Vilém Flusser Online

Vilém Flusser
AZ ÁGY

"To bed, to bed: there´s knocking at the gate.
Come, come, come, come, give me your hand.
What´s done cannot be undone.
To bed, to bed, to bed."
               (Macbeth, V. felvonás, 1. szín)

"Ágyba! Ágyba! Kopognak a kapun.
Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj, add a kezed.
Amit csináltunk, nem lehet visszacsinálni.
Ágyba, Ágyba, Ágyba!"
                       (Szabó Lőrinc fordítása)

1.

Lakozunk. Ha nem így volna, élni sem tudnánk. Otthontalanok és védtelenek lennénk. Bele lennénk vetve egy középpont nélküli világba. Lakhelyünk a világ közepe. Innen törünk ki a világba, hogy azután ide húzódjunk vissza. Lakhelyünket elhagyva kihívást intézünk a világ ellen, majd annak fenyegetése elől ide vonulunk vissza. A világ lakhelyünk környezete. Lakhelyünk az, ami a világot megszilárdítja. Az élet nem más, mint közlekedés lakhelyünk és a világ között. Pulzáció a horizont és a középpont között. Kiáradás és gyűjtés, odaadás és önmagunk megtalálása, cselekvés és megfigyelés, elválás és hazatérés. A világ ábécé, amit megfejtünk. A lakhely az alfa és az omega. Lakozunk.

Lakozunk? De vajon hol? Mi az, ami megvéd bennünket? Mi teszi lehetővé, hogy ne legyünk kitéve veszélyeknek? Hol van a világaink közepe? Mire támaszkodunk, amikor kitörünk a világba? Van-e olyan hely, ahova visszavonulhatunk? És vajon ez rögzíti-e a bennünket körülvevő világot? Mi is tulajdonképpen az életünk? Van-e valamilyen iránya? Vannak-e horizontjaink és van-e középpontunk? Ki tudunk-e tárulkozni? Képesek vagyunk-e gyűjteni? át tudjuk-e adni magunkat valaminek? Magunkra tudunk-e találni? Figyelmetlenül cselekszünk-e, s megfigyelünk-e, anélkül, hogy cselekednénk? El tudunk-e távolodni, hogyha hazatérni is képtelenek vagyunk? Hazatérhetünk-e, anélkül, hogy elmentünk volna? Miféle ábécé az, aminek nincs alfája és omegája? Képesek vagyunk-e végtelenül sok rejtjelet megfejteni? Vajon ábécé-e az, aminek semmi értelme sincs? Lakozunk egyáltalán?

Kérdéseink kikezdik, felmorzsolják megállapításainkat. Kikezdik azokat az ésszerű rendszereket, melyeken észfeletti lakhelyünk alapul. Széttörik a bázist, és másfajta kérdéseket vetnek fel. Lakásunk tehát most egy egész sereg robbanékony kérdésen alapszik. A kérdések termékenysége képezi lakhelyünk talaját. Mert nem vagyunk ám talajtalan lények. De talajunk ingatag és hánykolódó. Termékeny kérdések képezik tehát most azt a helyet, ahonnan a világba kitörünk, és ahova azután hanyatt-homlok visszamenekülünk. Akár ha viharban táncoló hajón lennénk, s onnan néznénk emelkedő, süllyedő és eltorzuló horizontjainkat. E kiszámíthatatlan hullámzás közepette valósággal tengeribetegek leszünk: rosszullét gyötör bennünket, s végül leokádjuk a lakásunkat tartó alapokat. What´s done, cannot be undone. To bed, to bed, to bed.

Még vannak ágyak. A szó szigorú, szoros és pontos értelmében vett lakhelyek. A szó szigorú, szoros és pontos értelmében ugyanis ágyban lakunk. Éppen ezért, az alábbiakban az ágyakról való filozofálásra teszünk egy sajátos kísérletet.

2.

E filozofálás sajnos a dolog természeténél fogva megköveteli, hogy néhány megjegyzést tegyünk a módszerünkről. Elvégre még mindig lehetetlen mindenféle módszer nélkül filozofálni. Még nem tehetjük meg, hogy strukturálatlanul a tudat zabolátlan folyamába mélyedjünk. A filozófia még mindig diskurzushoz kapcsolódik. Mi az alábbiakban megpróbáljuk megtörni, legalábbis meghajlítani a diskurzust. De a grammatika kényszerzubbonya, tehát a logika, mégiscsak rányomja bélyegét a mondandónkra. Mivel ez így van, néhány dolgot előre be kell vallanom.

Az ágy mint a szó szoros és szigorú értelmében vett lakhely a világ közepe. Megszámlálhatatlanul sok világ közepe. E világok közül választanom kell. Miként választhatok közöttük, milyen kritériumom van a döntéshez? Azért tudok dönteni, mert az ágyból nézve a világok végtelen sokaságát még nem tapasztaltam meg. Az ágyban szerzett tapasztalat nagyon korlátozott. Csak korlátozott számú esetek közül tudok választani. Választhatom például a számomra legdöntőbb kritériumot, az önéletrajzit. A következő világokat fogom választani, melyeknek a középpontját az ágy képezi: születés, olvasás, alvás, szerelem, álmatlanság, betegség és halál.

Az alábbiakban ezeket a világokat próbálom bemutatni. De mielőtt hozzáfognék, rendszereznem kell őket. újabb módszertani problémát kell tehát leküzdenem. A rendszerezés alapelvéül a szenvedést választom. A bemutatásra váró világokat a szenvedés alapján fogom rendszerezni. Olyan sorrendben fogok haladni, ahogy a szenvedés foka növekszik. Miért a szenvedés? Azért, mert a szenvedés az ágyhoz kötődő passzívum, passió és kedélyállapot, ellentétben például az asztallal, amihez a cselekvés, az aktívum és az akció jobban illik.

De a szenvedés önmagában nem elégséges rendszerezőelv, mert nem ésszerű és mert nehezen alkalmazható a geometriában. Az ész, mint azt Descartes bebizonyította, a geometria édestestvére, s én bizony testvéries viszonyban akarok vele lenni. More geometrico akarok eljárni, tehát tiszteletből fel fogok építeni egy piramist. A piramis csúcsára a szerelmet helyezem, oldalain pedig egymással párhuzamos világokat sorakoztatok fel. A csúcstól lefelé haladva tehát jobb, majd bal oldalon lesz az alvás és az álmatlanság mint első, az olvasás és a betegség mint második, majd a születés és a halál mint alapvető és mindent átfogó páros. így hát sikerült felállítanom egy hierarchiát. Reményeim szerint egy többértékű hierarchiát. A kiválasztott világokat vektorok kötik össze és a csúcson elhelyezkedő szerelem felé mutatnak. Más vektorok pedig homomorf világokat kapcsolnak össze. Püthagorasz, váratlanul te is idelopakodtál!

S végül szólnom kell még egy módszertani problémáról. A piramison elhelyezett ötféle világ reflexív módon ragadható meg, mivel mind megélhető. Az alapvető világokat, a születést és a halált viszont nem tudjuk megélni. Be kell tehát vallanunk, hogy a saját születésünket és a saját halálunkat nem vagyunk képesek megismerni. Közvetlenül csupán mások születéséről és haláláról szerezhetünk tudomást. S ezen nem lehet változtatni. Módszertani problémáimat illetően ennyi vallomással tartoztam.

3.

Két ágyat látok magam előtt. Az egyikben egy nő fekszik, mondjuk az én nőm. A másik egy bölcső. Megpróbálom e bölcsőt a világ közepévé tenni. Figyelmemet a bölcsőben látható bömbölő dolog felé fordítom. A kísérlet nem könnyű. Önmagam feladására kell kísérletet tennem. De mit adok fel? Mindenekelőtt a tapasztalataimat. Ezeket mind megpróbálom kikapcsolni. Mit kapcsolok ki? A következő tapasztalatot:

A bömbölő dolog ott a bölcsőben ember, mert embernek fia. Három csírahámból álló soksejtű lény. Gerinces, és az emberszabású emlősök típusához tartozik. Ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy főként vízből, karbon alapú polimerekből és más elemekből áll. Olyan rendszer, amelynek szüksége van energiára, levegőre, vízre és néhány tápláléknak nevezett anyagra. Ez a rendszer fel fog bomlani, méghozzá levegőre, vízre és tápanyagokra fog felbomlani. Ilyen értelemben vett emberről van szó.

A bömbölő dolog ember, mert embernek fia. Az a három kilónyi pépes anyag, amiből áll, idegrendszert rejt magában, külső és belső hatásokra érzékeny idegrendszert. Egyelőre csak a belső működik. De hamarosan megnyílik a külső hatásokra, és érzékeny mezőt képez. E mezőt különféle forrásból származó, jól tagolt és különféle erősségű hatások ingerlik. A rendszer ezeket a hatásokat élményekké, törekvésekké, gondolatokká és cselekvésekké fogja átalakítani. Választani fog az ingerek közül, értékelni fogja őket, és olyan modelleket alkot magának, amelyek segítségével alkalmazkodni tud hozzájuk. Végül megfontolja majd, hogy nem kellene-e eltávolodnia az ingerektől, hogy azután bizonyos távolságból ne is tudjon igazán különbséget tenni saját modelljei és az ingerek között. Kételkedni és filozofálni fog tehát. Ilyen értelemben vett emberről van szó.

A bömbölő dolog ember, mert embernek fia. Most még csupán egy pont a látómezőmben, tehát egy számomra való dolog. ám hamarosan nem hagyja magát ilyen egyszerűen eltárgyiasítani. Nemsokára feltámad benne a vágy, hogy engem tegyen a maga tárgyává. Egymás kölcsönös eltárgyiasítása során, az a dolog ott és én, hamarosan megértjük és elismerjük egymást. Beszélgetni fogunk. Méghozzá egymással, merthogy egyikünk mindig a másik másikja lesz. S így aztán az a bizonyos bömbölő dolog alámerül a beszélgetés folyamába, abban az áramlásba, amit "kultúrának" és "történelemnek" nevezünk. A nagy beszélgetés azt a bizonyos dolgot programozni fogja. Egy hálózat alakul ki, amiben az a dolog ott elkezd egzisztálni. E hálózattól soha nem fog megszabadulni. A történelem, a kultúra meg fogja őt határozni. Ez a kultúra és ez a történelem. Bármennyire lázong is, a rabja marad. ám ennek ellenére mégis lázad. Lázongása nem fogja őt kiszabadítani, de a börtönt mindenképpen gazdagítja. Ez a dolog ott ilyen értelemben ember.

A bömbölő dolog ember, mert nem csupán embernek fia. Jövőjét nem tudom megjósolni, méghozzá nem pusztán amiatt, mert nem ismerem az őt meghatározó összes körülményt. Mert még ha teljes egészében ismerném is táplálkozását, az őt érő ingereket és egész történetét, mindez együtt sem szolgálna magyarázattal a bömbölő dolog jövőjére nézvést. Mindig marad valami eredeti, meglepő és váratlan. S ez a bizonyos maradék valami egészen új, megmagyarázhatatlan és pótolhatatlan, tehát valami titokzatos lesz. Valami még sohasem látott rejtőzik tehát ebben a bömbölő dologban. Ez a dolog ilyen értelemben ember.

Ahhoz, hogy a bölcsőre összpontosíthassak, s hogy a bömbölő dolgot a világ közepévé tegyem, ilyen és hasonló tapasztalatokat kellett zárójelbe tennem. Mi maradt? A bömbölés. S mit üzen ez a bömbölés? Azt üzeni, hogy az egészet nem akarom. Mielőtt ebbe a bölcsőbe belecsöppentem volna, senki sem kérdezte, hogy ide akarok-e kerülni. Nem én döntöttem el, hogy meg akarok-e egyáltalán születni. Nem kerültem választás elé, hogy emlős akarok-e lenni, vagy valami más. Nem az én döntésem eredménye, hogy ebbe a kultúrába és ebbe az osztályba kerültem, s ezeknek a szülőknek lettem a gyermeke. Mindezt nem én választottam, s tiltakozom az ellen, hogy ily módon legyek meghatározva. Ilyen körülmények között nem fogadom el az életet. Vissza akarok kerülni oda, ahonnan kiszakítottak. Az egészet nem akarom! To bed, to bed, to bed.

4.

Az éjszaka: a passió, a szenvedés ideje. A nagyváros horizontjaim alá süllyedt. A gépek ritmikus zakatolása, ami világomat strukturálja, szünetel. Az éj elnyelte a világomat, s elnyelte a tettet és a tevékenységet is. Megnyílt a tér a passzivitás, a szenvedély és a szenvedés számára. Fekszem az ágyban és olvasok.

Nappal kint tolongtam a világban, s kezem ökölbe szorult. Asztalokat és falakat döngettem, hogy utat nyissak magamnak. Kezem most pihen. Nyitott tenyeremben, ami én magam vagyok, ott fekszik a könyv, amit olvasok. Életem most fordított irányt vett. Nem kisugárzok, hanem felszívok. Nem kifejezek, hanem hagyom, hogy hassanak rám. Nem beszélek, hanem fülelek. Nem cselekszem, csupán befogadok. Nem excentrikus, hanem koncentrikus vagyok. Nyitott tenyerem a koncentrációm: koncentrálok, mert megnyíltam.

A nyitott tenyér kagylóhoz hasonlatos. Valamiféle tok módjára gyűjti magába az olvasmányokat. Informatív mondatokat gyűjt. Információkat gyűjtő háló vagyok, olyan pókháló, amely informatív legyekre vadászik. Kitátottam a számat. Szomjazom. Nyitott vagyok, tehát valami hiányzik. Arra van szükségem, hogy belém áramoljanak az információk, a bensőmben lévő semmibe. Olvasok, tehát a bennem tátongó semmi információkat szippant magába. Ha zárt lennék, amilyen az öklöm volt napközben, az információk úgy törnének meg rajtam, mint szigeten a hullámok. A bennem levő ürességnek köszönhetően hallgatok és engedelmeskedem. Szenvedésem, engedékenységem és tanulásom orgánuma az üresség.

Olvasok, hallgatok. Hallgatok, engedelmeskedem. Engedelmeskedem, hagyom magam. Hagyom magam, bebocsátást engedek. Bebocsátást engedek az információknak. Bebocsátást engedek a könyvnek. A könyv a másik. Bebocsátást engedek a másiknak. Hagyom, hogy a másik megváltoztasson. Olvasok, hogy megváltozzam. Megnyíltam a másik előtt, hogy az megváltoztasson. Formálható vagyok. Hagyom, hogy a másik rajtam hagyja a nyomát.

De nem maradok teljesen védtelen, hiszen nem vagyok formátlan. Van szerkezetem. Én már máskor is olvastam. Korábban már mások is, rajtam hagyták a nyomukat, tehát rendelkezem programokkal. A mostani információkat tehát nem tudom előítélet nélkül olvasni. Nekem korábbról már vannak ítéleteim. Ezek az előítéletek diszkriminatív jellegűek. Választásra köteleznek, tehát bizonyos "hibás" információkat kirekesztenek. A "hibás" azt jelenti, hogy az illető információ nincs összhangban a programjaimmal. Más információk "értelmetlennek" bizonyulnak. Az "értelmetlen" információk olyanok, amelyek számára nincs hely a programjaimban. Az információk három válfaját olvasom tehát: "hibásakat", "értelmetleneket" és "helyeseket". Programjaim nem teszik lehetővé számomra, hogy minden információt befogadjak. Nem teszik lehetővé, hogy minden mondatot elolvassak.

Ám a hozzám eljutó mondatok egyike-másika megváltoztatja a programjaimat. Egyes "értelmetlen" mondatok információnak bizonyulnak. Az ilyen mondatokat elsajátítom. Egyes "hibás" mondatok "helyesnek" bizonyulnak. Az ilyen mondatokat felfogom. Némely "igaz " mondatok "hibásnak" bizonyulnak. Ezeket megértem. A könyv mondatai tehát programjaim bizonyos mondatait elkülönítették. Részben megdöntötték, részben pedig megváltoztatták a programjaimat. Ami számomra korábban igaz volt, az most téves, ami értelmetlen volt, az többé nem az, hanem részben más. Előítéleteim megváltoztak, némileg gyengültek. Az olvasásnak köszönhetően részben magam is megváltoztam. Megváltoztam, mert megtanultam felfogni és megérteni a dolgokat.

Mi változott meg bennem? A hitem. A hit igényt és reményt jelent. Az olvasás megváltoztatta igényeimet és reményeimet. Mivel más lettem, némileg más dolgokat várok el és másokban reménykedem. Elvárom, hogy holnap kora reggel, amikor felkelek, a világ más legyen, s remélem, hogy másmilyennek is találom. Mivel az olvasás megváltoztatta hitemet, világomat is megváltoztatta. Ökölbe szorított kezemmel más asztalokat és más falakat döngetek majd. S ez a ma elszenvedett változások artikulációja lesz, tehát egyfajta válasz a könyvre, amit olvasok. Holnap a ma olvasott könyvvel fogok párbeszédet folytatni.

Döngetem a világot, hogy megváltoztassam. Hogy úgy változtassam meg, ahogy magam is megváltoztam. Ez a válaszom: a világot az általam elszenvedett változásoknak megfelelően próbálom megváltoztatni. Az elszenvedésben megváltoztam, a cselekvés során viszont nekem kell változtatnom a világon. Holnap cselekvő módon válaszolok, ma pedig magamra vállalom a felelősséget. Szenvedésem, szenvedélyem, az olvasás a felelősség vállalása, a cselekvés, az én tevékenységem, az én elkötelezettségem pedig a válasz. Olvasok, hogy felelősséget vállaljak a válaszaimért.

Olvasok: hagyom, hogy a felelősség és a felelet szavai a bennem tátongó ürességbe beáramoljanak, s hogy ez az áramlás megváltoztassa hitemet. Örvénylés vagyok, amely magába szippantja a dolgokat. Reggel centrifugális örvénylés leszek. A bennem végbement változásokat kivetítem a horizontjaimra. E kivetítés tervezete olvasmányaimból áll össze. Az olvasás tervezetek elszenvedése. Az olvasás szenvedély, hagyom, hogy megterveződjek. Szenvedélyesen olvasok. A szenvedély, amit elszenvedek, meg fogja változtatni a világot. Világmegváltó szenvedély ez, mert megváltoztatja a hitet. Azért olvasok, hogy a hitem megváltozzék, tehát szenvedélyesen olvasok. A hitem más által fog megváltozni, tehát olvasásom az ő irányába mutat. Annak a másiknak az irányába, aki a kapumon zörget. To bed, to bed: there´s knocking at the gate.

5.

Alszom. Reggel megint magamhoz térek. De hol vagyok most? Az ágyban vagyok, de várom a visszatérésemet. Magamon kívül vagyok. De hol? álomba zuhantam.

Tudom, hogy álomba zuhantam, mert hagytam, hogy ez történjék velem. Tudom, hogy vissza fogok térni, mert valami visszahív. Csakhogy e kétfajta tudás között feneketlen mélység tátong. E mélységről nem tudok beszélni, hiszen amikor átkelek rajta, nem vagyok magamnál. Amikor feneketlen mélységgé változom, az ágyban vagyok. De most nem vagyok ott. De nem is tűnök el a feneketlen mélységben, hiszen még magamhoz térek. A feneketlen mélység időtlen.

Beszélni nem, énekelni viszont tudok róla. ó, feneketlen mélység, ágyamnak alapja! ó, feneketlen mélység, én lakhelyem! ó, feneketlen mélység, az én bensőmben! ó, álom, születés és halál édestestvére. Amikor beléd zuhanok, elveszítem magam, amikor elhagylak, újból magamra találok. Vagy: amikor beléd zuhanok, újból magamra találok, mikor meg elhagylak, elidegenedem tőled. Elvégre vajon nem az oldja-e fel a feszültségeimet, hogy a feneketlen mélységbe zuhanok? Az ébredés pedig nem ránt-e ismét görcsbe? ó álom, fogalmaim összezavarója! Te magad pedig felfoghatatlan vagy. Nem tudlak fogalmilag megragadni. Csupán negatív módon érhetlek el. Akkor jössz, amikor nem kívánlak megragadni. Titok vagy, amibe beleszédülök. álmossá teszel.

S mégis, melletted kell döntenem. Hívnom kell téged: gyere. Meg kell, hogy nyíljak előtted. át kell magam adnom neked. Olyan elhatározás ez, ami az akarat elnyomása. Akarat az akarat ellen. Ellentmondásos elhatározás, dialektikusan feszülő ív. Az ív nem más, mint az én megnyílásom. Az ellentmondás hasadékán át álomba zuhanok, a tagadás feneketlen mélységébe, ami nem hely.

Az elhatározás választás eredménye, tehát egy lehetőség elfogadása, és az összes többi elszalasztása. Amikor döntök, valamit nyerek és valamit elveszítek. Vajon mit nyerek, amikor az álom mellett döntök? Semmit, nem nyerek semmit, illetve a semmit nyerem. A megsemmisítés óceánját nyerem. Mindent megszüntetek, mindentől megszabadulok, minden maradékot széttörök, s marad a szünet, az époché, a lényegi. Megszakítás, quiem in pace. Mit veszítek el? Mindent. Elveszítem magamat, elveszítem a világot, a döntéshez szükséges erőt és a döntési mezőt. Amikor elhatározom, hogy aludni fogok, azt veszítem el, ami döntő és magát a döntést. Elveszítem méltóságomat, hiszen méltóságom döntéseim szabadságával egyenlő. Az alvás nem más, mint méltóságom dekadenciája. Amikor alszom, méltatlan vagyok. Abbéli elhatározásomat, hogy aludni fogok, úgy tudom ártalmatlanná tenni, ha azt mondom: döntésem ésszerű, tehát méltóságteljes is egyúttal. Azért merülök álomba, hogy erőt gyűjtsek, s így ébredés után még inkább képes legyek döntéseket hozni. Az alvás számomra reculer pour mieux sauter, stratégiai hátralépés. Elhatározásom, hogy aludni fogok, nem olyan végső elhatározás, mint amikor a halál vállalásáról van szó. Az alvás csupán ifjabb édestestvére a halálnak.

Minden rendben: az alvást ártalmatlanná tettük. Ésszerűen eltárgyiasítottam. Az ott van, én meg itt vagyok, s minden a legnagyobb rendben. Ez egyfajta magyarázat. De vajon a megmagyarázott álom az én álmom? S vajon például az a magyarázat, amit a természettudomány nyújt az álomról, az én álmomat is megmagyarázza? Vajon az én álmom tényleg tárgy lenne, amit magyarázni, kezelni és változtatni lehet? Nem sokkal inkább arról van-e szó, hogy én vagyok az álmom tárgya, valamiféle felszíni jelensége? Nem az-e a helyzet, hogy éber napjaim egyfajta lebegő szigetvilágot képeznek az alvás óceánján? Nem vagyok-e éber pillanatokból álló gyöngysor, amelynek struktúráját az álom sötét füzére adja? Nem az álomból periodikusan száműzött lény vagyok-e, s nem az álomból való száműzöttségem képezi-e létmódomat? Vagy talán nem is vagyok itt? Hiszen az álomból jövök, s oda is térek vissza. Gondolataimat ismét a titkok melege öleli körül.

Az álmok feneketlen mélységének bejáratát egy lepel takarja el, s e leplet szét lehet nyitni és fel lehet hasítani. Az álmok leple ez. Nem akarom én most a pszichoanalízis módjára feltépni, csupán filozófiailag szeretném kissé meglebegtetni. Hol valami lesz, hol pedig semmi; még a világhoz tartozik, s már nem tartozik oda; ez a lepel még velem azonos, s már én vagyok azonos vele. Én és a világ, szélsőséges álmok, álmok határesetei. Az éber én éber világa: az alvástól távoli álmok. Az éber én éber világa: szélsőséges elidegenedés. Vajon e leplet tekintve lehet-e egyáltalán ontológiailag gondolkodni? Nem igaz-e, hogy a "valóság" szónak csak az álommal kapcsolatban van értelmes jelentése? Nem az inkább a valóságos, ami minél távolabb van az álmoktól?

S mégis, rá vagyunk kényszerülve, hogy ontológiailag gondolkodjunk. Mert meg kell találnunk magunkat. Erre azért van szükség, hogy átadhassuk magunkat. Az ontológia pedig az álmok leplénél kezdődik. Minél sűrűbb szövésű a lepel, annál inkább magamra találok. A lepel legsűrűbben szőtt pontján fogok magamra találni. A valóság ugyanis megvastagított lepel. A valóság nem van. A valóság lesz, méghozzá álmokból lesz. A valóság összesűrűsödött álom, s én vagyok az, aki összesűríti. Amikor felébredek, valóságos asztalokat és valóságos falakat döngetek, mivel az álom világából jövök, s azért döngetem őket, hogy álmaimhoz igazítsam, s ezáltal még valóságosabbá tegyem azokat. Az álmok küldötte vagyok a valóság mezején, méghozzá olyan küldött, aki azokat a bizonyos mezőket is valóságossá teszi.

Amikor felébredek, az álmokon keresztül érkezem a világba. S az álmokon keresztül merülök el az alvásban, az álomtalan feneketlen mélységben. Amikor felébredek, felszínes álmaimat kiragadom az alvásból, hogy megvalósítsam őket. Amikor ismét elalszom, minden álmomat elveszítem. Az álmok modellek. A valóság megvalósított, tehát megtagadott modell. Amikor elalszom, az összes modellt magam mögött hagyom. Amikor elalszom, Wittgenstein szellemében, az összes létező modellen túl vagyok. De amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Az alvás feneketlen mélysége ott tátong az ágyam alatt. Hív, hogy zuhanjak bele. Hogy ne csak adjam, hanem megadjam magam. Hogy hagyjam, és elhagyjam magam. There´s knocking at the gate. Come, come, come, come.

6.

A többiek. Én a "te"-ben ismerek magamra, a "te" számomra a rezgés, mások rezgése. Én és te, a másik, reszketünk. Egymást átkarolva reszketünk. Valami átkarol bennünket. Mi ez a valami, ez a valami egészen más?

Ennek a valami egészen másnak köszönhető, hogy mi "mi" vagyunk. E "mi"-ben elveszítettük azt, hogy "te" és azt hogy "én". Talán ez a "mi", ami vagyunk, épp az az egészen más, ami bennünket átölel. Van ennek a valami egészen másnak neve? Talán szerelem? Kívánság és a kívánság halála? A lét akarása és a másik lét elmúlásának az akarása? Tett és szenvedély, cselekvés és szenvedés? De talán a "mi" egyszerűen az egészen más neve. Magányomban szükségem van rád, másikra, hogy vigaszt leljek. A te magányodban a saját magányomra ismerek, így hát hagyd, hogy együtt legyünk egyedül, közös vigasztalásunkra. Most már nem vagyok egyedül. A másik nálam van egyedül (einsam). Együtt (gemeinsam) vagyunk.

Egyedül vagyok, mivel egyedül születtem, s egyedül is halok meg. Senki sem képviselt a születésemkor, és senki sem fog képviselni a halálom órájában. Születésemkor és halálomkor nem tudom átadni a hatalmam, senkit sem tudok felhatalmazni. A hatalmam egyedül van. De én sem tudok senkit képviselni a születésekor vagy a halálakor, nincs rá lehetőségem, hogy meghatalmazottjaként cselekedjek és szenvedjek. Éppen ezért, minden hatalom és felelősség, amit életem során magamra vállalok vagy átadok, halálom előtt semmissé válik. Alapvető magányosságom az, ami megsemmisíti őket. Mivel egyedül vagyok, alapvetően senkit sem tudok helyettesíteni, s engem sem helyettesíthet senki. Pótolhatatlan vagyok. S körülöttem minden pótolhatatlan. Minden kicserélhető. S ezért minden értékes. A körülöttem levő dolgok értéke cseréjük során derül ki. Egy dolog értékét az adja, hogy cserélhető. Mások számára magam is egy dolog vagyok. Engem is ki tudnak cserélni egy olyan értékre, amennyit nekik érek. Van számukra értékem, tehát a szemükben egy dolog vagyok. Amikor meghalok, valamit elveszítenek. Ugyanúgy értékelnek, ahogy én értékelem őket. Mi, én és a többiek, nem szeretjük egymást.

De te, kedves másik, tökéletesen értéktelen vagy. Nem tudlak senkivel sem pótolni. Tudok a magányodról, pótolhatatlanságodról és kicserélhetetlenségedről, mert benned ismerek magamra. Nem rendelkezel számomra semmiféle értékkel, kedves másik, mert szeretlek. Ha meghalsz, nemcsak téged veszítelek el, hanem a te haláloddal minden dolog értékét veszti. A dolgoknak azért van értéke, mert cserélem őket. S azért cserélem őket, mert benned magamra ismerek. Te, kedves másik, minden minden érték értéktelen alapja vagy.

Mindannyian, külön-külön, egyedül fogunk meghalni. Nem együtt, merthogy együtt nem lehet meghalni. Csak az "én" és a "te" halhat meg. A "mi" nem halhat meg. Mi halhatatlanok vagyunk. A Mi felett a halálnak nincs semmiféle hatalma. A halál csupán a pótolhatatlan Én bírája, s keményen és pontosan bíráskodik. A Mi-ben legyőztük a halált. Gyere, semmisítsük meg együtt a halált. Mondd velem, hogy "mi", s noha külön-külön meg fogunk halni, együtt halhatatlanok vagyunk. Persze közben tudom jól, mennyire halandó ez a "mi". Oly sok Én és Te tapad hozzá, s mind a feneketlen mélység felé rántja. De nem tudok a halál meghaladásának másféle kísérletéről. Tudom jól, hogy egyedül vagy, és hogy halálra vagy ítélve. Tudom jól, hogy én is egyedül vagyok, és hogy halálra vagyok ítélve. De hagyd, hogy a közös Mi-t a halál arcába vágjuk. Come, come, come, come, give me your hand.

7.

Fekszem az ágyban, és elhatároztam hogy aludni fogok. Örök időktől fogva megvan ez az elhatározás. Teljesen nyitott vagyok az alvásra. De az alvás nem akar jönni. Örök időktől fogva várok, s körülöttem örök időkre megdermed az idő. A régiek nunc stans-a. A megdermedt idő elnyelte, megemésztette és megszüntette a teret. Elposványosodott végtelen idő, az idők tárolómedencéje. Ebben az ingoványban fogom fel a "kegyelem" szó jelentését.

Elvetemült vagyok. Megtagadtatott tőlem az alvás kegyelme. Megnyíltam, tele várakozással és reménnyel, de nem jön álom a szememre. Nem merültem álomba. Vajon ez lenne a pokol? Az elnyelt tér és az idők tárolómedencéje? A vonakodó feneketlen mélység, iránta tanúsított teljes nyitottságom ellenére, bezárt marad? Vonakodó megnyílás? Miért vagyok én elvetemült?

Azért, mert ellenállok. Ellenállok a ragaszkodásomnak. állítom magamat, állítás vagyok. állítom, hogy vagyok, s az alvás azt feleli: úgy legyen. álmatlanságom önmagam állítása. S amikor magamat állítom, amikor ily módon vagyok, akkor gondolkodó dolog vagyok. Ez az álmatlanság: gondolkodó dolog, kiterjedt dolog nélkül. A pokol. Gondolkodó gondolatok óriáskereke. Összekapcsolódó gondolatok és egymást széthasító gondolatok. Gördülő gondolatok és lavinaszerűen lezúduló gondolatok. Egymást betemető gondolatok. S mindez kiterjedt dolog híján. Tér nélkül, az idők tárolómedencéjében. Ugyanannak örök visszatérésében. Megpróbálom megmenteni magam. Ésszerűen érvelek a gondolataimmal. Be akarom nekik bizonyítani, hogy semmik. Gondolataim tartják magukat, mivel az én gondolataim. Tartják magukat, mert állítom őket. Hatszázhetvennégy szorozva ezerhuszonnyolccal az mennyi? - kérdik gondolataim. Teljesen mindegy, hogy mennyi, válaszolom nekik. Igen, teljesen mindegy, mondják engedékeny gondolataim. De mégis mennyi? Elkezdek számolni, hogy megszabaduljak. De nem tudok számolni. Fáradt vagyok. Gyere, édes álom, szabadíts meg a számolástól! Nem akarsz? Az Én, a győzedelmes Én, majd mindjárt rákényszerít.

Számolom a bárányokat. Tettetem az alvást. Pirulákat veszek be. Végül is ismerem az elalvás technikáját. Elvégre a rebellis eszközt saját szolgálatomba tudom állítani. S tényleg: alszom. Végül is alszom. Szintetikusan alszom. Szándékosan. Legyőztem az álmatlanságot. Legyőztem a poklot. Kikényszerítettem az alvást. Kikényszerítettem a Paradicsomot.

Vajon minden kikényszerített Paradicsom ilyen természetű? Mind szintetikus? Vajon minden üdvtechnikának - jóga, Zen, marxizmus - ilyen Paradicsom a következménye? Vajon mind olyanok, mint a pirulák és bárányszámlálással elért álom? Tehát Paradicsomot szimuláló poklok?

De vajon miért hamis a kikényszerített álom? Azért, mert korlátoz. Azért, mert lehetetlenné teszi, hogy hozzáférjek az őseredetihez. Azért, mert felold, anélkül, hogy megváltana. Mert felszabadít, anélkül, hogy megmentene. Ez a hamis álom, de nem kellene-e, ugyanígy, hamis halálnak is lennie? Talán az öngyilkosság a pirula-halál? Ez a kérdések kérdése. A legvégső kérdés. De ha az öngyilkosság hamis halál, vajon mi a helyzet a személyes szabadságommal? Miként dönthetek a halál mellett anélkül, hogy meghamisítanám? Talán nem az enyém a hozzá vezető első lépés kezdeményezésének joga? Vagy csak úgy bele kell zuhannom, mint az álomba? Elvetemült vagyok.

Alvás nélkül azonban nem tudok élni. Nem tudok élni, ha nem férhetek hozzá a számomra alapvető feneketlen mélységhez. Nem, hiszen ebből a feneketlen mélységből származom. Ez a hazám, hiszen mélységi, aluszékony lény vagyok. S azért sem tudok alvás nélkül élni, mert amikor majd meghalok, a feneketlen mélységbe kerülök vissza. A feneketlen mélység az én vágyam és célom, az én utópiám, mert mélységi és aluszékony lény vagyok. Ha nem tudok többé aludni, kényszerhez kell folyamodnom. S végül is, vajon mi más a kultúra, mint pirula? Mi más a művészet, a tudomány, a filozófia, ha nem altató pirula? S a vallás, az alvás szimulációja? álmatlan lények, kultivált lények vagyunk - így aztán ki kell kényszerítenünk az alvást: elvetemültek vagyunk.

Világos, hogy mindez tiszta őrület, álmatlanságban kiagyalt őrület, s minden ekörül kavarog. Ez az egész a kegyelem reménytelen kihívása. Nincs reményünk. Elvetemültségünket méltósággal kell viselnünk. Az utolsó elidegenedés. Nem tudok aludni, tehát nem akarok aludni. Vagy ébren akarok maradni, vagy tettetem az alvást. Tartom magam, s ezzel berekesztem a poklaim körét. What´s done, cannot be undone.

8.

Fekszem az ágyban, betegen. Fájdalmaim vannak. Test vagyok. Teljesen itt vagyok, az ágyban. Fájdalmaim igazolják, hogy teljesen itt vagyok. Létem teljesen fájdalmaimra összpontosul. Létem azonos a fájdalmaimmal. Teljes egészében test vagyok.

A fájdalmaim elszigetelnek, mert azok teljesen privát jellegűek, nem lehet őket megjelentetni. Nem tudom őket publikálni. A publikált fájdalmak, a megosztott fájdalmak már nem az én fájdalmaim. Azok már átszellemültek. De a fájdalmak, a maguk totális testiségében, nem hagyják magukat átszellemíteni. A fájdalmaknak nem lehet elmélete. Nem lehet róluk gondolkodni, el kell őket szenvedni. A fájdalom eredeti, közvetlen, s éppen ezért közvetíthetetlen élmény. A fájdalmakat meg lehet és meg is kell élni, de nem lehet róluk gondolkodni. S ezért nem lehet őket megjegyezni. A fájdalmakat azon nyomban elfeledjük. Nem időbeliek, hanem teljes mértékben térbeliek. Nem lehet és nem is kell róluk gondolkodni. A fájdalom a végső szégyen és gyalázat, mert privát és világos. Szélsőséges empirizmusra kárhoztat bennünket. Mert undorító, s én magam is, aki elszenvedi, undorító vagyok.

A fájdalom eltárgyiasít, mivel rajta keresztül a test totális hatalomra tesz szert a dolog felett, ami én magam vagyok. Már csak a test számíthat érdeklődésre. Ez az undorító, fájdalmas test. Az idő teljesen eltűnt. Kiterjedt dolog vagyok. A tér dimenzióit fájdalmaim képezik. S e dimenziók mindent kimerítenek. Nincs történelmem, nincs kultúrám és gondolkodásom sincs. Puszta kiterjedés, természet, dolog vagyok. Empirizmusom dacára teljesen objektív vagyok. Nincs bennem semmi problematikus. Fájdalmaim a karteziánus diskurzus ellentétét igazolják: fájdalmaim vannak, tehát nem gondolkodom. Kiterjedt dolog vagyok. ó, undok pozitivizmus!

A kereszténység szerint a megtestesült ige a kereszten a leggyalázatosabb kínokat szenvedte el, tehát kiterjedt dologgá vált. A kereszténység szerint az Isten ilyen undorító módon objektiválódott. úgy, ahogy most én érzem magam itt az ágyban. Miféle Isten az ilyen? Vajon ő az a feneketlen mélység, ahonnan születésemkor jöttem? Az, amibe elalváskor belezuhanok? Az, amibe halálomkor belépek? Vagy az ágyam alatt tátongó feneketlen mélység, ami felett lakozom? Vagy netán arról a feneketlen mélységről lenne szó, amire akkor gondolok, amikor azt mondom, hogy "mi"? Testté lett volna a feneketlen mélység, s most az a szélsőséges pozitivizmus szellemében kiállhatatlan fájdalmakat szenved? Valami megalapozhatatlant tehát, ami undorító módon teljes valójában itt van? A keresztény tanításban nem tudok hinni.

Vagy mégis? Akkor tudok hinni benne, ha - mint egy kesztyűt - kifordítom. S ebben talán egy élettapasztalat is a segítségemre lehet. Amikor olvasok, hagyom, hogy a másik megváltoztasson. Olyan ez, mintha a másik sebhelyét viselném a tenyeremben. Az olvasás stigmái a betegség fordítottjai. így talán az Isten is, aki undorító módon itt van a maga fájdalmaival, egyfajta válasz a feneketlen mélységre, amely valahol egészen máshol van. Egy tagadó válasz tehát. Olyan válasz, mely azt bizonyítja, amire a saját fájdalmaim is tanítanak: minden értelmetlen. Ha a kereszténységet szó szerint veszem, akkor tudok benne hinni. Az Isten halott, amire fájdalmai a bizonyítékok.

Betegségem tehát ilyen értelemben Imitatio Christi. De a keresztény tanítás szerint ez Isten elferdítése. Amikor tehát megbetegszem, a messiás majmává válok. Mert a messiás maga választotta, hogy dologgá váljék, én meg szándékom ellenére lettem azzá. Akkor tehát mégsem lett emberé? Az a betegség, amit magam választok, már nem is betegség. A betegségben az a megalázó, hogy értelmetlen és véletlenszerű, hívatlanul támad rá az emberre. Minden mást háttérbe szorít, közben pedig nincs benne semmi talány. Nincs benne semmi titokzatosság. A kereszténység érvrendszere saját magát győzi le.

De végül is és végre mégiscsak hinnem kell a kereszténységben. Mert a titok- és talánymentes betegségben mint dolog, a másik másikja vagyok. Az, hogy önmagam számára utálat tárgya lettem, azt bizonyítja, hogy a másik én vagyok, s hogy ez a másik megváltoztat engemet. Ez azonban természetesen már elgondolhatatlan. Nem marad más hátra, mint meghagyni a fájdalmat fájdalomnak. Épp az a titokzatos, hogy az egészben semmi titokzatosság nincs. Éppen ezért, kénytelen vagyok az egészen méltatlanul s undorító módon tovasiklani. What´s done, cannot be undone. To bed, to bed, to bed.

9.

Halálos ágy, agónia, reménytelen küzdelem - de azért ne legyünk szentimentálisak. Ez a dolog itt az ágyban számomra tárgy, s abszurd módon az is marad. Akárcsak a bömbölő dolog. De ez szerencsére egy fordított Nem kifejeződése.

A másik haláláról van szó. A megvesztegetés színházáról, amelynek részvétet és félelmet kellene ébresztenie. De csupán a tehetetlenség érzését kelti. Vagy az abszurditásét. Abszurd színház.

De figyelem! Itt valami le fog játszódni, itt valamit el fognak nekünk játszani, ami nem egészen felületes, ám mégis látványos. Itt látható valahol egy nyílás. Előttünk pedig itt van egy test. Vajon korábban ember volt ez a test? Vajon beszélgettünk, ez a test és én? Mi történt azzal, amit egymásnak mondtunk? Én természetesen elraktároztam magamban, s ezáltal megmentettem a haláltól. Ami ebben a testben ember volt, az megőrződött. Bennem és más beszélgetőtársaiban őrződött meg, azokban, akik halála ellen összeesküvést szőttek. Ennek a volt embernek bizonyára az a halhatatlansága, ami a halállal szemben szőtt összeesküvés által megmarad. De úgy tűnik, ez a test itt előttem hevesen tagadja magyarázatomat. Azt mondja, nem akar meghalni. Miért nem? Hiszen minden a legnagyobb rendben: a benne lévő emberi megőrződött. De úgy látszik, mindez az előttem heverő testet nem érdekli. Társai iránti érdeklődését mintha teljesen elvesztette volna, bármennyire is ők jelentik vagy nekik kellene jelenteniük a halhatatlanságát.

Ezt a testet itt szemlátomást egyáltalán nem érdeklik az emlékművek, még ha azok az ő emlékezetét őrzik is. Az időben lelt halhatatlanságnak úgy látszik semmi köze ahhoz a harchoz, ami ebben az ágyban folyik. E harc szempontjából az egész üres fecsegésnek számít. A test érdeklődése egészen másfelé irányul. Nevezetesen afelé a nyílás felé, amiről már szó volt, s aminek semmi köze az időhöz, a történelemhez, a kultúrához, a nyelvhez. A transzcendenciáról van szó.

A halálos ágy alatt tátongó nyílás ontológiai természetű. E test emberi mivolta máris elillant a nyíláson keresztül. S a test elkeseredetten harcol, hogy ne veszítse el testi mivoltát, tehát, hogy megmaradjon dolognak. De vajon hova illant el e test emberi mivolta? S hova tűnik majd testisége, miután a harc eldől, s ez itt dologgá válik? És vajon miért akar ez a test test maradni?

Számomra, aki ironikus távolságból szemlélődik, mindezek a kérdések valamilyen módon a rendszerrel, a szervezettel, s az információval vannak összefüggésben. A külső szemlélő számára az egész úgy hat, mintha az információ fokozatosan elillanna azon a bizonyos résen keresztül. Embernek lenni annyit jelent, mint komplex rendszernek lenni. Testnek lenni annyi, mint kevésbé komplex rendszernek lenni. Dolognak lenni a rendszer további egyszerűsödését jelenti. A halál elszenvedése az információveszteség elszenvedése. A kívülálló számára a halál entrópia. Számomra az a bizonyos tátongó nyílás egész egyszerűen az idő, a termodinamika harmadik törvényének értelmében vett vektor. így tekintek rá, ha minden szentimentalizmus nélkül gondolok rá. A másik halála tehát számomra többé-kevésbé az olvasás ellentétét jelenti. A halál felejtés (Entlernen).

De ez a test itt, a maga harcával, mintha mást jelezne. Mintha harcát már a nyíláson túl folytatná. Mintha e test emberi mivolta a maga harcát kívülről folytatná. Inkább túlról, mint innenről. S talán ez is e harc tétje: a halhatatlanság elérése a túloldalon. Mit jelent ez? Már Unamuno megmondta, hogy bármiféle ésszel szemben ő inkább a halhatatlanságot választaná. Vajon a halálos ágyban folyó agóniára gondolt? De végül is mindez a másik halála. Nekem veszteség, tehát egészen más, mint a saját halálom, ami nem nekem veszteség.

Vajon milyen lesz az én halálom? Milyen leszek az egyedüllét, minden emberi méltóság elvesztésének órájában, amikor a beszéd fecsegéssé, a történelem történéssé, a kultúra pózzá válik, amikor a művek szappanbuborékként szétpukkadnak, s minden érték elértéktelenedik? Vajon ez lenne a megváltás, amiről a vallások regélnek?

A születésemet nem tudom megélni. Az már elmúlt. A halálomat sem tudom megélni. Az majd "jön". De a múlt az, ami megtervez, s e terv értelme a jövőben van. Születésemet valahol legbelül tervnek érzem, a halálomat pedig célnak. Születés és halál vagyok, s mindkettő állandóan jelen van bennem. Ilyen értelemben tulajdonképpen mindig csupán a születést és a halált élem meg, mindenkori jelenem két oldalát. Igazából csupán a születésről és a halálról tudok, az összes többi pedig fecsegés. Fecsegek, hogy a születésemet elfeledjem, a halálomat pedig elhallgassam. A születés az egyedüli alapom, a halál pedig az egyetlen témám. A halál, mint a lakhelyem alatt tátongó feneketlen mélység. A halál ez itt a lábamnál, s nem az ott a halálos ágynál. Ezt a halálomat jól ismerem, mert naponta, óránként kapcsolatban vagyok vele, mindig, amikor eszemnél vagyok. Belőle jöttem, bennem van, s állandóan hív.

Mindegy, hogy milyen leszek a halálom órájában. Halálom órája itt és most van. Az agonizáló test ott az ágyban nem az én halálomat adja elő. Az én halálom én magam vagyok, s mindaz, amit teszek, saját halálom előadása. Ami megtétetett, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Amit megtettem, nem tudom meg nem történtté tenni. Amit álmatlanságomban tettem, nem tudom meg nem történtté tenni. Amit tettem, az a halálom előadása volt. De éppen ezért, a halál tagadása volt. Most mindez előadatik, bemutatkozik a halálom színe előtt. Amit tettem, az önmagam állítása volt a halál szempontjából. Dac a halállal szemben. Ilyen értelemben mindaz, amit tettem, én magam vagyok, s ez több, mint a halálom. Én akkor is én vagyok, amikor a saját halálom előadásán dolgozom. Engem nem lehet meg nem történtté tenni. S ebben az értelemben az én halálom nem létezik.

A halál most itt van, és nyitott vagyok vele szemben. Jön. Minden modellen túlinak érzem magam. De amit tettem, amit modelleztem, annak semmi köze a halálhoz, még ha azt adja is elő. Amit tettem, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Ez az én méltóságom. What´s done, cannot be undone. To bed, to bed, to bed.


Forrás:  Vilém Flusser: Az ágy, Kijárat Kiadó, Budapest, 1996
Das Bett. In: Vilém Flusser: Dinge und Undinge. Carl Hanser Verlag, München-Wien, 1993
Fordította / Hungarian translation: Sebők Zoltán, 1996


[Vilém Flusser] [on line publikációk] [Artpool] [kereső]