Vilém Flusser Online
english

Vilém Flusser
A történelem végéről (1)

Aki a történelem végéről beszél, képes kell legyen arra, hogy megmagyarázza, mit ért történelem alatt. Ez egy alapvetően lehetetlen vállalkozás. Nem várható el se a történészektől, se a poszt-történészektől (2), hogy világosan leírják a történelem fogalmát, hiszen ez a leírás a fogalom kettős értelme kell legyen, illetve e kettősség bonyodalmas szétbogozása. A szó egyrészt egy folyamatot jelöl, események sorozatát, másrészt pedig egy elbeszélést (3). Felületesen értelmezve ezek teljesen különböző jelentésnek tűnnek; mégis, ki látott valaha is olyan folyamatot, amelyről ne mesélt volna valaki egy történetet? Ez egy metafizikai kérdés. Másrészről pedig létezik-e olyan történet, amely ne folyamatokon alapulna? Ez egy retorikai kérdés. Szélsőségesebben megfogalmazva: ahhoz, hogy egy folyamatot megismerjünk, el kell mesélnünk. És ahhoz, hogy egy elbeszélés valóban elbeszéljen valamit, valaminek történnie is kell. Minden arra irányuló kísérlet, hogy a történelem szó két jelentését véglegesen különválasszuk (történelemre és historiográfiára (4), vagy történelemre és történetre), inkább még több zavart kelt, mintsem hogy felszámolja azt. Még tovább lépve: a történetmesélés valójában az elbeszélt történet része; másként fogalmazva: az elbeszélések csinálnak történelmet. A trójai háború a történelem része, és ezt az Iliásznak köszönheti. Ráadásul az Iliász is a történelem része, és ezt a trójai háborúnak köszönheti. Ezen a tényen nem változtat se Schliemann régészeti kutatómunkája, se Homérosz szövegeinek filológiai kutatása. Mégis mindkét törekvés képes rávilágítani a történelem fogalmának kettős jelentésére.

A poszt-történészek, emberek, akik a történelem végéről mesélnek történeteket, szükségszerűen elbeszélők. Amikor elmesélnek egy történetet a történelem végéről, történelmet csinálnak. Úgy tűnik, mintha beleragadtak volna valami fajta szofisztikált paradoxonba, mint amikor valaki a filozófia végéről beszél és ezzel a filozófiai kijelentéssel végülis továbblendíti a filozófiát. Ennek ellenére sem ellentmondás a történelem végéről beszélni. A történetek sosem végtelenek: valahol mindig véget érnek. A történetek feloszthatóak rövid és hosszú történetekre. Következésképpen a poszt-történészek azt gondolják, hogy az összes elbeszélés a végéhez érkezik, senki sem mesél többé történeteket. Mostantól valaki vagy felsorol, vagy képekben ábrázol: mostantól a kommunikáció nyelve vagy a statisztika, vagy az elektromágneses képrögzítés. Ráadásul, ha már semmit sem beszélnek el, akkor onnantól kezdve nem is történik semmi. A poszt-történészek szerint a „Mi következik a történelem vége után?” kérdés abszurd, mint ahogy nevetséges lenne Seherezádét arról kérdezni, „Mi következik az ezeregy éjszaka után?”

Adjuk egy pillanatra a naivat és játszunk el a gondolattal, mintha tudnánk mit értünk a „történelem” alatt: jelesül egy folyamatot. Ebben az esetben csak egy történelem létezik, hiszen minden folyamat egy azt megelőző folytatása, illetve egy azt követő előzménye. Minden folyamat egyetlen hatalmas folyamatba ágyazódik be. Nevezzük ezt az egyetlen, egyedülálló történelmet a „természettörténetnek” (Natural History), tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy létezik egy olyan akadémikus diszciplína, mely a természet történetét beszéli el, tudniillik a természettudomány. Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a természettörténet nem létezik a természettudományok nélkül, mint ahogy ez fordítva sem igaz. Ez a fondorlatos színlelés azért sem esik nehezünkre, mert tényleg nem vagyunk benne biztosak, hogy tudatában vagyunk-e mindennek?

Van egy viszonylag egyszerű egyenlet, a termodinamika második törvénye, ami valóban elmondja a természettörténet teljes, hatalmas történetét. Ez a törvény magába foglalja az összes múlt-, jelen- és jövőbeli folyamatot; mint egy csodálatos elbeszélés. Röviden és tömören beszéli el az összes rövid és hosszú történetet. Ezt a rövid algoritmust többféleképpen is alkalmazhatjuk. Például az egyik módszer szerint eljárva alkalmazhatjuk a magyar nyelvet (5). Persze ez egy kissé elnyújtja a történetet, de ezzel együtt is átfogó képet kapunk a következőképpen:

Durván tizenhat milliárd évvel ezelőtt következett be az ősrobbanás, aminek a visszhangját, ha jól figyelünk, még ma is hallani. Azóta a részecskék szinte fénysebességgel szaggatnak keresztül az univerzumon. E folyamat során véletlenszerűen egymásba ütköznek és összecsomósodnak. A véletlenszerűség ellenére a teljes folyamat a részecskék egységes eloszlása felé halad. Amikor ezt a célt eléri, a történelem véget ér – mert onnantól már nem lesz többé idő, hiszen az idő a részecskék eloszlását jelenti. Akkor majd ez a természettörténet hosszú, széles ívű történetét elbeszélő egyperces is véget fog érni. Addigra már az összes múlt-, jelen-, jövőbeli folyamat befutotta saját röppályáját, jóllehet időközben – az elbeszélés során – továbbra is folytatják mozgásukat. Ez az ideiglenes folyamat valahogy így néz ki:

A természeti univerzum átmérője jelenleg tizenhat milliárd év szélességű, egyszerűen mert tizenhat milliárd éves. Csak nagyjából lehet tudatosítani a méretét. Alapvetően üres tér, ezen keresztül utaznak a részecskék egyenletes eloszlásuk, az entrópia felé. Ebben az üres térben véletlenszerűen kialakult csomópontok vannak, amik között hatalmas erők feszülnek. Néhány ezek közül a csomópontok közül nem tűnik véletlenszerűen kialakultnak – példának okáért az idegrendszerünk. Annyira felfokozott az összetettsége, hogy a gondolat, mely szerint mindez pusztán a véletlen műve lenne, teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Ehhez hasonlóan meghaladja elménk határait azon részecskék valóságos száma, amelyek az elmúlt tizenhat milliárd év során keresztbe-kasul keringtek és olykor egymásba ütköztek. Ezen felfoghatatlan számok felfoghatatlanul hosszú időn keresztül való kitartó létezése teszi szükségszerűen a véletlent az idegrendszerűnkhöz hasonló felfoghatatlanul összetett dolgok eredetévé. Ezekből az abszurd, valószerűtlen csomópontokból állt össze a termodinamika második törvényének egyszerű, rövid algoritmusa (és az egyetlen gigantikus természettörténet is), hogy elmesélhessék történeteiket.

A poszt-történészek szerint az ilyen jellegű elbeszélések nem terjedhetnek tovább. Az emberek már nem engedik meggyőzni magukat ilyen magyarázatokkal. Ezek a rövid történetek, amik az egyetlen hosszú történelmet adják elő, többé nem beszélhetőek el. Sőt, ha ezek elvesztették elbeszélhetőségüket, akkor innentől kezdve már semmit sem lehet többé elbeszélni. Hiszen az egyetlen, hosszú, elbeszélt történet, ami ennek a rövid történetnek a tárgya, eredendően tartalmazza az összes történetet, amit már elbeszéltek, amit éppen most mesélnek és amit még ezután fognak előadni. De ha ennek az egyetlen hosszú történetnek ez az egy tömör verziója sem mesélhető el többé, akkor már általában vált lehetetlenné az elbeszélés. Ez a történelem utániság jelentése.

De miért van, hogy többé már senki sem mesélhet ilyen történeteket? Mert egy helyben forognak, mint az egyszeri kutya, aki a saját farkát kergeti. Ez a következőképpen magyarázható el: az algoritmus, ami létrehozza a termodinamika második törvényét, valójában egy filmötlet. Ennek az algoritmusnak a magyar fordítása (6) a forgatókönyv. A természettörténet története maga a film. A természettudományok a filmkriktika. Mit kritizálnak? A filmet? A forgatókönyvet? A filmötletet? Az alapötlet (az algoritmus) magából a filmkritikából származik, a természettudományokból, ami pedig végső soron a termodinamikából eredeztethető. Akárhogy is, a termodinamika szerint az algoritmus a filmből vétetett. Valakinek van egy ötlete. Az ötlet abból a filmből származik, amit le fog forgatni. Az embereket ez már nem győzi meg. Ez a történelem utániság.

Ez a forgószél, amiben a tudatunk kell, hogy szédülten mozogjon miközben a természettudományok és a természettörténet közötti kapcsolatról próbál gondolkodni, ez maga a történelem vége. Ez a szédület, ami magával ragadott bennünket nem más, mint az a csavar, amivel kicsavarozzuk magunkat a történelmi tudatosságból, hogy egy másik menetbe csavarodjunk vissza. A csavar minden egyes fordulata egy folyamat, és a tudatunknak ezen fordulatok mentén kell mozdulnia. De azért a csavar maga mégsem  folyamat, hanem sokkal inkább egy forma. Így eljutunk a folyamattól a formához, a történelmitől a formálishoz. Innentől már nem csak szédítő, de ugyanakkor felfogható is.

A központi idegrendszer egy véletlenszerűen létrejött csomópont. Legalábbis így adja elő saját történetét, s minden további történetet erre az önelbeszélésre épít fel. Ennek az ellenkezője is igaz: a teljes történelmet egészében a központi idegrendszer beszéli el, mialatt felfedezi, hogy saját magát adta elő. Ebben az értelemben elérkezünk egy újabb látszólagos szofista paradoxonhoz: Hogy lehet a világ az agy része, ha az agy a világ része? Kiderül, hogy ez a paradoxon rögtön megoldódik, ha a kutya felhagy saját farka kergetésével. Nem szükséges többé a világ agyságáról beszélni, vagy az agy világban levőségéről, mert az agy elbeszéli a világot és az agy által beszélődik el a világ. Így az agy olyan a világnak, mint Homérosz Akhilleusznak, vagy K. Kafkának. Nincs túl sok értelme arról gondolkodni, hogy Akhilleusz van-e Homéroszban, vagy Homérosz van-e Akhilleuszban, ugyanígy arról sem érdemes elmélkedni, hogy vajon a világot az agyban kellene-e keresnünk, vagy inkább az agyat a világban? A világ és az agy úgy viszonyul egymáshoz, mint a folyamat és az elbeszélés: a folyamat hozza létre az elbeszélést, és az elbeszélés hozza létre a folyamatot – az agy hozza létre a világot és a világ hozza létre az agyat. Elszédíti azt, aki erről történelmi értelemben elmélkedik, de nem szédül el az, aki formailag gondolja meg. A látszólagos paradoxon az említett csavar egyik fordulata, kifelé a történelmiből, befelé a formaiba.

És most következzen a csavar egy újabb fordulata: akárcsak az összes faj története, az emberi faj története is része a természettörténetnek. Akárcsak a trilobiták, dinoszauroszok, vagy a gyapjas mamutok esetében, az emberi faj eredete is az azt megelőzőek alapján magyarázható. Mivel e három faj kihalása megjósolható volt, ugyanez elmondható a mi fajunkról is. Az összes többi biológiai fajhoz hasonlóan a mi fajunk is pusztán egy átmeneti kinövés a genetikai információ esetleges, állandóan változó és mutálódó folyamában. Mégis az emberi nem története természeténél fogva különbözik a többi fajétól. Természeténél fogva különbözik minden más természettörténettől. Ez a különösség a következőképpen határozható meg: az ember történetén kívül minden történetet olyan folyamatok határoznak meg, amelyek esetlegesen váltak szükségszerűvé. A trilobita héja, a dinoszaurusz csontja, a mamut agyara a véletlen termékei. Alapvetően hibás azon morfondírozni, miért éppen ilyenek. Ezzel ellentétben az emberi faj története telis-tele van olyan dolgokkal, amelyek másfajta kérdésfelvetések sorát teszik szükségessé. Aki nem kérdez rá, vajon milyen indok hozott létre egy baltát, egy korsót, egy autót, vagy akár egy szót, egy dalt, vagy egy filozófiai gondolatot, az még nem kezdett el az emberiség történetéről beszélni. A különbség a természettörténet és az emberiség története között az, hogy míg a természeti folyamatokat a „miért?” kérdéssel lehet megmagyarázni, addig a kulturális folyamatok magyarázásához szükséges bevezetnünk egy újabb kérdést: „Mi célból?” Várjunk csak, most kezdhetjük az egészet az elejéről! Elődeink (a mítoszokhoz hasonlóan, amiken keresztül a mai napig beszélnek hozzánk) minden folyamatot a „mi célból?” kérdéssel közelítettek meg. „Mi célból süt a nap? Azért, hogy lássuk merre tartunk.” „Mi célból örökzöld a karácsonyfa? Hogy a hitet szimbolizálja.” „Milyen célt teljesít a tehén? Gorgonzola sajttal lát el bennünket.” Amennyiben a természeti folyamatok nem teszik lehetővé az indokokra való rákérdezést, úgy az elődeinknek (és mítoszaiknak) nem volt természete. Minden az emberi történelemről szólt, és az ember magától értetődően minden állat, növény, kő és csillag fölé helyeződött.

Jóval később – de még a pre-szókratikusok előtt – bizonyos folyamatokat már nem kérdőjeleztek meg céljukat illetően. Így született meg a természet fogalma. Először a csillagokat és a köveket, másodjára a növényeket és az állatokat, és végül már magukat az embereket is a természettudományok perspektívájából közelítették meg, mindez esetlegesen, szándékolatlanul ment végbe. Most pedig egy újabb gondolatfolyamot kell, hogy kövessünk:

Egyrészt, ahogy már korábban is írtam, úgy helyes beszélnünk az emberi fajról, mint egy biológiai fajról, amely egy természeti-történelmi folyamat. Másrészt ehhez hasonlóan leszögezhetjük, hogy a természeti-történelmi folyamatok azok a folyamatok, amiket először úgy 2500 évvel ezelőtt kezdtek el elbeszélni. Egyrészt az emberi nem története az egyik utolsó fejezet a természet történetében. Másrészt viszont a természet története az egyik utolsó fejezet az emberiség történelmében. Egyrészt az ember a természet közelmúltbeli véletlenszerű eredménye, másrészt viszont a természet az ember kései terméke. Úgy hozta létre, hogy általa magyarázhassa a világot és benne önmagát a szándékoltságra való hivatkozás nélkül. Másrészt viszont a természet az értékítéletek következménye, mint az emberi történelem összes többi terméke. Aki történelmileg gondolkodik szükségszerűen és reménytelenül belezavarodik ennek az érvrendszernek a módszertanába. Hogy származhat a kultúra a természetből és a természet a kultúrából? De ez a zavar pusztán egy csavar kifelé a történelemből és befelé a történelem utániságba. A történelem utániságban a kutya többé nem kergeti a saját farkát. A természettörténet a kultúrtörténet egyik elbeszélése. Hasonlóképpen a kultúrtörténet a természettörténet eleme, amit saját magának beszél el.

Az egyetemes-hatalmas természettörténet métrékegysége milliárd években határozható meg. Felosztható persze ez a mértékegység kisebb egységekre is, de ez még mindig kevés lesz ahhoz, hogy a századokat láthatóvá tegyük – a percekről nem is beszélve. Így valószínűleg egy érdektelen történetet látnánk, hiszen a természettörténet életvilágunkat csak másodpercekre érinti. Mégis, ez egy meglepően elragadó történet. Sokkal érdekesebb az élet eredetéről mesélni egy kétmilliárd éves történetet, mint a tavalyi év időjárásáról beszélni. Sokkal érdekesebb az első makikról mesélni – mókusszerű főemlős elődeink, akik 200–400 millió éve kóboroltak ezen a világon – mint, ha megengedik, saját nagyanyáinkról. Erre adnak magyarázatot a módosított, logaritmusos szemüvegek, amiket ilyen történetek elbeszéléséhez felveszünk. Így válhat gyakorlatilag az első milliárd év rövidebbé, mint az utolsó fél óra. Hasonlóan a távcsövekhez, vagy az olvasószemüvegekhez, ezeket is megfordíthatjuk. Ha ezt megtesszük, a történelem sokkal érdekesebbé válik. Az erdőket benépesítő játékos makik, annak ellenére kerülnek egzisztenciálisan közelebb hozzánk saját dédnagyanyáinknál (udvariasságból ne beszéljünk a nagyanyáinkról), hogy összetettségükben továbbra is megragadhatatlanok maradnak a számunkra. Ezek a fókuszváltoztatások a lencsénken eredményezik a történelemnek nevezett jelenséget. Ez nem egy olyan komor, egyhangú litánia, amelyben egy monoton hang sorol fel közömbösen jelentéktelen eseményeket. Éppen ellenkezőleg, érdekfeszítő, ritmikusan hangszerelt epikus költemény, amelyben mesebeli heroikus szereplők, trilobiták, óriás dinoszauruszok, gyapjas mamutok és makik ügetnek felénk, megdobogtatva szívünket. Továbblépve, ami jól működik a természettörténetben, az még jobban fog működni az emberi nem történetében. Nem beszéli el Homérosz vagy Hegel szobalányának (bocsánat, takarítónőjének) helyzetét.

A harmadik csavar: néhányan régiségkereskedéssel foglalkoznak. Ezek azok, akik ritkaságokat gyűjtenek, például trilobita vázakat, hatalmas dinoszauruszcsontokat, mamutagyarakat és makifogakat. Más antikvárosok szörnyűségeket gyűjtenek: öt lábú borjak fotóit, Dante kétes aláírásait, mások Kafka még kétségesebb töltőtollait. Az olcsóbb régiségkereskedőknél általában turisták vásárolnak, a drágábbak pedig főleg múzeumoknak szállítanak. De a komoly történetírók elkerülik mindkét fajta régiségkereskedőt. Tegyük hozzá, igazságtalanul. Hiszen a régiségkereskedők csinálnak történelmet. A történetírók megelégszenek azzal, ha összegyűjtött ritkaságaikat sorba rendezhetik, így felállítva különböző folyamatokat. De ez mégsem jelenti azt, hogy valami történt volna a kulturtörténetben, vagy az emberi nem történetében. Épp ellenkezőleg, a régiségkereskedők megkésve fűzik fel összegyűjtött ritkaságaikat egy folyamattá, mintha csak gyöngyöket fűznének fel egy gyöngysorra. Nem mintha a makik a dinoszauruszoktól lennének eredeztethetőek, mégis néhány természettudományokkal foglalkozó tudós úgy fűzte sorba a makikat a dinoszauruszokkal, hogy úgy tűnjék, ezek közvetlenül egymástól  erednek. Továbbá elmondható, hogy a barokk ugyan nem a reneszánszból eredt, mégis a történészek, akik a régiségkereskedésekbe tett látogatásaik során két különálló halomba gyűjtöttek különböző ritkaságokat, az egyik halomra a „reneszánsz” címkét tették, míg a másikra a „barokk” elnevezést, végül időben egymást követőleg kötötték össze a kettőt. Ez pedig igencsak megkérdőjelezhető.

Ezen a ponton a szofista paradox újra belép e tárgyalásba: A világunk homokszemekből állna, amelyek dünékké állnak össze hullámokhoz hasonlatosan? Vagy épp ellenkezőleg, ez a világ hullámokból áll, amelyek széttöretnek a sziklákon, hogy aztán harmatcseppekhez legyenek hasonlatosak? Vajon a hullám rengeteg részecske tömegéből áll, vagy inkább egy részelem volna egy megfagyott hullám? A történelmi gondolkodásban ez egy feloldhatatlan ontologikus probléma: Epheszoszi Hérakleitosz az egyik oldalon, Démokritosz a másikon. A történelem utániság tudatában a probléma megoldódik. A történelem egy kétségekkel teli teli elbeszélés, mivel a történetírók feldolgozták és hullámokká, folyamatokká rakták össze az alkotóelemeket (a régiségkereskedők által összegyűjtött ritkaságokat). Ilyenféleképpen a történelem csak bizonytalanságok elbeszélésével foglalatoskodik, sosem a banálissal. Még a nyilvánvalóan banális hétköznapi dolgok is valójában érdekesség számba mennek, amelyeket folyamatokká alakítottak. Ezzel ellentétben a régiségkereskedők belemerítik kezüket a folyamatok tajtékzó hullámaiba és ritkaságokat emelnek ki. Trilobita vázakat egy banális kőzetmintából, vagy ötlábú borjakat egy banális tehéntelepről. A történelem utániságban a történelemre (és általában a valóságra) irányuló kérdés, hogy vajon részecske struktúrával, vagy hullám strukturával bír-e, valójában nem kérdés. Attól függ, hogy az ember hogyan reflektál a történelemre és a világra, mint egy régiségkereskedő, vagy mint egy történetíró. Végül is ez egy újabb csavar, kifelé a történelmi tudatosságból, befelé a történelem utániság tudatába.

(1991)

(Fordította: Kotun Viktor, 2012)

___________________________
(1) A fordítás forrása: Vilém Flusser: On the End of History, in: V. F.: Writings, University of Minnesota Press, Minneapolis, 2002. Az eredeti írás (Vom Ende der Geschichte) a Bécsben 1991. március 13-án elhangzott előadás egy változata, először az Ende der Geschichte, Ender der Stadt? című köteteben lett publikálva (Pinkus, Wien, 1992).
(2) Akik a történelem végéről mesélnek.
(3) Lásd az angol history szó kettős jelentését.
(4) A historiográfia a történetírás történetével foglalkozó, a történettudomány résztudományát képző szakág. (Wikipedia)
(5) Az eredeti, német nyelvű szövegben, illetve az angol nyelvű fordításban is a "német nyelv" szerepel [a fordító megjegyzése].
(6) Lásd az 5. lábjegyzetet


[Vilém Flusser Online] [Artpool] [kereső]