Somogyi Néplap, Kaposvár, 1970. augusztus 13.
/részletek/
... az omlott falakból, törött ablakokból, elhanyagolt, gondozatlan épületből szentélyt varázsoltak. Miért? Megkérdeztem, s így válaszoltak:
- Az alkotás maga is áldozat, adni akarás ...
Szép gondolat.
És mi van még mögötte?
Csoportot alkottak. Szellemiségük, gondolataik közösek, és ... meg akarják váltani a világot.
Tudom ez a megjegyzés kétértelmű lehet. Talán az is, és nem véletlenül. Mert amilyen nagy-nagy szenvedéllyel szeretnék szólni a vállalkozásról, az adni akarásról, dicsérni fellelkesülten a szépet, a jót, a tenni akarást, olyan kételyeim vannak, és nem is elsősorban a tárlat láttán, hanem jóval inkább a „körítés” a műsor, a mondandó miatt.
De erről majd később.
Fiatalok. S ugyanúgy mint a hosonló korúak, akár a XIII. században vagy később is, szét akarják feszíteni a korlátokat. De milyen korlátokat akarnak szétfeszíteni? Műveikből, alkotásaik gondolatiságából ez aligha tűnik elő, jóllehet a képzőművészethez kevésbé értő látogató is élményt lelhet, sugallatot kaphat a nem éppen új, de a mai képzőművészeti életben modernnek ismert stílusjegyekből. Híve vagyok a feszülő energiának, szeretem és nagyra értékelem az újat akarást, a fiatalos hévvel, odaadással véghez vitt tetteket, s tisztelem az ambiciót is, amely korlátok döntésére vállalkozik. Csak mondom: a vállalkozás eszmeiségével, ki nem mondott, de érezhető tartalmával vitatkozom.
Vasárnaponként műsort rendeznek a kápolnában. Legutóbb Gyurkovics Tibor költőt hirdette a meghívó, hogy bevezetőt mond a „modern festészet és költészet kapcsolatáról”. Nos, így kezdte: „A modern festészet és modern költészet között - a meghívóval ellentétben - semmiféle összefüggést nem találok.” S ezzel egy olyan eszmei zűrzavar nyitányát mondta el, ami enyhén szólva kételyeket támaszt az emberben a vállalkozás igazi célját illetően. Nem a hivatalos és elfogadott kultúrpolitika közbeiktatását hiányolom - jóllehet tömeges rendezvényről van szó -, s nem azt, hogy nem ítélkezik hivatalos zsűri a művek fölött. Házi tárlatnak, műteremlátogatásnak tekintem valamennyiük megjelenését, s ez jó, újszerű, érdekes. De bárcsak meggyőződéssel vallhatnám, hogy nem „művelődéspolitikánk korlátait”, hanem a végrehajtásban, zsűrizésben (és így tovább) valóban megnyilvánuló szubjektivizmus és időnkénti gáncsoskodás korlátait óhajtják megingatni ifjú művészeink. De hát vitára nincs alkalom! Csak előadó van, s a szó szoros értelmében vett hallgatóság.
Olvastam, az ÚJ EMBER című katolikus hetilap cikket írt a vállalkozásról...
Nos, én is elismerem. Szeretem a fiatalos lendületet, a tenni akarást, szeretem a meghitt hangulatú kápolna falán elhelyezett képeket; örömmel hallgattam Nagy Attilát, aki mély átéléssel jobbára festőkről szóló verseket mondott, élmény volt számomra Sztankovics Béla gitárjátéka is.
Mégis azt mondom: jobb volna megmaradni a képzőművészetnél. Jobb volna kiteljesíteni az eredeti vállalkozást önmagában, jobb volna műsor és nagy szavak nélkül ledönteni először önmagunk korlátait...
A kápolnatárlat egyébként figyelemre méltó.