AL 5, 1983 nyár - 60. o.

HARASZTY

GALÁNTAI GYÖRGY beszélgetése HARASZTY ISTVÁNNAL
(1983, augusztus)

G.: Tulajdonképpen vagy tíz éve már annak, hogy utoljára nálad jártam amikor a kiállításodat szerveztük, és hát ha jól tudom, a balatonboglári kiállításod előtt állandóan be voltál tiltva és Bogláron volt az első legális kiállításod.

H.: Az első nagyobb kiállításom.

G.: Azt megelőzően lett volna az a bizonyos Ganz Mávag-beli kiállítás, amire azután azt a "nem fair play" meghívót küldted.

H.: Amit nagyon rossz néven vettek tőlem a későbbiek folyamán. Ezért is számomra Boglár egy nagyon fontos állomás volt.

G.: Mert ott hitelt kaptál egy közösségtől. Én úgy gondoltam, hogy közvetítem a bizalmat, melyet nem kaptál meg az egyik oldalon, Viszont mégis azt a boglári kiállítást egy kicsit olyan szomorúan vetted tudomásul. ..hogy annyit dolgoztál vele, és végül úgy érezted, hogy nem kaptad meg azt az elismerést, amit meg kellett volna kapnod.

H.: Igen, annak idején azt a 10-20 látogatót keveselltem, akik Budapestről jöttek le Boglárra megnézni a kiállítást, Ma egy sokkal nagyszabásúbb kiállítást, amilyen pl. a Sárospataki Képtár gyűjteménye volt Óbudán, vagy a Fekete-Fehér kiállítás a Műcsarnokban, napi 2-3 olyan ember nézte meg, aki esetleg érdekes lehet a számunkra...

G.: Azt akarod mondani, hogy kisebb volt Budapesten a látogatottság 1983-ban, mint tíz évvel ezelőtt Bogláron?

H.: Igen, És akkor elégedetlen voltam emiatt, Ma viszont ezek a dolgok arra az elhatározásra jutattak, hogy nem érdemes kiállítani. Úgy hogy én fogadalmat tettem a Fekete-Fehér kiállításokra, hogy ameddig ez így folytatódik tovább, én nem is fogok kiállítani.... Most jó, hogy naponta legalább ezren megnézték a Műcsarnokbeli kiállítást, de olyanok, akik a ligetbe indultak vagy az állatkertbe és ha már ott voltak – esetleg WC-használat címén - vagy mert szombaton amúgy is ingyenes a belépés, hát bejöttek és végigszaladtak ezen a kiállításon. Voltak olyan megjegyzések többek között, hogy "eddig is utáltam a modern művészetet, de most hogy találkoztam vele, ezután még jobban fogom utálni". Aztán voltak olyanok, hogy "nézd már megint kiszabadult a diliházból" vagy, hogy "jöjjön a csepeli gyárba dolgozni, 30 forintos órabért fizethetünk"...

G.: De hát ebből milyen következtetést tudsz levonni? Mert hát az emberek reakciója nem véletlenül az ami. Valamilyen környezetből jöttek s ez akarva aktatlanul is, meghatározza őket.

H.: Igen. Nem kimondottan a közönséggel van bajom, és nem ez okozta bennem azt az elhatározást, hogy fölösleges kiállítani, hanem a körülmények. Az a tájékoztatási metódus, ami arra irányul, hogy a mai modern művészetet, a ma élő művészek műveit titokban tartsák. Például Magyar Televíziónak nincs egyetlen olyan műsora sem, amelyik rendszeresen a mai művészettel foglalkozna. Az, hogy kéthavona van egy ilyen műterem műsor...

G.: A Studió 83, az hetente foglalkozik vele...

H.: A Studió 83? Ezt most komolyan mondod?

G.: Hát ez hivatott erre...

H.: Igen. Egy fantasztikusan jó érzékkel tudják ebbe a műsorba azokat a dolgokat kiválogatni, ami engem speciel nem érdekel...

Balatonbogláron az volt a szerencsésebb, hogy az ottani közönség egy irányított közönség volt. Kiéheztetett, újra vágyódó emberek sokasága, akik áldoztak rá pénzt, időt, fáradtságot és leutaztak Boglárra, hogy egy kiállítást megnézzenek. Néha még csak a műsort sem ismerték, csak azt gondolták: Balatonbogláron mindig van műsor, van egy szabad délutánom, 150 forintom és leutazom. Ami lesz, azt fogom megnézni, De ezek nyitott emberek voltak, Ma a televízió, ha a mai, a korszerű művészettel foglalkozik, akármilyen vonatkozásban is, azt mindig feltételes módban közli: "mi ugyan kommentárt nem fűzünk hozzá, mi erre nem vagyunk hivatottak, hát, akit érdekel, nézze meg" vagy "hát ilyen is van, hát ez is elképzelhető, lehet, hogy majd egyszer ez is teret hódít" Szóval sosem úgy beszélnek róla, hogy ez a korszerű, a mai emberhez szóló, a ma művészete.

G.: Na de végülis a televízió az annak az államnak, annak a közösségnek a szószólója, amelyikhez te is tartozol, tehát nyilván okuk van rá, ha nem téged sugároznak, nem ezt a fajta művészetet, hanem valami mást.

H.: De a ma televíziója ne a ma művészetét sugározza?

G.: Ez a kérdés.

H.: Minden áldott este van sportműsor, ugye?

G.: És mégpedig aktuális.

H.: Ha a mai magyar művészet annyit kompromittálta volna magát mint a sport, akkor azzal is foglalkoznának?

G.: Azért ez nem ilyen egyszerű. A sport például üzleti is, a művészet pedig még nem.

H.: De egyre inkább üzletté válhat. A művészet nagyobb üzlet lenne az államnak – merem állítani, mint a sport. Kérlek szépen, a művészet alatt a fotótól a filmen át az ipari formatervezésig mindent értek. Kérlek szépen, egy gyárnak a több éven át kikísérletezett csodálatosan korszerű gépe csak azért nem talál piacra Nyugaton, mert egyszerűen az ipari formatervezés, egy olyan köntösnek az adása, ami elengedhetetlen egy technikai gép számára, olyan gyerekcipőben jár, hogy a külföldi vevőt eleve elriasztjuk attól, hogy tüzetesebben megnézze, egyáltalán miről van szó. Egy csodálatos gyógyszer olyan skatulában kerül forgalomba, hogy aki meglátja azt mondja: ami ebben a skatulában van, az az én betegségemet nem gyógyíthatja meg. Az embereknek a különböző, az állam által karbantartott gépekhez való viszonya a vonatülésektől a telefonfülkéken keresztül a különböző lámpatestekig, a korlátokig minden kapcsolatban áll a művészettel. Az emberi kultúrának alapvetően fontos része a művészet, és ez nálunk úgy el van hanyagolva, hogy egyszerűen nem tudok rá jelzőt mondani. A gyerekjátékoknál kezdődik, hogy az a gyerek, aki egy színvonalas, jó minőségű becsületesen megtervezett, szépen megkonstruált játékkal kezd el játszani, az soha nem fog telefonautomatát rongálni...

G.: Valószínűnek tartható azért, hogy nem csak te gondolod ezt, hanem a felső vezetésben is vannak, akik így gondolják és akik tehetnének is azért, hogy ne így legyen, ahogy van.

H.: Nagyon remélem, hogy egyre inkább lesznek olyanok, akikben ez a kérdés felmerül, és egyre inkább lesznek olyan emberek, akik túl fogják tudni tenni magukat azon, hogy a modern művészet mindig egy "ellenzéki" művészet volt, Hiszen – most térjünk vissza Balatonboglárhoz – hát ki ártott ennek a rendszernek azok közül, akik azokon a boglári kiállításokon részt vettek? Ma mind, egytől egyig elismert, klasszikusnak számító művészek. Vagyis ami akkor úgy nézett ki, ahogy tiltandó, az ma már egy természetes mindennapi jelenséggé vált. Nem így van?

G.: De igen.

H.: Akár a színházat, akár a filmművészetet, akár a képzőművészetet, akármit tekintünk.

Ott van például a Pauer Gyula, Magyarország egyik legjobb díszlettervezője, aki akkor került a Kaposvári Színházhoz, amikor a színház élére került a Zsámbéki, az Ascher Tamás, a Babarci, a Szőke – erről jut eszembe, hogy Szőke még mindig tartozik egy szobrom árával, 2000 forinttal -, szóval abban az időben került a Pauer Gyula oda, és egy olyan képzőművészeti szemlélettel tudott a színházon belül elhinteni, ami a rendezőket egy koncepcióváltásra, egy emberibb színház kialakítására inspirálta. Persze ez a hatás kölcsönös volt, úgy hogy a Kaposvári Színház, mint a magyar színházművészet legjobbja, csodálatos fénykorát élte ebben az időben. Egy olyan színházi élet, egy olyan színpadkultúra alakult ki Magyarországon, aminek ha lehetett volna folytatása, akkor a ma a magyar színházi élet a nemzetközi színházi élet élvonalában lehetne, Tehát az, hogy a Pauer Gyula látszólag félrevonult a díszlettervezéssel, az egyáltalán nem jelent félrevonulást, mert ahhoz a művészethez, amit ő szeretett volna megvalósítani, sajnos az állambácsi sem akkor és talán azóta sem tud anyagi segítséget nyújtani.

G.: Az állambácsi nem mondhat ilyet, hogy nem tud, hanem csak azt  mondhatja, hogy nem akar. Tudniillik akarhatott volna, csakhogy megijedt. Vagy a győri eset...

H.: A győri eset, a Bambini di Praga, egy nagy találkozás volt. Egy nagyon jó darab és ehhez egy jó rendező a Szikora személyében, és egy összeállt színpadi stáb ugye, egy díszlettervező stáb alakult ki. Az egész díszlete Rajk Laci csinálta, Csodálatos dolgokat tud a pali kitalálni, na. Attól függetlenül, hogy ki volt a papája, hogy ő mit csinál, hogy csinál, na. Attól függetlenül, hogy ki volt a papája, hogy ő mit csinál, hogy csinál, minden, ezeket mind félretéve, egy zseniális díszlettervező. Hát építész. Minden építész egy született díszlettervező. Fantasztikus ötletekkel, Monumentális gondolatokkal, Csodálatos díszletkeretet talált ennek a darabnak, a pályaudvart a váltókkal, a Győri Színház csodálatos színpadtechnikáját felhasználva. Ehhez minden egyes ember tervezett egy képet. Ezek között volt Pauer Gyula az élő lovával, az ötvenes évek sematizmusának a csodálatos képi megoldásával. Akkor ott volt Szegő, ott volt az Erdély Miklós, aki a felemelt székeivel valami csodálatos színpadi tervet tudott létrehozni, a Bachman Gábor, akinek az előző díszlete a Hamlet volt – hát ő egy kimondottan színházi díszletterező, mondjuk ő abszolút profi volt. Ott voltam én a vegyi műhellyel – a mi azóta a Pécsi Múzeumba került, egy ilyen mobil szobor . és ott volt a Nagy Báling, aki szcenikailag össze tudta fogni az egészet, olyan csodálatosan, amit ezek az emberek elképzeltek, azt papíron kivitelezhetővé tette. Végülis kialakult egy olyan együttes, ahogy amikor a vasfüggöny szétnyílt, akkor az ember úgy érezte, hogy szíve majd kiugrik, mert valami olyan csodálatos, olyan felemelő látvány volt. Az egész darab egy olyan megdöbbentő színházi élményt jelentett, hogy ezt bizonyos emberek egyszerűen nem tudták elviselni, s ennek az lett a következménye, hogy végül ezek a díszletek megsemmisültek, ezeket a  díszleteket szétszedték. a Győri Balett például panasszal szaladt, egész magas helyre, hogy fölmondanak, és egész felső helyről indították el azt a folyamatot, hogy akkor inkább ezt a darabot állítsuk le és a Győri Balettot békítsük ki. a színház műszaki gárdája, az öreg rókák, akik megszokták a feszített vásznat, a fakeretet és a különböző hagyományos díszletet, azoknak idegen volt. Rideg volt, nehézkes volt egy tonnás fémszerkezet, De erről a díszletről még a legellenségesebb színikritikusok is úgy nyilatkoztak, hogy ez a szcenika kis enciklopédiájának a teljes felsorolása volt. Szóval egy olyan színpadi díszletet láttak, ami egyedülálló eddig Magyarországon, ezt merem állítani.

G.: Akkor ettől egy ijedtség keletkezett.

H.: És ez az ijedtség szinte napjainkig tartott.
Napjainkig tartott, mert most volt a Műcsarnok termeiben egy magyar színházi, szcenikai bemutató, ahol a Bambini di Prága még meglévő, még épségben levő díszleteiből sem szerepelhetett még egy karton sem.

G.: De miért?

H.: Na miért? Nem tudom...

Visszatérve a szobrokhoz... Csak annak a művészetnek van szerintem létjogosultsága, amelyik a következő tényezőknek megfelel: 1. a születése pillanatában ahhoz a korhoz szóljon amibe születik. 2. a kor anyagából. a kor technolgiájával készüljön. 3. a kor szellemét viselje magán... Bárki meglepődne, aki belül egy fogorvos székébe, ha egy ilyen nagy sózsákot vagy homokoszsákot rátennének a fejére és egy marha nagy bunkóval fejbevágnák, hogy elszédüljön, utána pedig kihúznák a fogát. Mindenki elvárja, hogy vízturbinás fogköszörűvel, a legszuperebb érzéstelenítő szerekkel kezeljék a fogászatban és általában az orvostudományban. Egyedül a művészetek területe az, ahol mindenki szeretné az időt megállítani.

Van egy új szobrom készülőfélben. Tartsuk életben a műszívet – ez lesz a címe.

G.: Milyen lesz? El tudnád mondani?

H.: Hát tulajdonképpen amiről szól, az lenne az érdekes. A megjelenés szempontjából annyi, hogy egy szerkezetben egy stilizált szív van, ami dobog. Lényegében arról van szó, hogy vizuálisan látható legyen az a gondolat amit én szeretnék ebből kihozni. Különböző pumpák lesznek a szobor körül elhelyezve és a nézőnek kell pumpálnia. Ha nem pumpálják, akkor nem dobog, nem él. Ez átvitt értelemben egy kicsit azt is jelenti, hogy milyen a mai művészet... szóval a ma művészete... és életben kellene tartani. Jó, hogy én ezt nem fogom itt kiállítani. Rájöttem, hogy csak akkor tudok igazán továbbra is őszinte és igazán jó szerkezeteket csinálni, ha egyszerűen lemondok arról, hogy kiállításra vigyem. Tehát az újabb szerkezeteimet úgy csinálom, hogy magamnak, és ha egyszer majd netán olyannak fogom magam körül találni a kultúrpolitikai légkört, hogy úgy érzem, hogy azt az energiát, amit én ezekbe a szerkezetekbe beletáplálok, nem különböző gátak fogják fogadni, akkor lehet, hogy majd egyszer ki fogom állítani...de egyelőre most vagyok a legnagyobb lendületben, mert úgy érzem, hogy most semmi sem köt. Most megint csinálhatok, amit akarok. az, hogy el tudtam határozni, hogy többet nem állítok ki, ezt újra visszaadta az önbizalmat, Hogy nem kell attól félnem, hogy kuglikám bejön a kiállítóterembe és esetleg köpködni fog, vagy pedig az enyémet ugyan megnézi, de a kedves barátom munkáját, amit én a legmagasabbra értékelek, azt viszont nem fogja észrevenni. Most újra megfiatalodtam, úgy érzem, hogy amit csinálok, ez most megint teljesen őszinte. minden külső befolyásoltság nélküli.


Lásd még: Felelőségvállalási akció (1972) Madárkalitka (1972) Mobil munkák (1973) Múzeumi karton (1979) Bélyegterv (1981) Interjúrészletek a "Vakáció" c. filmből 1., 2. (1998) Erdély Miklós emlékére (2003) --- Életrajz / Lakás / Kiállítás / Aukció

[1983] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]