Az összeesküvés esztétikája, 4. lecke

(P.O. Box, Merz Mail Barcelona, 1996. január 13.)

[Estetica del complotto no. 4. (P.O.Box, ed: Merz Mail Barcelona, January 13,1996)]

1995 január 13-án Ray Johnson, a mail art nagy örege egy hídról levetve magát a New York állambeli Sag Harbor jeges vizébe, öngyilkos lett.

Néhány nappal az öngyilkosság után Johnson ügynöke, Rick Faigen és a hozzátartozók által szerződtetett ügyvéd néhány meglepő felfedezést tett: mindenki számára ismert volt, hogy Rayt egyáltalán nem vonzotta a kényelem és a fényűzés, ennek ellenére bankszámláján 400.000 dollárt találtak, Luther Blissett névre betéve.

Három nappal halála után a postás Raynek címzett képeslapot hozott, amelyet pontosan január 13.-án adtak fel Los Angelesben. Ez állt rajta: "Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy halott vagyok. Aláírás: Ray Johnson."

Hogy adhatta föl Ray azt a képeslapot, miközben a vízbeugrást fontolgatta Sag Harborban, hatezer mérföldnyire Los Angelestől?

Valaki nyilvánvalóan tudhatta, hogy Johnson azon a napon öngyilkos lesz. Ki volt a titokzatos feladó?

Mindez kísérteties fényt vetett az esetre. Egy olyan esetre, mely banálisnak és déjà vu-nek is tűnhetett volna, hisz minden nap akad egy kétségbeesett művész, aki eldönti, hogy végez magával valamilyen rejtélyes - jelképes - módon. De itt ismét belebotlottam Luther Blissett-be, a félelmetes nagyságú bankszámla örökösébe. A jelképes halál jó megközelítésnek bizonyult, akár azért, mert alkalmas arra, hogy öngyilkosságnak tekintsék, akár mert könnyen kivitelezhető: valaki kevésbé barátságosan hátbaveregeti Johnsont, hogy a halak közé segítse. A folyó elviszi az Óceánba, az egyedi összeolvad a sokfélével. Ez számomra elég lutherinek tűnik.

Volt még egy jel, amelynek a rendőrség és a család tövényes képviselői nem szenteltek kellő figyelmet: egy repülőjegy Mexikóvárosba és egy jegyzetlapra kézzel írt cím, amelyet Ray házában találtak meg, a telefon mellett. A jegyzetlapon ez állt: Hotel Washington, Calle 5 de Mayo, Mexico, DF. Ez megerősítette a Luther és Marcos közötti cinkosságra vonatkozó gyanúmat. Még akkor is, ha ez a Marcos egy városi ember volt, akinek kedvenc hobbija a távközlés és a hálózat volt. De korai lett volna még egyensúlyunkból kibilleni.

Valóban nagyon különösnek hangzik, hogy Johnson távozásra szánta el magát, hisz barátai elmondása szerint azok közé a különös alakok közé tartozott, akik csak hosszas töprengés után hagyták el lakásukat. Viszont a TWA légitársaság által küldött jegy az ő nevére szólt. Az utazást január 13.-ára jegyezték elő. Milyen véletlen egybeesés! Ami a repülést illet, annak persze megtalálta a módját ... Mégis lehetetlen. Legalábbis ellentmondásos előegyeztetni egy utat Mexikóba ugyanarra a napra, amikorra az ember e világból való távozását tervezi. S vajon mit akarhatott Ray Mexikóban? Minden azt a látszatot kelti, hogy valaki meg akart szabadulni az öreg Raytől. Jó, de miért? Kit zavarhatott egy hatvanas éveiben járó mail art művész?

Telefonáltam volt kollégámnak, Jerry Mullighan-nek, aki néhány éve azzal üti agyon az időt, hogy a CIA megbízásából Rizikót játszik, és megkérdeztem, tud-e valamit Johnson rejtélyes haláláról; ők mindig mindent tudtak, adhatnának nekem is egy-két tippet. Mintha nyílt sebet érintettem volna a kérdésemmel. No comment. Az egyetlen figyelemreméltó megjegyzés ez volt: "Ha meg akarod tudni az igazat, indulj el a Blissett nyomon..." Titokzatos megjegyzés volt, semmitmondó mondatba bújtatva, de nem hatott meg. Tehát valahogy mégis eljutott az ügy a CIA-hoz. Ennyit tisztáztunk. S ha éppen ők, e szellemi maszturbánsok, a paranoia királyai tűntették el Johnsont? A módszer végülis rájuk vall: a képeslap, az a mód, ahogy mindezt egy apokaliptikus performansznak akarták feltüntetni... Csakhogy hiányzik az ok. Talán itt jön be Johnson érdekeltsége a Luther Blissett Projektben.

A Blissett által írt könyvben, amely azokban a napokban jelent meg a római Castelvecchi kiadásában, Johnson a terv alapítói között szerepelt. A CIA feltehetőleg érdekelt volt az ügyben. Hisz mondtam már: paranoiás őrültek ezek, ha nem tudnak rólad többet, mint te magad, máris azt hiszik, összeesküvést szervezel ellenük. És Blissett-ről valami rendkívülit megtudni, olyat, ami a közönséges halandók fölé emelné őket, valóban nehéz volt. Bárki számára nehéz lett volna, tudva, hogy szinte bárki lehetett Luther Blissett.

Talán a 400.000 dollár sorsát kellett volna követnem. Kinek és mire szánták azt? Feltehetőleg egy egész élet megtakarítása volt. Tehát egy zsák pénz, egy jegy Mexikóba, egy feltételezett öngyilkosság ugyanazon a napon, amikor Johnsonnak meg kellett volna érkeznie Mexikóvárosba, a CIA, aki ide is bedugja az orrát...

Mindez azt a gyanút erősítette meg bennem, hogy Johnsonnak valakivel találkoznia kellett a Washington szállóban, legalábbis azért, hogy eldöntse, mi legyen azzal a pénzzel. A CIA pedig véget akart vetni az ügynek, úgyhogy eltávolította Johnsont, és eltűnését művészi öngyilkosságnak tüntette fel. Ha ismerik a Langley-i frusztrált hivatalnokokat, beláthatják, hogy ez nem is annyira hihetetlen feltevés. Egyébként épp a jó öreg Jerry Mullighan írta le nekem egy esős délután ezeknek az alakoknak az alkoómódszerét: "Egy nagy forgatókönyv csupa oda nem tartozó elemből tecődik össze. A jó forgatókönyvek olyan dolgokból állnak, amik a hétköznapi életben együtt nem fordulnak elő. A művészet az az, hogy ezeket egy térben és időben mozgó keretbe foglaljuk." Hát egy ilyen szemlélet jól jöhetett mind a CIA, mind pedig Luther Blissett, a "nagy szövevénygyártó" számára. A Langley-i hólyagok valószínűleg egy konkurrenstől akartak megszabadulni.

Zseniális ötlet, mégha kóros is. Abból a fajtából, amit én szeretek. Talán egy sokkal nagyobb és kuszább forgatókönyv mellékepizódjára bukkantam, mint kezdetben gondoltam volna. Egy dolog biztos, érdemes lenne felderíteni, ki várt Johnsonra hasztalan január 13-án abban a hotelszobában.

                                                                              (Fordította Kiss-Pál Klára, 1997)