Vilém Flusser Online

Vilém Flusser
EMLÉKEZETEK

Az összes többi élőlénytől abban különbözünk, hogy nem csupán az öröklött, hanem a szerzett információkat is képesek vagyunk továbbadni az utánunk következő nemzedékeknek. E tekintetben kétszeresen is ellentmondunk a természetnek. Ellentmondunk először is a termodinamika második törvényének, amely szerint a természetben minden információ feledésre van ítélve. Az élőlények úgy mondanak ellent ennek az alaptörvénynek, hogy genetikai információkat tárolnak és adnak tovább. Mendel törvénye szerint a szerzett információk nem adhatók át organizmusról organizmusra. A mi fajtánk ennek a törvénynek is ellentmond, hiszen a szerzett információkat kulturális emlékezetben tárolja, amihez azután a következő nemzedékek is hozzáférhetnek. A természetnek e kettős tagadása azonban csak látszólagos: végül az összes tárolt információnak szükségszerűen vissza kell kerülnie az entrópia fő folyamába. ám a természet eme kettős tagadása mégiscsak emberi tulajdonság: az "emberi méltóság" (ami az összes többi élőlénytől megkülönböztet bennünket) abban határozható meg, hogy genetikai és kulturális emlékezettel rendelkezünk. "Történeti lények" vagyunk. Az elektronikus emlékezetnek az a rendeltetése, hogy kulturális emlékezetünket átalakítsa. Az "emberi méltóság" fogalma így új jelentést nyer. Az alábbi írás erről az átalakulásról szól.

Az emlékezetet információtárolóként lehet meghatározni, legalábbis abban az összefüggésben, ahogyan arról itt szó lesz. Ilyen értelemben a természetben bárhol emlékezetre bukkanhatunk. A tárolt információk afféle szigetekként emelkednek ki az entrópia fő folyamából; véletlenszerűen tűnnek fel, majd szükségszerűen merülnek alá. Példák lehetnek az efféle emlékezetszigetekre (melyek mellesleg olyan régiek, mint maga az univerzum) a hidrogénatomok és a galaktikus rendszerek. Vagy jó példa lehet az ilyen negatív-entropikus, az entrópiának ellenszegülő epiciklusokra a biomassza, ami több ezer millió évvel ezelőtt véletlenül bukkant fel a földfelszínen. Olyan komplex molekulák találhatók benne, melyek genetikai információkat tartalmaznak, s mi magunk is egyfajta kitüremkedései vagyunk ennek a biomasszának. Az elraktározott információk másolás útján adódnak tovább, s e másolás során újra és újra hiba csúszik be. A hibák többsége kiiktatódik a biomassza emlékezetéből (ezek az "életképtelen mutációk"), kisebb részük ellenben megmarad, s ezek biztosítják "az élet fejlődését". Másként fogalmazva, a biomassza a benne tárolt információkat a hibás kópiáknak köszönhetően processzálja, amiből aztán új információk keletkeznek. E ténynek manapság mind nagyobb figyelmet szentelnek. A géntechnika azzal próbálkozik, hogy megoldja a szerzett információk tárolását a biomasszában, vagyis hogy a biomasszát kulturális emlékezetté alakítsa. Amennyiben ezt a technikát művészeti formaként fogjuk fel (a létrejövő szörnyszülötteket pedig műalkotásokként), akkor a jövő művészeinek számolniuk kell azzal, hogy a biomassza emlékezete hibázik, így tehát nem szabad benne megbízni.

De még kevésbé megbízható az a sokkal fiatalabb kulturális emlékezet, amit "emberi méltóságnak" nevezünk, úgyhogy többé már az sem érdemelheti ki határtalan csodálatunkat. A viszonylag rövid életünk során szerzett információk zöme feledésbe merül. A dokumentumok hamuvá porladnak, az épületek romba dőlnek, sőt mi több, az elmúlt korok számos kultúrája semmiféle nyomot nem is hagyott maga után. Amikor az emberek a kulturális emlékezet különféle formáinak kidolgozásába fogtak (amikor emberré kezdtek válni), csak kevés emlékeztetőhöz juthattak hozzá, s azok is felettébb kérdésesek voltak. (Az emlékeztető olyan tárgy, amelyet "informálni" lehet, tehát amely információkat képes tárolni.) Az emberré válás kezdetén két említésre méltó emlékeztető (hardware) állt rendelkezésre: a hanghullámok és a szilárd tárgyak (például kövek és csontok).

A levegőnek az az előnye, hogy könnyen hozzáférhető, mi pedig rendelkezünk olyan szervekkel, melyek látszólag épp abból a célból alakultak ki, hogy segítségükkel a hanghullámokat szimbólumokká alakítsuk át (hogy "fonémákat" képezzünk). (Az öröklött és a szerzett információk kapcsolatának bonyolult kérdésére itt nem tudunk kitérni: a beszédkészség öröklött, de minden nyelv tudása szerzett információ.) A hanghullámoknak az a hátránya, hogy zörejek juthatnak be, melyek a tárolt információt zavarják. Ezért a hanghullámokban tárolt információkat (az "orális kultúrákat") gyorsan kell befogadni, majd a befogadó idegrendszerében kell elraktározni. Ott azonban ez az információ még nem egészen áttekinthető módon processzálódik, tehát még mielőtt más befogadóhoz kerülne, könnyen eltorzulhat. Éppen ezért, az "orális kultúrák" esetében nagyon kis mértékben lehet szó történetiségről (a szerzett információk kumulatív tárolásáról).

A szilárd tárgyaknak (köveknek és csontoknak) az az előnye, hogy a bevitt információt viszonylag hosszú ideig megőrzik. (Egy kőbalta például a benne tárolt információkat több ezer évig képes megőrizni.) Az efféle tárgyaknak ellenben az a hátrányuk, hogy az emlékezet megőrzése mellett gyakorlati célokat is szolgálnak: a kőbaltából például nemcsak hogy elő lehet hívni a "vágás" információt, hanem egyúttal vágni is lehet vele. A használat során pedig az információ is elhasználódik, vagyis feledésbe merül. Az informált szilárd tárgyakat összességükben "anyagi kultúrának" nevezzük, s a rájuk jellemző emlékezethiba (merthogy elhasználódnak, hulladékká válnak), máig olyan megoldatlan problémákat vet fel, amelyek, egyes kultúrakritikusok véleménye szerint, az emberiség további fennmaradásának esélyét veszélyeztetik. A szerszámok mellett az emberek éppen ezért hoztak létre már a kezdetektől fogva olyan "tiszta emlékeztetőket" is, mint amilyen a Willendorfi Vénusz vagy a barlangfestészet, melyeket az elhasználódás veszélye nem fenyeget, csupán a termodinamika második törvénye kezdhet ki. S többé-kevésbé ez minden, amit in punkto a "kulturális emlékezet" jobbítása érdekében a közelmúltig tettünk.

Körülbelül háromezerötszáz évvel ezelőtt (tehát nemrégiben) az ember megtett egy fontos lépést: felfedezte az ábécét. Az ábécé olyan kód, amely lehetővé teszi hogy a beszélt nyelv fonémáit vizuális jelekké kódoljuk át, majd ezeket a jeleket szilárd anyagokban rögzítsük. így az orális kultúra és az anyagi kultúra előnyei egyesülhettek, s lehetővé vált egy sokkal funkcionálisabb kulturális emlékezet megteremtése. Lehetőség nyílt olyan "monumentumok" (szövegek) létrehozására, amelyek az orális információkat hardware-ben tárolják, ahonnan azután kényelmesen előhívhatók, és amelyeket könnyen lehet másolni is. Rendkívül termékeny felfedezés volt ez, mivel módot adott a szerzett információk viszonylag megbízható és rendezett tárolására. A szó lényegi értelmében vett történelem ezáltal vált lehetségessé, s következtében radikálisan megváltozott az emberek gondolkodása és viselkedése. Az alfabetikus kód linearitása visszahatott a gondolkodásra - maga a gondolkodás is lineáris (fejlődő) lett -, és kialakulhatott a történeti tudattal bíró cselekvés (végső soron a technika). Az ábécé felfedezése döntő jelentőségű időszak az emberré válás folyamatában.

A kulturális emlékezet új formája (a könyvtár) csak lassan tudott érvényre jutni, mivel egyszerre kellett harcolnia a korábbi orális emlékezet (a mítosz) és a materiális emlékezet (a mágia) ellen. Fokozatos felülkerekedése során azonban végbement a könyvtár ideológiai szakralizációja, ami a nyugati kultúrára máig jellemző sajátság. A könyvtárat nem pusztán emlékeztetőnek tekintették, amelybe a szerzett információkat (írás útján) be lehet vinni, és amelyből azután (olvasással) le lehet azokat hívni, hanem az ember fölött lebegő transzcendenciába emelték. S ezáltal a könyvtár kulturális funkciója a visszájára fordult: nem az szolgálta többé az embereket az entrópia elleni harcban, hanem fordítva, az ember szolgálta a könyvtárakat, hogy megmenthesse azokat az entrópiától (a haláltól). Az, hogy a kulturális emlékezet funkciója a visszájára fordul, általában is jellemző az ember saját készítményeihez fűződő viszonyára (az orális kultúrában a kimondott szó, a materiális kultúrában pedig az emlékmű szakralizálódott), ám a könyvtár szakralizációja esetében olyan ideológiával állunk szemben, amelyen végső soron az összes úgynevezett "nyugati érték" alapul. Ennek az ideológiának a különféle formái közül - melyek részint konvergensek, részint pedig divergensek - emeljük most ki a platonikus változatot, mivel a dolog lényege ebben mutatkozik meg igazán világosan. Eszerint a könyvtár (az emberfeletti emlékezet) égi hely ("toposz uranikosz"), ahol örök, változatlan információk ("ideák", "formák") logikus rendben sorakozva lebegnek. Eme égi tároló a mi igazi otthonunk, ahonnan a jelenségek csalóka világába száműzettünk. Bukásunk után át kellett szelnünk a feledés folyamát ("lethe") de annak vize nem tudta maradéktalanul kimosni belőlünk az információkat, hanem csupán elhalványította azokat, úgyhogy képesek vagyunk ismét felidézni őket ("a-letheia"). A jelenségek világában szerzett minden információ csalóka ("doxai"), csupán a velünk született információkra való újbóli visszaemlékezés érvényes ("szophia"). Az újrafelfedezés módszere ("theoria") egyfajta belső látás, aminek köszönhetően az égi könyvtárban tárolt információkat érzékelni tudjuk, és amiket valamiféle logikai fegyelem eredményeképpen lehívhatunk. Ha így cselekszünk, nemcsak hogy újból hozzájutunk az örök információkhoz, hanem közben (legalábbis könyvtári értelemben) magunk is halhatatlanokká válunk.

E ma már archaikusnak tetsző ideológiában kulturémáink egész sorára ismerhetünk rá. Nemcsak a kereszténység alapstruktúrájára és a belőle következő értékrendszerekre, hanem a modern tudományos gondolkodás alapszerkezetére is. Itt azonban elég, ha csupán a könyvtár szakralizálódásának egy mélyreható következményére utalunk. Nevezetesen arra a tényre, hogy mi csupán e szakralizált kulturális emlékezethez való viszonyunkban tudjuk magunkat identifikálni. Mint szubjektumok (alávetettek) csupán egy fölöttünk lebegő "immateriális" könyvtár vonatkozásában - tehát a jelenségvilág kitüremkedéseként - vagyunk képesek identifikálódni. Egyik oldalon ott lebeg a könyvtár, mint az információ tárolásának idealizált helye, a másik oldalon pedig ott van a jelenségek világa. Mint organizmusok, a jelenségvilág részei vagyunk, de mint szubjektumok (a könyvtár kitüremkedései) szemben is állunk a jelenségvilággal. Bensőnkben valamilyen módon ott van egy mag, amibe információkat gyűjtünk, tárolunk és processzálunk, s e magnak az a rendeltetése, hogy az információkat továbbadja a könyvtárnak. A nyugati történelem folyamán e magnak különféle elnevezései voltak (például "halhatatlan lélek", "szellem", "intelligencia", "én" vagy "önmaga"), de akárhogy hívták is, a nyugati társadalmak összes antropológiája belőle indult ki. Alapjában véve itt egy képesség, a szerzett információk tárolásának képessége, tárgyiasult el. A kulturális emlékezet reifikációjáról van tehát szó, ami a transzcendenciába vetül. Egyébként pedig az összes nyugati "örök" ontológiai kérdés (mondjuk a "test" és a "szellem" viszonya) s az összes "örök" episztemológiai kérdés (például a "gondolkodó" és a "kiterjedt" dolog azonosításának kérdése) a kulturális emlékezet eme tárgyiasítására vezethető vissza. Mindezek a kérdések azért számítanak "örök" kérdéseknek, mert helytelenül tették fel őket. Az elektronikus emlékezet feltalálása hozzájárul ahhoz, hogy e tévedésnek véget vessünk.

Az elektronikus emlékezet néhány agyi funkció szimulációja. A szimuláció olyan utánzás, ahol az imitált dolog egyes aspektusait eltúlozzák, másokat pedig figyelmen kívül hagynak. (Az emelő például a kar szimulációja: a kar emelőfunkcióját eltúlozza, a többit pedig számításba sem veszi.) Az elektronikus emlékezetek esetében egyes agyi funkciókat eltúloznak és élettelen dolgokra vetítik rá azokat, s így aztán meg lehet őket figyelni és lehet velük manipulálni. E felfedezés célja az agy emlékező funkciójának javítása (ami beláthatatlan méreteket ölthet). De van ennek a felfedezésnek nem szándékos következménye is: nevezetesen, hogy e funkcióval szemben kritikai távolságtartást eredményez. Az emlékező funkció fokozása kétségtelenül meg fogja változtatni a jövő kultúráját, de az emlékezetszimuláció mellékkövetkezményei még mélyrehatóbb változásokat hoznak.

Az elektronikus emlékezetek kényelmesebben informálhatók mint a cerebrálisak, nagyobb a kapacitásuk és könnyebb kezelni a bennük tárolt információkat: az egyes információk kényelmesebben hívhatók elő, és egyszerűbb más emlékezetekbe átvinni őket. Mindezek az előnyök (és mások) oda fognak vezetni, hogy a szerzett információkat (az adatokat) nem az agyunkban, hanem ilyen elektronikus emlékezetekben fogjuk tárolni. S ezáltal az agyunk felszabadul majd más funkciók ellátására. Nem adatokat kell majd tanulni, hanem az adatok célszerű tárolását, lehívását és variálásuk módozatait. Nem a repertoárt kell majd megtanulnunk, hanem a rendszer szerkezetét. Mivel az adatok processzálását, amit korábban a megszerzés szükségessége korlátozott, "kreativitásnak" nevezzük, az elmondottak alapján az emberi kreativitás igazi robbanására számíthatunk.

Az elektronikus agyakat össze lehet kapcsolni automatikus gépekkel (robotokkal). Az elektronikus emlékezetben tárolt információk átalakíthatók az ilyen gépek mozgásává (gesztusaivá) is, ami azt jelenti, hogy az automata gépek az elektronikus emlékezetben tárolt információkat más dolgokra is rávihetik. Azt, amikor az információt tárgyakra visszük át, "munkának" nevezzük. (Például egy kőbalta munka, azaz olyan mozgás eredménye, amely a "vágni" információt átvitte a kőre.) A vizsgált folyamat eredményeképpen az ember felszabadul a munkavégzés alól, s inkább "programok" (automatikusan a tárgyakra vihető információk) létrehozásával foglalkozik. Az ember többé nem munkás ("homo faber"), hanem az információkkal játszó lény ("homo ludens") lesz.

Az elektronikus emlékezetek a tárolt információk kitörlését is megkönnyítik, hiszen azok sokkal könnyebben felejtenek, mint az emberi agy. Az információk érvényességi ideje korlátozott, s a szerzett információk épp arra valók, hogy az újak meghaladhassák őket. (Ez a tudományos diskurzus sajátossága, de alapjában véve minden diskurzusé: a szerzett információkat "falszifikálni" kell.) Az emberi agyat a falszifikálható információk egész tömege terheli, az elektronikus emlékezetek viszont képesek az információkat kritikusan eliminálni. Képesek a szerzett információk fegyelmezett és kritikai gyűjtésére, ami azt jelenti, hogy a "történelem" (abban az értelemben, hogy információfelhalmozás) a jövőben sokkal fegyelmezettebb és kritikusabb folyamat lesz, mint eddig volt.

A jövő kultúrájában várható ilyenféle változások (és még sok más, amit itt meg sem említettünk) egyenesen megrázóak, de még csak nem is érintik annak a kulturális forradalomnak a gyökereit, amelynek tanúi vagyunk. E forradalom igazi jelentőségét akkor fogjuk tudatosítani, ha szem előtt tartjuk, mi az igazi jelentősége annak, ha az emlékezeti funkcióval szembeni kritikus távolságot tartunk, amire egyébként az elektronikus emlékezetek máris lehetőséget kínálnak.

Ha az elektronikus emlékezetekkel a gyakorlatban foglalkozunk, az rávezet majd bennünket arra, hogy az összes felsorakoztatott ideológia ellenére az információk tárolása, processzálása és továbbadása olyan folyamat, amely tárgyakon (emlékezet-őrzőkön) alapul ugyan (például a számítógép hardware-jén vagy az emberi szervezeten), de amely ugyanakkor e tárgyakat meg is haladja (olyan tény ez, amit a "médium" fogalma sugall). A gyakorlat arra késztet bennünket, hogy e dolgokat (beleértve saját testünket is) az információs folyamat médiumának tekintsük. E folyamatokat értelmetlen tárgyiasítani vagy bármelyik médiumban lokalizálni. Éppen ezért az elektronikus emlékezetek gyakorlata e folyamat összes tárgyiasított fogalmának (mint a "lélek", a "szellem",az "identitás", az "én" vagy a "maga") feladására késztet bennünket. Egy új antropológia vár kidolgozásra: fajunk sajátságos képességét, a szerzett információk tárolásának, processzálásának és továbbadásának képességét (az "emberi méltóságot") az új gyakorlat értelmében kell megfogalmazni. Egy hálózat csomópontjának tekinthetjük magunkat, aminek szálain (akár anyagiak, akár energetikaiak legyenek is azok) információk áramlanak. Az információk e csomópontokban felgyülemlenek, processzálódnak és továbbadódnak, de maguk a csomópontok nem valamik: ha kibogozzuk őket (vagyis ha a csomópontokat alkotó viszonyokat megbontjuk), semmi sem marad (akárcsak a közmondásos hagymából). Másként fogalmazva, olyan antropológia kidolgozására lenne szükség, amely az embereket csomópontoknak (görbületeknek), viszonyrendszerek kereszteződésének tekinti.

Amennyiben tagadjuk az ideológiai betokosodást (identitás, szubjektivitás) az individualitásba, az természetesen nem csupán abból fakad, hogy gyakorlatban foglalkozunk az emlékezetekkel. A fordulat jelei már jó ideje és egymástól távol eső területeken mutatkoznak. Hogy csak néhány példát említsek, az analitikus pszichológia az egyén lelkét olyan jéghegy csúcsának tekinti, amely a fajunk eredetéhez visszanyúló kollektív pszichikai folyamatokból áll össze. Az ökológia az egyes organizmusokat (beleértve a miénket is) komplex összefüggésrendszerek funkciójaként kezeli. A politológia kimutatja, hogy az "egyes ember" és a "társadalom" absztrakció, s hogy az embert és a társadalmat igazából emberi kapcsolatok alkotják. Helyzetünk relacionális (topografikus) szemlélete a "másik oldalról", a fizika felől is megerősítést nyer: a fizikai objektumokat ott fizikai erőterek összekapcsolódásának tekintik. Husserl fenomenológiája is ilyenfajta térszemlélet kifejeződésének tekinthető. Röviden fogalmazva, Husserl szerint a konkrét életvilág a "fenomenológiai és eidetikus redukció" után konkrét kapcsolatmezőnek bizonyul, amiből azután "szubjektumok" és "objektumok" extrapolálhatók.

És mégis, annak ellenére, hogy a relacionális szemlélet már jó ideje több területen is jelentkezik, s noha maguknak az elektronikus emlékezeteknek a felfedezése is ezeknek az előkészületeknek köszönhető, igazából az elektronikus emlékezetek gyakorlati alkalmazása kényszerít rá bennünket, hogy feladjuk a kemény mag hagyományos ideológiáját, ami azon képességünk tárgyiasításán és szakralizálásán alapult, hogy információkat tudunk tárolni, processzálni és továbbadni. Gondolkodásunk (és cselekvésünk) ilyen irányú átalakulásának következményeit még nem tudjuk igazán elképzelni, ám ezzel kapcsolatban néhány dolgot máris elmondhatunk. Meglevő kategóriáink közül sokat (ha nem az összeset) át kell alakítanunk. A "szubjektum-objektum" kategóriapárt például az "interszubjektivitással" kell felváltanunk. Ezáltal a tudomány és a művészet elválasztása tarthatatlanná válik: a tudomány interszubjektív fikció lesz, a művészet pedig a megismerést szolgáló diszciplínának bizonyul. A tudomány tehát művészeti ág, a művészet pedig a tudomány egy változata lesz. Vagy itt egy másik példa: ha az "én"-t annak tekintjük, amire a másik azt mondja, hogy "te" (ha az önmegismerés a másikra való ráismerés következménye lesz), akkor a megismerés (kogníció) és a ráismerés (rekogníció) közötti különbségtevés tárgytalanná válik: a művészetet és a tudományt "politikai diszciplínáknak" kell majd tekinteni. Vagy hogy kiélezzük a dolgot, ha magunkat mások funkciójaként, s mindenki mást a saját funkciónkként ismerünk meg, akkor a "felelősségnek" olyan helyi értéket kell felvennie, amilyet korábban az "individuális szabadságnak" tulajdonítottunk. S nem a diskurzus, hanem a dialógus strukturálja majd a jövő kultúráját, tehát nem a "fejlődés", hanem a kölcsönös találkozás.

Mindez csupán sejtés, és legalább annyi veszélyt rejt magában, mint amennyi reményt. Egy dolgot azonban biztosra vehetünk: amennyiben az elektronikus emlékezetek (az emlékezeti funkció e még primitív szimulációi) rákényszerítenek bennünket, hogy feladjuk identitásunk ideológiáját, akkor ezáltal negatív-entropikus alapállásunk ("ek-zisztenciánk") semmiképpen sem fog "megszentségtelenülni". Éppen ellenkezőleg: azon képességünk átláthatatlan titka, hogy ellent tudunk és akarunk állni a természet felbomlás felé mutató tendenciájának, ezáltal még átláthatatlanabbá válik. így ugyanis még világosabbá válik, hogy eme képességünk (és szándékunk) végső soron kudarcra van ítélve.

Végül le kell mondanunk a forrásmegjelölésről: ez a cikk egymástól igencsak távoli területekről származó információk gyűjtésének eredménye. Nem az volt a célom, hogy tézist állítsak fel, hanem hogy néhány gondolattal betekintést engedjek a várható kulturális forradalomról szóló vitába, különös tekintettel az elektronikus technikákra. Megpróbáltam tehát elősegíteni a tájékozódást egy áttekinthetetlenül bonyolult szituációban.

[Vilém Flusser] [on line publikációk] [Artpool] [kereső]