M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE /
Vágtázó Halottkémek
A zenekar, mely minden sorból kilóg - nem csak a rádióban, liftben, bevásárló- központban hallható zenék készítőinek sorából, hanem még abból az undergroundból is, ahova akarva, akaratlanul tartoztak, tartoznak.
| A Vágtázó Halottkémek egészen másképp szól, máshogy fogalmaz, mint e M.U.Z.I.K. többi főhőse, mégis, itt a helye, vitathatatlanul. Elválaszthatatlan része ennek a történetnek, e sorok írója azonban - bár koncerten többször látta a VHK-t - otthoni "fülbevalónak" éppúgy nem tudja használni, ahogy Kamondy Ágnes sem foglalhatta be a korszak zenés színházi emlékművébe: a VHK nem írt szép dalokat Közép-Nirvániából, hanem az égre üvöltött, torka szakadtából. Nem a sanzonhoz húzott, hanem a sámánokhoz. 1978 áprilisában, akkortájt, amikor a Spions két tagja Párizst választotta, a Budapesti Műszaki Egyetem egyik klubjában első tudatos punk-koncertjét adta a Vágtázó Halottkémek - hörgésük, üvöltésük egyúttal e krónikás első punk-élménye lett. A koncertegyébként félbeszakadt, nem lehetett pontosan tudni, mi történt, a |
 |
 |
Ma már tudható, bizonyos szinten ez meg is történt: a leghosszabb ideje működő magyar alternatív zenekarként biztos tábort építettek ki maguknak itthon, gyakran szerepeltek nemzetközi porondon, lemezeik jelentek meg. Nem tudtak beljebb kerülni a perifériáról - ilyen zenével nem is lehetett volna -, de hírük van, és ez tisztes eredmény.
Már 1978-ban - két évvel legelső, gimnáziumi koncertjük után - "Hej! Hej!" kiáltásokkal tartottak kapcsolatot közönségükkel. Az évek során világossá vált ennek oka: egyre többet és egyre következetesebben beszéltek zenéjük sámánisztikus vonásairól, koncertjeik rituális jellegéről, a legősibb idők zenélési módjához való kötődésükről; ezek és a hasonló egyszótagos kiáltások a szavak nélküli, extatikus kommunikáció eszközei.
"Zenénk sok lényegi jegyben közös a hunok zenéjével: rendkívül ritmikus, az énekesek >farkasok módjára üvöltenek<, s a pentaton dallamvilág. A mi zenénk mágikus, mai népzene, letisztult állapotban, belső szükségszerűségből születik folyamatosan a színpadon, folyamatában váratlan újdonságokat hoz, megráz, felkavar, megtisztít - újra teljes életre ébreszt" - írták magukról 1986-ban a Vágtázó Halottkémek és a népzene című füzetben, hozzátéve:
"1976-ban a VHK még teljesen ösztönös zenét játszott - semmi ismerttel meg nem elégedve folyamatosan teremtve világát. A hetvenes évek végére jártunk be ebből akkora földet, hogy megértettük: az ősi magyar népzenét, a sámánzenét teremtő erők azok, amiket mi ébresztgetünk. A Diószegi Vilmos kutatta sámánénekek jellegzetes monoton dobritmusa, a sámánszövegek tagolása, dinamikája, fohászai valóban megdöbbentően egyeznek sok szövegünkkel."
A sámán-kapcsolat, az ősi tüzek élesztgetése a 80-as évek legelején még nem volt evidencia - ami evidencia volt, azt úgy nevezték: punk rock. Punk, de nem a forma, hanem az energiatöltet miatt. Hozzájuk hasonlóan hátborzongató és felkorbácsoló zenére senki sem volt képes, sem abban a körben, ahol mozogtak, máshol pedig pláne. Mindenki másnak számaik voltak, ők felmentek a színpadra, belevágtak, üvölteni kezdtek, vonaglottak, megkínozták hangszereiket, a végletekig feszítették, aztán valahogy vége szakadt, fel lehetett lélegezni vagy falhoz vágni egy üres üveget.
Én úgy gondolom, a megformáltság legalább annyira, ha nem jobban elvezethet ahhoz, amit az alkotó ki akar fejezni, ők deklaráltan a spontaneitást tartották zenéjük egyik legfontosabb elemének. Hogy a zene ott szülessen, éljen és haljon meg a színpadon - így is nevezték: életzene. "A legborzalmasabb, legrohadtabb dolgoktól a leggyönyörűbbekig, a születéstől a halálig, a szerelemtől az elválásig felölel mindent" - fogalmazott egy interjúban Czakó Sándor (Magyar Ifjúság, 1988).
1980 után, amikor rendszeresebbé váltak fellépéseik, már Soós Lajos basszusgitározott és Szabó István gitározott a VHK-ban, amely "státuszában" a fővárosi klubokat megtöltő "nagyok", a Bizottság, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport közé tartozott, ám hatása amazokétól egészen eltérő zenekarok születésében és akcióiban érződött. Noha ők is kvalifikált értelmiségiek - Grandpierre csillagász, Czakó nukleáris mérnök, Ipacs fizikus, Soós tanár - a 80-as évek elejének punkjai inkább az ő nyomukban szerveződtek közönséggé, és intellektuálisnak egyáltalán nem nevezhető zenekarokká.
 |
|
Ezekből a kis punkzenekarokból jöttek azok a fiúk is, akik idővel tagcserék vagy létszámnövekedés folytán maguk is Halottkémmé váltak: 1982-ben Németh László Fritz (gitár; azelőtt a Sock és az Elhárítás tagja), 1983-ban Árvai Viktor (üstdob; szintén Elhárítás), 1986-ban, az ő helyén Balatoni Endre Boli (üstdob; azelőtt Commando, T-34, Marina Revü). Az ETA pedig számot írt hozzájuk: "Az Attila jól csinálja..." A színpadon fékevesztetten hadonászó, rohangáló Grandpierre gyakorlatilag megtanította pogózni a pesti népet. Mozgásának köszönhette Bódy Gábor ismeretségét is, aki egy Beatrice-koncerten meglátta, a nézőtéren, akcióban. |
A folytatás jól ismert: a rendező 1981-ben egy filmgyári sminkfesztiválnak álcázott stúdiókoncertre invitálta a VHK-t (a Kontroll, a Neurotic és az URH mellett), majd 1983-ban ráírta, s rábízta a Kutya éji dala című nagyjátékfilmje egyik főszerepét: egy ifjú csillagász, aki a mátravidéki csillagvizsgáló és egy budapesti koncertterem között ingázik, ahol féktelenül energikus, ám sokak számára elviselhetetlen zenét játszó együttese élén ordítva űzi ki magából az ördögöt, hajszolja magát és közönségét extatikus, kozmikus élményekbe.
Hamarosan Gyarmathy Líviának is szüksége volt a Vágtázó Halottkémekre, de az ő filmjében (Egy kicsit én, egy kicsit te, 1985) a zenekar csak egy program, ahová, szörnyűség!, hogy mik vannak manapság!, a főszereplők gyerekei elvetődnek.
Kezdettől fogva volt a VHK-ban teátralitás - tollba mártott testtel, halakat hálóban magukra aggatva is lehetett látni őket színpadon -, a 1982-től azonban nagyobb koncertjeiket saját Rituális Színházuk előadásai vezették be, keretezték: síp, dob, nád, fa, avar, háncs, kötél, koponya és lányok főleg, bár fiú is akad - a tavasz, a teremtés, természetközeli, táncos rítusai, |
|
 |
Ez persze már megrendezett, eltervezett spontaneitás. Valószínűleg a lemezkészítés lehetősége, a véges időtartam is arra ösztönözte a VHK tagjait, hogy zenéjüket megfoghatóbb struktúrába szervezzék, a lemezeiken megszólaló darabok már számoknak is tekinthetők, elejük, végük van, valahonnan valahová fejlődnek, méghozzá, kényszerűen, viszonylag rövid időhatárokon belül. A lemezborítókon pedig kölcsönvett szibériai sámán-design, kvázi rovásírás, harci jelenetek.
Ma már természetes, hogy a VHK lemezen is hallgatható, de a 80-as évek nagy részében, a filmszerepek ellenére is, ez eléggé illuzórikusnak tűnt. Látni ugyan nem láthatták a betiltásukról szóló írást, valószínűleg nem is létezett ilyen, az viszont tény, hogy elég sok koncertjük - engedély híján - elmaradt, s előfordult, hogy álnéven Svihák (benne a VHK három betűje) szerepeltek.
Első hangjaik 1981-ben kerültek rá egy NSZK-ban készült nemzetközi válogatás-albumra (Fix Planet), 1984-ben, turista útlevéllel indultak neki első nyugati fellépéseiknek (Koppenhága, Nyugat-Berlin, az itteni rádió részletet is adott a koncertjükből), amit aztán rendszeres külföldi meghívások követtek, találkoztak egy német menedzserrel, Dietmar Lupferrel, aki bízott bennük, utaztatta őket, kiadta lemezeiket, majd felfigyelt rájuk a Jello Biafra, az amerikai punk egyik atyamestere, s az ő cége újra kiadta a VHK-albumait.
Három "rendes" nagylemez után egy 1993-as koncert kiadásával foglalták össze az addigiakat, ekkor Grandpierre, Ipacs, Soós, Németh és Balatoni mellett Fidó Attila |
|
(gitár) szerepelt velük (ezen a hangszeren, Czakó kiválása, 1988 óta Fidó Béla és Balásfalvi Gábor is játszott egy-egy ideig - s ahogy a lemezborítók grafikájában, úgy a gitárhangzásban is feltűnt némi nemszeretem - és a pogány szertartástól is idegen - metal-hatás). "Tény, hogy Czakó excentrikus, kiszámíthatatlan gitárjátékának hiányát érzi a VHK, de ugyanakkor azok, akik a helyére kerültek, sok új színt hoztak a zenekarba - nyilatkozta erről Ipacs László (VOLT, 1994). - A VHK koncepciója és zenélési módszere lényegében nem |
Grandpierre Attila versei és dalszövegei A mindenség őrjítő varázsa - agyrakéták című kötetben jelentek meg (Seneca, 1995).