Ken Friedman: Fluxus és társai


Fejlődés és elődök


A fluxus világszemléletek ütközőpontján született. Az a korszak, amelyet az angol nyelvű világ egykor Erzsébet-kornak nevezett, csak mostanában ér véget. E kor a kalózkirályok kora volt – amikor a puskapor lehetővé tette a nyugati nemzetek számára, hogy meghódítsák és uralmuk alá hajtsák a világ fennmaradó részét.

A világ gazdagságának és hatalmának legnagyobb része egykor Ázsiában koncentrálódott. Az ázsiai uralkodók néhány rossz döntése következtében az európai hatalmak szinte ajándékba kapták a világuralmat, az ázsiai birodalmakhoz képest meglehetősen primitív európai birodalmak és kultúrák viszonylagos újkeletűsége ellenére. A két legfontosabb döntés talán Kína óceánjáró flottájának megsemmisítése volt és Japán bezárkózása. Ostoba döntések voltak – mivel nagyhatalmú kormányok hozták, amelyek ezzel végső soron saját nemzetüket gyengítették le. Kína és Japán bizonyos értelemben a világ legfejlettebb nemzeteiből olyan országokká alakultak, amelyek elsősorban azért kerültek hátrányos helyzetbe, mert elvágták magukat a változó világszintű környezet versenyétől és fejlődésétől.

Egészen más volt India, Korea és Vietnam népeinek és birodalmainak helyzete, amelyek főként történelmi okokból, nem egyes rossz döntések következtében problematikus helyzetben voltak. Bizonyos okoknál fogva Ázsia régi, gazdag és hatalmas birodalmai képtelenek voltak megújulni és hatékonyan szembeszállni a nyugati hatalmak erőteljes és gyakran könyörtelen terjeszkedésével. Az ázsiai hatalmaknak is megvoltak a maguk könyörtelen dinasztiái. A Nyugat diadala nem annak köszönhető, hogy erkölcstelenül viselkedett, miközben a spirituális Kelet nem volt felkészülve a védekezésre. A lényeges kérdések technikai és gazdasági kérdések voltak: a Nyugat technikája hatékonyabb volt, mint a Keleté, s e technika olyan kultúrával társult, amely bátorította az újítást. Ez a momentum alapvetően meghatározta a világhatalom és a globális gazdasági rendszer formáját nagyjából öt évszázadon át. Ez az öt évszázad most lassan végéhez ér.

Egy új korszak kezdetén állunk. Noha még nem tudjuk a nevét, nyilvánvaló, hogy új korszak van kialakulóban. Ázsia ismét gazdag, hatalmas térség, amely terjeszkedik és átformálja a világgazdaságot. Japán, majd Korea és Tajvan vezetésével – s a nagy Kína, majd India is hamarosan követi őket – Ázsia a világ leghatalmasabb regionális gazdaságává lett. A Távol-Kelet gazdagsága már felér Európa és az Egyesült Államok gazdagságával. Hamarosan beéri őket hatalom és geopolitikai befolyás terén is. Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük, a Csendes-óceán menti ázsiai régió (beleértve talán Ausztráliát és Észak-Amerikát is) azt a szerepet fogja játszani a 21. században, amelyet Európa játszott a 17. századtól a 20. század elejéig, Amerika pedig a 20. század elejétől napjainkig. Ennek az átalakulásnak jó és rossz következményei is vannak. Hogy milyen hatása lesz az egyénekre és a társadalmakra, attól függ, kikről van szó, hol élnek, és miféle nézőpontból szemlélik az eseményeket. De akár jók, akár rosszak ezek a változások, az új korszak megszületésének pillanata időleges határállapot.

Az ökológiai rendszerek határállapotai érdekes életmódokat teremtenek. A történelem átmeneti időszakai érdekes kulturális formákat hívnak életre.

E globális átalakulás első jelei a 19. században jelentkeztek. A régi rend, mondhatnánk, a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszussal ért véget. Ez volt a régi Európa, a régi diplomácia, a régi birodalmak utolsó igazi pillanata. A század közepének bukott forradalmai az új nacionalizmus felemelkedését mutatták, és azt, hogy az európai birodalmak sorsa megpecsételtetett. A Habsburgok, noha ez még nem tudatosult bennük, nagy bajban voltak, hasonlóan a Romanovokhoz, a jövendő Windsorokhoz, a Szász-Coburg-Gotha családhoz vagy a porosz Hohenzollernekhez, akik birodalmi reményei lényegében már azelőtt megbuktak, hogy a vaskancellár összetákolta volna a birodalmat. A 20. század végeredményét nem lehetett még előrelátni, de a változás szele érezhető volt. A technika, a gazdaság és a történelem halálra ítélte a statikus, nehézkes birodalmakat minden kulturális poggyászukkal együtt.

A kulturális ökológiában azon átalakulási zóna, amely átnyúlt a 20. századba is, az 1890-es években született, olyan művészek és zeneszerzők műveiben, mint Alfred Jarry, Pablo Picasso, a vámos Rousseau és Erik Satie. (Noha Picasso nevét is említettem, őt nehéz kategorizálni pusztán a munkássága alapján. Picasso nyitotta meg a századot Jarryval és másokkal együtt. De velük ellentétben aktívan részt vett a modernizmus mindkét áramlatában, a nyilvános, heroikus hagyomány megteremtésében éppúgy, mint az intellektuális, hermetikus hagyományban. Picasso művészetét számtalan nemzet kultúrája hatotta át. Zsenialitása és tragédiája egy ragyogó kulturális kalózé, egy önjelölt királyé, aki a modernista hagyományok oly tarka kaleidoszkópját formálta ki, hogy hatással volt a későbbi képzőművészet egészére, s emellett még az irodalom és a zene jelentős részére is.) Az általuk megalkotott hagyomány afféle balkézről való, tantrikus művészetszemléletté vált abban a korban, amely a birodalmak felbomlását és a meghódított és gyarmatosított nemzetek felszabadulását kísérő nemzeti romantikák hatására egyre inkább nemzeti szelleművé lett.

Ennek eredményeképpen e művészeti hagyomány sok fiatal művészt hozott izgalomba és inspirált, számos kultúra előtt tárta ki az ajtót, s ugyanakkor elkerülhetetlenül konfliktusba is került az általuk megelevenített kultúrákkal. Csak a nemzetközi modernizmus tette lehetővé például Hollywoodot, de a hollywoodi filmek mégis tipikusan amerikai művészeti formaként alakultak ki és fejlődtek. Éppolyan merészen etnocentrikus kulturális újítás volt ez, mint Grieg és Sibelius zenéje, éppolyan sajátosan archetipikus nemzeti önkifejezés, mint Matisse festészete vagy Gaudí építészete. A végeredmény az volt, hogy a 20. században kétféle művészet és kultúra alakult ki egymással párhuzamosan. Az egyik nyilvános, heroikus és nemzeti jellegű. A másik intellektuális, hermetikus és globális.

E két hagyomány provokálta és áthatotta egymást, de különféle okoknál fogva mégis megmaradtak eltérő áramlatnak, s ez legalább annyira köszönhető a politika és a gazdaság követelményeinek, mint a művészet valóságának. Vegyük például az absztrakt expresszionizmust. Ez volt az első művészeti mozgalom, amely világszerte nagy hatást gyakorolt azután, hogy Amerika nemzetközi vezető hatalommá vált, mely helyzetet a szétesett európai birodalmak és elszegényedett utódaik nem voltak képesek megtartani.

Európa és Ázsia áthatotta az absztrakt expresszionizmus legjobb áramlatait. Olyan művészet volt ez, amely elképzelhetetlen lett volna a szürrealizmus és a keleti kultúra hatása nélkül Amerikában. Amikor azonban eljött az idő, hogy Amerika a maga jogán jelenjen meg a nemzetközi művészeti világban, a politika, a gazdaság és a politikai gazdaságtan azt diktálta, hogy az absztrakt expresszionizmust egyedülálló amerikai diadalként könyveljék el. Egyfajta szempontból egy fiatal nemzet hangja volt, amely végre önmagára talált. Más szempontból viszont a történelem kergette önnön farkát rajta keresztül. Az amerikai festészet diadalát szűk látókörű művészetkritikusok jelentették be. Némelyikük jól ismerte a művészettörténet szűkebb kontextusát, de kényelmes módon elfeledkeztek a tágabb kultúrtörténetről. Legtöbbjük figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a művészeti piacot és a művészettörténetet általánosságban – de csak időlegesen – az a nemzet uralja, amelyé a geopolitikai és gazdasági hatalom. E nézet az amerikai kormány politikai céljait szolgálta. Az viszont nem szolgálta volna e politikai célokat, ha nyilvánvalóvá teszik, hogy e művészi teljesítmény elképzelhetetlen lett volna a legyőzött Japán, a problematikus Kína vagy a darabokra hullott Európa nélkül, amelyeket Amerika uralni és vezetni kívánt. Az absztrakt expresszionisták felkent papjai tehát, akik oly nagy zajt csaptak a New York-i festők körül, mindent az ő diadaluk puszta előtörténeteként kezeltek. Nem vádolhatjuk kizárólag Amerikát ezért. Talán nem ugyanezt tették a görögök, az olaszok, a hollandok, a britek vagy a japánok – a franciákat nem is említve – saját köztársaságaik és birodalmaik dicsőítésére?

A fluxusra a másik hagyomány volt hatással, egy olyan hagyomány, amely óhatatlanul kevés figyelmet kapott, mivel antinacionalista volt és olyan művészek művelték, akiket nem könnyű nemzeti szimbólumként felhasználni. Az olyan művészeket, mint Marcel Duchamp és John Cage, joggal szokás a fluxus elődeinek tekinteni, de a gondolataik nagyobb szerepet játszottak, mint a személyük. Az olyan orosz forradalmi csoportok, mint a LEF, szintén hatással voltak némelyik fluxus-művészre. Mások számára a De Stijl és a Bauhaus filozófiája vált alapvetővé. A fluxus műveiről és a művész társadalomban elfoglalt helyéről alkotott nézeteinek kulcsa az a gondolat, hogy az ember lehet egyszerre művész és iparos, építész vagy tervező. Legalább olyan fontos, mint a múzeumi munka, hogy gyárban vagy városi tájban dolgozzunk. Fontos, hogy képesek legyünk arra, hogy megváltoztassuk az alapbeállítottságunkat és mindkét környezetben dolgozni tudjunk.

A dada sok szempontból távolabb áll a fluxustól, mint a De Stijl vagy a Bauhaus. A fluxus és a dada látszólagos viszonya inkább felszíni, mint mély szerkezeti hasonlóság. Robert Filliou egy fontos, 1962-ben született írásában rámutatott erre – világosan megfogalmazza itt, hogy a fluxus szándékait tekintve nem dadaista vagy neodadaista. A dada robbanékony, tiszteletlen és erősen épít a humorra. A dada azonban nihilista, millenáris mozgalom, modernista köntösben. A fluxus konstruktív. A fluxus alapelvei a teremtés és a transzformáció, s alapvető módszere az, hogy új építési módokat keres.

Jean Sellem azt állítja, hogy a fluxus hagyománya tulajdonképpen a hermetikus filozófiában gyökerezik, vagy akár a kabbala és a tantra rejtett tradícióiban. Nem értek vele egészen egyet, de azt hiszem, ezzel bizonyos fluxus-művek esetében érvényes értelmezési szempontot fogalmazott meg. Továbbá, megállapítása arra is áll, ahogyan a fluxus működik. A fluxus mindenkit szolgálni szeretne, de megkövetel egy bizonyos perspektívát és elkötelezettséget. A premisszák és az eredmények egyszerűek, de a premisszáktól a célhoz vezető út meglehetősen bonyolult is lehet.

Így vagy úgy, a fluxus a folyékony pillanat szülötte. Az az átalakulási zóna, ahol a víz a parttal találkozik, szintén egyszerű s ugyanakkor bonyolult is. A káoszelmélet és a komplexitás új tudományágainak lényegéből következik, hogy mélységesen egyszerű premisszák nyomán is létrejöhet gazdag és komplex interakció, amely aztán meglepő eredményekhez vezet. A legtöbb tudomány célja az interakcióba lépő, és komplex környezetünket alakító egyszerű elemek megtalálása. A kultúrában és az emberi viselkedésben is egyszerű elemek kombinálódnak a legkülönfélébb módokon. Egyfelől megpróbáljuk ezeket megragadni és leírni. Másfelől viszont használni is szeretnénk őket. Az átmeneti állapotok és zónák lenyűgöző vonzereje természetes kialakulásukban rejlik.

[tovább]