Yves Klein
Személyében két, egymással ellentétesnek látszó alkotótípus jegyei egyesülnek: munkássága egyrészt hasonló vallásos-misztikus érintettségről tanúskodik, mint például Malevicsé, másrészt olyasfajta aurát áraszt, mint a népszerű sztárok és showmanek világa. Egyes értelmezői már annak is szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, hogy Malevics épp abban az évben jegyezte fel a következő sorokat, amikor Klein megszületett: „A festő ezentúl nem kötődik a vászonhoz; képeit a térben is megvalósíthatja”. S tényleg, mintha ugyanez a gondolatmenet folytatódna Klein következő soraiban: „Fürdés a térben, mely hatalmasabb a végtelennél. Ez az egyetlen módja a festésnek, mely elvezet az abszolút szellemhez”. Az „abszolút szellemhez” vezető út kijelöléséhez a művész különösen a zen meditációra és Max Heindel teofizikus világmagyarázatára támaszkodott. Kiváló cselgáncsozó volt, tehát a zen buddhista tanokból jól tudta, hogy a „semmibe való ugrás” azt a pillanatot jelenti, amikor az ember mindenfajta törvényen és kötöttségen kívül helyezi magát. Klein a művészetben is ezt tette: az összes tabut felrúgva olyan elhatározásra jutott, hogy például üres galériát kell műalkotássá nyilvánítani, egyetlen színnel kell festeni, a színt por alakban kell felvinni a vászonra, ecset helyett tűz, víz vagy szél segítségével kell kialakítani a formákat. Mi töb, a zen buddhista „semmibe való ugrást” olyan komolyan vette, hgy művészete betetőzéseképpen kiugrott az ablakon. Mint művész ugrott és repült de tapasztalt cselgáncsozóként ért földet, úgyhogy nem lett semmi baja. (Igaz, Klein a cselgáncsot is művészetként űzte; személyes és univerzális művészetnek tartotta, a harc művészetének, mikét magát az életet is.)
Talán leghíresebb, mindenesetre a leglátványosabb művei az úgynevezett „antropometriák”. Valójában egy ősrégi festőtechnika rituális felelevenítéséről van szó: Klein szebbnél szebb lányokat kent be az ultramarinkék jellegzetes (a művész által szabadalmaztatott) árnyalatával, s azután látványos ceremónia (zenekíséret, meghatározott koreográfia) keretében készítette, illetve készíttette el velük a vásznon testük lenyomatát.
(Sebők Zoltán)
Yves Klein – Naplójegyzetek
Csak gyűlöletet érzek minden iránt, ami engem alakított, és megkísérel még mindig alakítani; szerencsére sokat álmodom. Hosszú, szép álmok ezek, körülöttem minden átalakul, vagy inkább én alakítok át mindent, és minden jó lesz, szép és igaz... az emberek, a házak, a levegő...
(1952 előtt)
[...] Most értem meg, hogy a monokrómiák ezeknek a pillanatnyi állapotoknak a szellemi lenyomatai, éppen úgy, ahogy a modelljeim testének a lenyomata a hús nyoma.
De lehetnek-e a természet pillanatnyi állapotának lenyomatai? – Kimegyek. Egy perc alatt a folyó partján vagyok, a káka és a nád között. Mindenre festéket spriccelek, és a szél, meghajlítva a gyenge szárat, könnyedén és finoman vásznamra hozza, melyet szabadon odatartok a zúgó természetnek: így kapom a növényvilág lenyomatát. Aztán esni kezd, enyhe tavaszi eső: átengedem vásznamat az esőnek, és megtörtént; megvan az eső lenyomata! Egy atmoszférikus esemény jele! (1956)
Valóban határozottan azok ellen a festők ellen vagyok, akik nem tudják, kicsodák és mit tesznek, és akik annyi lármát csapnak, hogy nyomorúságos tehetetlenségüket mentsék, és azt állítják, hogy a festőnek sosem szabad saját festészetéről beszélni (ami szerintük szabály), mert csak a rossz festő tesz ilyet.
(1957. szeptember 3., kedd)
A festőnek egyetlen remekművet kell festenie: önmagát, állandóan, és egyfajta atomreaktorrá kell válnia, egyfajta generátorrá állandó kisugárzással, mely az atmoszférát betölti egész festői jelenlétével, és amelyet elmenetelkor maga hagy a térben. Ez festészet, a huszadik század igazi festészete.
(1957. szeptember 7., szombat)
A hallgatag viszonyból, ami a dolgok állásából és magamból fakad, egész finom kapcsolat keletkezik, meghatározhatatlan, ahogy Delacroix mondaná. Ezt a kimondhatatlant, ezt a megnevezhetetlen költői pillanatot szeretném megörökíteni a vásznon, mert létezésem módja (nem azt mondom, hogy a kifejezésemé) abban áll, hogy festek. Tehát megfestem a festői pillanatot, mely egy megvilágosodásból magával az élettel egyszerre születik.
A festészet művészete számomra az alkotás, a szabadság mint ősállapot megteremtését jelenti.
(A Mon Livre-ből, 1958)
Az igaz és a való
Hogy ne temetkezzem bele túlságosan az alkotó munkába, ezért nem kívántam teljesen megszakítani a kapcsolatot a józan emberi ésszel, amely fizikai erőnlétünk szempontjából igen fontos, és a műterem légkörében a test jelenléte által teljesedik ki. Tehát modelleket fogadtam.
A test formája, vonala, a színe élet és halál között nem érdekel, csupán a tiszta emocionális kisugárzásának van jelentősége. A Hús...!!
Időről időre mégis megnéztem magamnak a modellt. Hamar észrevettem, hogy a test tömbje, azaz a törzs meg a comb egy része igéz meg. A kéz, a kar, a fej, a láb lényegtelen számomra.
Csak a test él, mindenható, és nem gondolkodik. A fej, a kar, a kéz csak intellektuális forma a húshoz képest, amiből a test felépül.
A szív ver, anélkül, hogy gondolnánk rá; puszta akarattal nem lehet megállítani. Az emésztés működik intellektuális és emocionális beavatkozásunk nékül is; lélegzünk anélkül, hogy észrevennénk.
Bizonyára az egész test húsból áll, de a lényeges tömeget a törzs és a comb alkotja. Ott van a valódi univerzum, melyet az észlelés univerzuma eltakar.
A test jelenléte a műteremben sokáig megszilárdított engem, amikor a monokrómiákon dolgozva képdíszítésül felhasználtam. Általa hű maradtam az egészség kultuszához, ahhoz az egészséghez, amelynek köszönhetően egyszerre gondtalanul és felelősséggel részesülünk a világmindenségből.
A folyamatot könnyű megmagyarázni: modelljeim eleinte nevettek, amikor meglátták testlenyomataikat a vásznon. Aztán megszokták és megszerették az egyes képek értékét, mindig különböző színminőségét. Még a Kék Korszak folyamán is, amikor az árnyalat, a pigment, az előállítás technikai folyamata mindig ugyanaz volt. Amikor aztán az immateriális kalandjával lassanként már semmi kézzelfoghatót nem állítottam elő – műtermem akkoriban üresnek látszott, és még a monokrómiákat is elraktam -, akkor modeljeim feltétlenül tenni akartak értem valamit.
Belevetették magukat a festékbe, és testükkel festették monokrómiáimat... Élő ecsetjeimmé váltak.
Ekkoriban minden ülésnél megjelent szemem előtt a test lenyomata, mely egyébként nagyon hamar ismét eltűnt, mivel mindennek monokrómnak kellett lennie.
Ezek a lenyomatok, melyek a monokróm abszolútum vallásában pogányoknak számítottak, egyből lenyűgöztek. Hosszú ideig magam előtt is félig-meddig titokban dolgoztam rajtuk, mégpedig mindig teljesen együttműködve a modellekkel, hogy egy szellemi összeomlás esetén osztozhassunk a felelősségen.
Modelljeim és én egy tudományosan tökéletes és kifogástalan telekinézist folytattunk. Így mutattam be – először 1958 tavaszán Robert Godet-nél Párizsban, majd még tökéletesebb formában 1960. március 9-én a Galerie Internationale d'Art Contemporain-ben – a Kék Korszak antropometiráit.
(a Le Vrai devient Réalité-ből, 1960)
In: Tolvaly Ernő – Lengyel András (szerk.): Kortárs képzőművészeti szöveggyűjtemény, A&E ‘93 Kiadó, 1995, 65. és 70-73.o.
kapcsolódó oldalak
Yves Klein kék forradalma – Camille Morineau-val beszélget Vámos Éva
Kontextus nullpontok – A monokróm és a semmi