Janet Jenkins (szerk.), Walker Art Center, Minneapolis, Minnesota, 1993
(könyvismertetés)
Az
IN THE SPIRIT OF FLUXUS (A Fluxus szellemében) című
album egy rendhagyó "múzeum" rendhagyó kiadványa.
1993 február-júniusában azonos címmel kiállítást
rendezett a Walker Art Center a Fluxusról, s ezzel párhuzamosan
megjelentette ezt a könyvet. Ám ahogy a minneapolisi Walker
Art Center nem tekinti magát múzeumnak a szó hagyományos
értelmében, sokkal inkább a művészet
különféle területeit (filmet, könyvet, zenét,
performanszot, festészetet és szobrászatot) bemutató
"kiállító helynek", úgy e kiadványa
sem kiállítási katalógus, hanem nyomtatott
könyv formájában publikált installáció.
A téma indokolja, sőt igényli ezt a megközelítést,
melynek felvállalt célja, hogy új formában
mutassa be a Fluxus szerteágazó tevékenységét,
s könyvként az "új múzeum" "kiállításának
egy másik aspektusát" nyújtsa. A "hatvanas évek
legradikálisabb kísérleti művészet-ellenes
mozgalmáról" ugyanis nem csupán a terminológia
hiányában nehéz beszélni, hanem mert a téma
egy sor fontos kérdést vet fel. A Fluxus tevékenysége
szétrobbantotta a konvencionális művészeti
formák kereteit, s azáltal, hogy a művészek
folyton újabb és újabb médiumokkal, művészeti
ágakkal kísérleteztek, arra indítják
a befogadót (legyen az művészettörténész,
a kiállítás közönsége vagy művész),
hogy újfent átgondolja a művészet/művész
szerepéről vallott felfogását, az akció
és a műtárgy viszonyát, valamint a művészeti
ágak merev elkülönítésének gyakorlatát.
A Fluxus kapcsán újból meg kell határozni
a múzeum szerepét, ahogy a kiállításoknak
is új formát kell találni, hiszen a Fluxus elhatárolódott
a kialakult művészeti intézményrendszertől,
és visszautasította az értékesítés
hagyományos piaci formáit. Végül, lévén
egy művészet-ellenes mozgalom, mely az élet és
a művészet különválasztásának
felszámolását tűzte ki célul, s ily
módon észrevétlen maradni, fel kell ismerni a Fluxus
múzeumbeli intézményesítésének
paradox voltát.
A kötet legfőbb érdeme, hogy szem előtt tartva e dilemmát, hat olyan esszét tartalmaz, melyek eltérő nézőpontból írják le a Fluxust, miközben valamennyi szerző más-más művészeti területet térképez fel (a vizuális művészetet, a performanszot, a zenét, a filmet). Elizabeth Armstrong (aki a kiállítás egyik szervezője volt) kiadványt nyitó írása szól a vállalkozás ellentmondásosságáról, és bemutatja az esszék szerzőit. Owen F. Smith kronológiai áttekintést ad a Fluxus történetéről, a hatvanas és a hetvenes éveket átfogó performanszokról és kiadványokról. Felkutatja a Fluxus történeti előzményeit, illetve konceptuális gyökereit, és felvázolja tevékenységének jellemző jegyeit. E szöveg hivatkozási alapként szolgál a többi szerző számára. Simon Anderson Maciunas publikációról valott radikális elképzelését emeli ki (Maciunas műtárgyak egész sorát adta ki: az újságoktól a "dobozolt" három dimenziós tárgyakig és nyomtatott kiadványokig; a publikáció Maciunas szemében a Fluxus-művészek ötleteinek szabad megvalósítását, széria-gyártását és értékesítését jelentette). A szerző állítása szerint tehát a publikáció képezte a Fluxus tevékenységének alapját. Ezzel szemben Kristine Stiles, aki maga is művész, úgy véli, a Fluxus gyökerei a performanszban találhatók, és a testiség középpontba állításában, a performanszok faji és nemi vonatkozásaiban, a humor szerepében és a kollektív rituálék kialakulásában megjelenő társadalomkritikai vonásokra mutat rá. E filozófiai megalapozottság igényével fellépő átfogó elemzés talán a kötet legérdekfeszítőbb esszéje. Douglas Kahn, audio-művész és a Wireless Imagination című könyv szerkesztője, a huszadik századi hangművészet területe felől közelíti meg a zenét. Huszonkét Fluxus-művész hatvan előadásáról számol be, s a Fluxus-koncertek jelentőségét a zene előadásmódjának konvencióival való szakításban jelöli meg. Bruce Jenkins esszéje a "Fluxus szellemében fogant" izgalmas kísérlet a Fluxfilm három "felvételben" való bemutatására, módszere, hogy a Fluxus-filmek önreferenciális törekvéseit alkalmazza ezek interpretációjára. Azáltal, hogy Nam June Paik üres celluloidját modell értékűvé emeli, megkérdőjelezi a szerzőség fogalmát és bármiféle interpretáció tekintélyét. Andreas Huyssen záró írása tágabb kulturális kontextusba állítja a Fluxust, felvázolva a korszak művészeti, társadalmi és politikai beállítottságát.
E rendhagyó "katalógus" nyitottságában, az ismertetett nézőpontok pluralitásában hű marad a Fluxus szelleméhez: az olvasóra/nézőre bízza, milyen képet alakít ki a Fluxusról -hisz maguk a művészek is eltérően gondolkodtak a Fluxusról - a vélemények, tények, illusztrációk, fotók és az esszéket kiegészítő dokumentumok bőséges választéka alapján.
(Ivacs Ágnes)