Elisabeth Jappe:
PERFORMANCE, RITUAL, PROZESS

Handbuch der Aktionskunst in Europa, Prestel-Verlag, München - New York, 1993

(könyvismertetés)

A Performance, Ritual, Prozess című kötet áttekintést kíván nyújtani az európai akcióművészetről a kezdetektől napjainkig - az akcióművészet hetvenes években kialakult formájára, a performanszra fektetve a hangsúlyt. A négy egységből felépülő munka bevezető tanulmányból, "leltárból", művészinterjúkból és lexikonból áll össze.

Elisabeth Jappe akcióművészeti kézikönyve hasznos és élvezetes olvasmány mindazoknak, akik jártasak az európai performansze útvesztőjében vagy azok számára, akik útjelzők nélkül is bátran nekivágnak, mert csupán tallózni szeretnének akár az akciókat dokumentáló igényes színes fotók, akár a művészeket röviden, ám találóan bemutató lexikon címszavai között. A 32 performanszot leíró és képekben reprodukáló "protokoll" avagy akcióművészeti leltár és a 160 performert felvonultató lexikon ugyanis kétségtelenül a munka brilliáns részét képezi: a maga összetettségében és heterogenitásában felvázolja azt az úgyszólván rendszerezhetetlen sokszínűséget, mely a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek művészeti megnyilvánulásait jellemezte. Az emlékezet a dokumentáció legfontosabb médiuma, vallja Jappe. A leltár nem törekszik a performansz különféle formáinak sem szisztematikus áttekintésére, sem művészettörténeti osztályozására, legkevésbé azok elemzésére vagy interpretációjára. Célja a "művek" közönségre gyakorolt érzelmi hatását bemutatni, megragadni az egyszerit és megismételhetetlent. A performansz, tehát egy olyan műfaj esetében azonban, melynek lényege az időben lejátszódó folyamat, nem a végtermék, illetve a művész jelenléte által teremtett aura, a szerző által kitűzött cél megvalósítása paradoxnak tűnhet, de legalább is csak részben kivitelezhetőnek. A leltár és a lexikon együttese - mely életrajzi adatokon, a munkamódszer és egy tipikus munka leírásán keresztül mutatja be a művészeket - mégis egészen plasztikus képet fest azokról az egyszeri történésekről, melyeket jobbára az emlékezet hivatott dokumentálni.

Ennek fényében a bevezető tanulmányra hárul az interpretáció, a művészettörténeti osztályozás feladata. A kötet címeként szolgáló kategóriákra támaszkodva (akció, rituálé, folyamat) Jappe nekilát egy fogalmi bázis felvázolásának, mely - konzekvensen alkalmazva - megfelelő referenciális keretet alkothat a későbbiekben az összegyűjtött anyag interpretációjához. Az akció mint egy gondolat, vagy életszemlélet cselekvésben történő kifejezési módja, szögezi le a szerző, egyidős a kultúrával. Ez a cselekvés lehet szakrális, mint a rituálé vagy a rítus, és lehet teljességgel profán, mint Diogenész társadalomkritikája, aki fényes nappal lámpással kutatta végig Athén utcáit egy józan ember után. Mármost az akcióművészet és ezen belül a performansz szívesen merít a rituálisból (gondoljunk csak Beuysra), a kettő közötti különbséget azonban nem szabad szem elől tévesztenünk: hisz míg a rituálé formája alapvetően kötött, mindig ugyanúgy kell elvégezni, addig a performansz sohasem ismétlődik ugyanolyan módon. A folyamat (Prozess) fogalma az akciófestészettel és a happeninggel vonult be a művészetbe, és azt a tradícionális elképzelést akarta felszámolni, mely a művészet értelmét a produktum létrehozásában jelöli meg. A folyamat tehát művészi módszer, technika, mely a performansze expanziójakor kerül előtérbe, s a rituáléval együtt az akcióművészet két aspektusát képezi. Olyan jelenségek, melyek az idők folyamán új tartalommal telítődve beépülnek a performanszba és új jelentéssel gazdagítják, kezdi a szerző, ám sajnos ezen a ponton be is fejezi. Két oldal után sutba dobja az épp csak felépített értelmezési keretet, és új könyvbe fog. A továbbiakban adatokat vonultat fel nagy műgonddal, melyekből olvasmányos, jópofa történetet kerekít az akcióművészet kialakulásáról. Lépésről lépésre kalauzolja az olvasót a századforduló romantikus művészképétől az Übü király polgárpukkasztó szatíráján és az avantgarddal bekövetkező művészeti paradigmaváltáson át a háborút követő traumatikus légkörben újjászülető akcióművészetbe. Szó esik a performansz előzményeiről és előfutárairól: John Cage-ről, Yves Kleinról, a happeningről, a Fluxusról, a bécsi akcionizmusról; a performanszra közvetlen hatást gyakorló művészekről és művészeti formákról: Joseph Beuysról, Vito Acconiról és Bruce Naumanről, a Body Artról, a Land Artról és a konceptművészetről. Részletesen tárgyalja az amerikai és az európai performansz különbségeit, az amszterdami "De Appel" jelentőségét, mely 1975-től lehetővé tette a nemzetközi performansz-világ találkozását, a női, a társadalmi-politikai indíttatású, a rituális performanszokat, a 80-as évek válságát, a performansz expanzióját, új anyaghasználatát és a médiákkal, különösképpen a videóval való kapcsolatát. Végül külön fejezetet szentel a spanyol-portugál és a kelet-európai (totalitárius rendszerek árnyékában fogant) performansznak - köztük a magyar munkáknak (Altorjay, Erdély, az Indigó csoport, St. Auby, Tót, Hajas). Szirtes János 1988-as Fészek klubbeli és Böröcz-Révész Hajnal című performanszáról a leltárban is megemlékezik. Munkájuk értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez az Artunion, a Műcsarnok és a Soros Alapítvány kiadásában (talán 1988-ban) megjelent közös katalógusukat javaslom, mert Elisabeth Jappe erre sajnos már nem vállalkozik.

(Ivacs Ágnes)