyit biztosan, hogy egy átfogó érzék kifejlesztéséről van szó, és ez az érzék a jelentős alkotások létrehozatalakor mindig működésbe lép. Tehát a gyakorlatok, a megtalált fogalommal együtt, egy roppant izgalmas utat jelöltek ki, amin érdemesnek látszott végigutazni az ismeretlen felé.
A művész és a modell kapcsolatának alapvető kérdéseibe szólt bele a „kollektív rajzolás”: egy asszony portréját kellett lerajzolni tanulmányigénnyel, de tízpercenként mindenki a szomszédja rajzát folytatta. a láncrajzolás és az ezzel rokon gyakorlatok - amikor az adott modellt, ábrát a szomszédom kezében levő szénnel rajzolom, míg a másik kezemet a másik oldalamon ülő vezeti -, az egyszerre aktív és passzív viszony, a kezdeményezés és befolyásoltság belső átélését tette lehetővé. Versenyszerű feladatok, mint például az a modell utáni feladat, ahol senki sem rajzolhatta azt, amit a szomszédja már lerajzolt: készenlétet, gyors gondolkodást és cselekvést igényeltek. Olyan abszurd feladat pedig, hogy mindenki rajzolja azt és csak azt, amit a szomszédja, feszültségteremtő erejével mutatott túl önmagán. Erdély Miklós irányítása és instrukciói érzékenyen reagáltak a létrejöttekre, a könnyen szervetlenné bomlót a hasznos eredmény irányába terelték. Az értékelés során felhívta a figyelmet az eredményekben, produktumokban rejtőzködő új vonásokra, magas szellemi hőfokon tartotta az együttlétet. A résztvevők kreativitásának fejlődése rövidesen a módszer és a feladatok együttes alakítását is lehetővé tette. A Maurer Dóra által vezetett rajzszakkör a kreativitási gyakorlatok egyre általánosabb, átfogóbb tapasztalatait specializálta a képzőművészeti gondolkodás, alkotás területére. A szénrajzolást, festést, fényképezést, nyomtatást, videoetűd-tervezést erőteljes koncepció vezérelte. A hagyományos és új eszközhasználat a kreatív szemlélet jegyében formálódott. Ekkoriban különösen szerettem a foglalkozásokat, a résztvevők sok új, egymást csiszoló, kiegészítő, meghaladó ötlettel lepték meg a többieket. A kollektíva sokféle produktuma mind-mind egyéni tapasztalattá is lett. Érdekes, hogy a gyakorlatokon a rajzolni kevésbé vagy egyáltalán nem tudók éppoly szívesen vettek részt, mint akár a művészeti főiskolások. Azt hiszem, ha én történetesen nem a képzőművészet oldaláról találkoztam volna ezzel, ugyanúgy meríthettem volna a gyakorlatok tanulságaiból és élményeiből. A kreativitási gyakorlatok tapasztalatai új szemléletet alakítottak ki bennem, ami segített megtalálni a művészet és az élet számtalan más területe közti kapcsolatot: növelték problémaérzékenységemet, gondolkodásra késztettek a mindennapi élet és a művészi munka során egyaránt. A beszélgetéstől az alkotáson át saját életem tervezéséig, irányításáig mindegyre szükségem van a kreativitásra. Ez az alkalmazkodóképesség kifejlődéséhez vezet egyfelől, de módszert mutat a szabadság elérésére is. Igaz, új alternatívák felmutatása gyakran értetlenséggel találkozik az emberek közt.
A fentieket újraolvasva, most úgy érzem, mindez kevéssé érzékelteti a gyakorlatok légkörét, hatását, inkább ötleteket ad a kísérletező kedvűeknek, és bizonyára sokakban az idill benyomását kelti. Ez tévedés: a másfél év nem volt konfliktusmentes. Sok feladat eleve magában rejtette a kínt, a kilátástalanságot, kiszolgáltatottságot, amit tökéletes megvalósítás esetén valóban átéltünk volna. A második év utolsó hónapjaiban néhány gyakorlat, gyakorlattípus és ezek kitalálói ilyesféle totalitásra törekedtek. Egy idő múlva a feladatok megoldása során úgy éreztem magam, mint az élő sakk valamelyik figurája, egyre kevésbé láttam át az egészet, tevékenységünket szolgasági gyakorlatnak neveztem el. Ekkor felbomlott, megszűnt, befejeződött a foglalkozás, és nemsokára más okokból hivatalosan is véget vetettek a szakkörnek.

Néhány hónap múlva azonban újra hiányzott az a csoportos, rendszeres gondolkodás, ami az élet széles körét érinti, felületi és mélyebb rétegeit képes számomra a művészeti gyakorlattal, alkotással szembesíteni, összekapcsolni. Azóta Erdély Miklós vezetésével rendszeresen működik az ún. Fantáziafejlesztő - a FAFEJ...

Fotók: Papp Tamás


Lásd még a KREATIVITÁS – VIZUALITÁS című Maurer Dóra film webes feldolgozását.