2000 - A VÉLETLEN ÉVE AZ ARTPOOLBAN
(a véletlen: csak a valamihez képest és a valamin túl lehetséges)


[english links]

John Cage

[…] Bárhova is ment John Cage, mindenütt hátrahagyott egy kis John Cage-csoportot, amelyek közül egyesek elismerik a befolyását, mások nem. De végül is tény az, hogy ezek a csoportok az ő látogatása után jöttek létre. […]

[…] Az alábbi szöveg George Maciunas (1931-1978) esszéjének/manifesztumának a vázlata, amelyet Arthur C. Caspari olvasott fel németül 1962. június 9-én, Wuppertalban az Après John Cage című fluxus koncerten. […]

Allan Kaprow […] John Cage-nél tanult, akinek 1952-ben, a Black Mountain College-ben (Észak-Karolina), számos művész közreműködésével megtartott előadását az “első happeningnek” is nevezik, s akitől újabb ösztönzést kapott a Dewey-féle művészetfelfogás továbbgondolására. Dewey alapgondolata, hogy az esztétikai élmény gyökere a mindennapi tapasztalat, kiegészült Cage komponálásmódjával, amely az előadás “körülményeit”, a “külső” hangokat a zenemű részévé tette és véletlen műveletek alkalmazásával minimálisra csökkentette az alkotó szerepét a mű létrejöttében, valamint Cage zen buddhizmuson alapuló művészetfelfogásával, amelynek végső konzekvenciája, hogy bármi lehet zene és bárki művész. […]

[…] Míg korábban az egyedi műalkotás a nézőben rokon lelkiállapotot idézett elő, addig most a folyamat néhány szélsőséges esetben éppen ellentétes (s ez a Császár új ruhája-mesének egy felettébb komoly alkalmazása). Marcel Duchamp hasonló szellemben találta ki a ready-made-jeit, amint valószínűleg John Cage is a Négy perc harminchárom másodperc című “csend”-darabját, amelyben a zongorista egy zongora előtt ült és a darab kijelölte idő alatt bizonyos időközökben mindössze kinyitotta és becsukta a zongorafedelet. […]

[…] Miután a véletlen-műveletekkel való játszadozás okozta sokk eltűnik, az egész leginkább egy számítógép használatára kezd emlékeztetni: a válaszok mindig függnek attól, hogy milyen információkat és hajlamokat tápláltak elsőként a rendszerbe. Ha unalmat építettek be, akkor van rá esély, hogy unalom is jön ki belőle. John Cage, aki nagyon is felelős azért, hogy a Véletlen értékeit és technikáit más művészek számára elérhetővé tette a művészetben, sokat fáradt azért, hogy az ilyen módszerek eredményeképp az ő vagy a mások ízlése elváljék a létrehozott zenétől; röviden, hogy azt meghatározatlanná tegye. […]

[…] Arnold Schönberg úgy érezte, el kell törölnie a tonalitást a zeneszerzésben, és ez, legalábbis számára, lehetségessé vált azáltal, hogy kifejlesztette a tizenkét hangú skála technikáját. Később akadémikusabb követői bebizonyították, hogy ezzel a módszerrel nagyon könnyű hagyományos dallamokat írni. Még később John Cage megtehette, hogy egy C-dúr hármashangzat fűrész-zúgás mellett szóljon, mivel addigra a hármashangzatról másképpen gondolkodtak - nem mint valami zenei szükségszerűségről, hanem mint egy hangról, amely éppen annyira érdekes, mint bármelyik másik hang. […]

Robert FILLIOU […] 1967-ben Daniel Spoerrihez és Dieter Roth-hoz csatlakozva Düsseldorfba költözik. Joseph Beuys, George Brecht, John Cage és Allan Kaprow együttműködésével megszerkeszti a Teaching and Learning as Performing Arts (A tanítás és a tanulás mint előadóművészet) című tankönyvet. […]

[…] A happeningnek zenei megfelelői is léteznek: gondoljunk csak az olyan komponisták műveire, mint Philip Corner és John Cage, akik a zene és a filozófia közti közeget kutatják, vagy mint Joe Jones, akinek az önműködő hangszerei a zene és a szobrászat közé esnek. Emmett Williams és Robert Filliou vers-építményei kétségtelenül a költészet és a szobrászat közti intermediális képződmények. […]

[…] New Yorktól Baltimore-ig vezettem, s végig az autórádiót hallgattam, s amolyan John Cage-féle rádiódarabokat improvizáltam, felhúztam a hangerőt, elkaptam egy zenetöredéket, egy beszédfoszlányt, aztán kikapcsoltam a rádiót, s amit hallottam, összeegyeztettem a szövegemmel. Olyan volt, mint egy Jean Cocteau pillanatköltészet. […]

[…] Sokszor említetted azt az eszmélésre kényszerítő csillagos nyári éjszakát, amikor John Cage, Merce Cunningham, Willem de Kooning , Buckminster Fuller és Richard Lippold megérkeztek Black Mountainbe. Soha nem vetkőzted le John Cage esztétikája és ötletei iránt érzett rajongásod. […]

[…] Raymond Edward Johnson 1927-ben született Detroitban (Michigan állam). A postát művészi közvetítő eszközként először 1943-ban használja, barátjával, Arthur Secundával folytatott levelezése során. 1946-48 között Robert Rauschenberggel és Jasper Johns-szal együtt tanul az észak-karolinai Black Mountain College-ban, olyan tanárok irányítása alatt, mint Joseph Albers, Robert Motherwell, John Cage, Merce Cunningham, Buckminster Fuller, valamint Elaine és Willem de Kooning. […]

[…] A 70-es években a magyar konceptualista művészek egy része johnsoni értelemben kapcsolatművésznek tekinthető. Johnson levelező iskolája (New York Correspondence School) Erdély Miklós Kreativitás körére is emlékeztethet, Fan Klubjai megfelelhetnek az Indigó Klubnak stb. A nemzetközi hálózatban az elődök Marcel Duchamp, Kurt Schwitters, a dada és John Cage. […]

[…] Az olyan művészeket, mint Marcel Duchamp és John Cage, joggal szokás a fluxus elődeinek tekinteni, de a gondolataik nagyobb szerepet játszottak, mint személyük. […]

[…] John Cage, a Dada és Marcel Duchamp nélkül nem jött volna létre a Fluxus. […] Főként Cage nélkül nem, akiről azt szoktam mondani, hogy kétszeres agymosást hajtott végre. […] Az elsőt a kortárs zenében - a meghatározatlanság fogalma révén -, a másikat zen-szellemiségű és a művészet elszemélytelenítését tanító téziseivel. […]

[…] A dadaista forradalom, John Cage “meghatározatlan zenéje” és Ben “totális zenéje” óta bármi lehet zene, és bárki csinálhatja. […]

[…] a harmadik út a vallásos út, amely bevezeti az Egyszerűség, Szeretet, Teljesség, Nirvána és Lemondás fogalmait. A nem-agresszivitás állapotára tör, a nem-féltékenységre, a nem-boldogtalanra, egy bizonyos erkölcsi és belső valóság tudatosítása révén. Ez az az út, amelyet Buddha, Lao-ce, Jézus és a zen-buddhizmus tanításának egyes részleteiben, az utóbbin keresztül pedig John Cage művészetében találunk. […]

[…] Ha valakit sokkolni tudtam, ha elképeszthettem, akkor valamit adtam neki. Vehetjük úgy, hogy ez volt az újról való elméletem alapja. Igen, talán a zenét kivéve sosem csináltam másként művészetet, csakis ezen az alapon. És a művészettörténetben is azt kerestem, ami egybevágott az én módszeremmel. Duchamp sokk volt, ő volt a legnagyobb sokk, úgyhogy az én emberem volt. Yves Klein megcsinálta a maga kékjét, ami valami egészen új volt, úgyhogy ő is az enyém volt; John Cage azt mondta: minden zene; hát automatikusan az enyém lett ő is. […]

[…] Nem azért megyünk egy John Cage-hangversenyre, hogy “a mester halhatatlan mesterművét” halljuk a Nagy Fuggitutti előadásában. Azért megyünk, hogy bizonyos hangokat halljunk, amelyek jelentéssel bírnak számunkra, hogy bizonyos dolgokat lássunk és halljunk, amelyek kulturális és esztétikai tapasztalatunkat gazdagítják. […]

[…] Megkérdőjelezhetetlen és széles körű a műfajok megszűnése és a határok leomlása “a művészet és az élet” között (Cage, Kaprow), a különböző hagyományos művészeti formák között (intermédia és performance-művészet, konkrét költészet), és a művészetek és a nem-művészetek között (musique concrète, talált művészet [found art] stb.). […]

[…] A hatékony interdiszciplináris elméletalkotás példája volt az a nemzetközi performance-szimpózium, amelyet 1976. november 17-20. között tartottak Milwaukee-ban. A szimpózium keretében olyan workshopokat szerveztek, amelyek a performance jelentőségével foglalkoztak a képzőművészet, a szemiotika, a színház, az irodalom és az “interart” szempontjából. Ezeken a happening- és a fluxus-mozgalom olyan veteránjai vettek részt, mint John Cage, Higgins, Kaprow, Jackson MacLow, Carolee Schneeman és mások. A képzőművészet területén a következő témákkal foglalkoztak: “Marcel Duchamp the Performer”, valamint “Happenings, Events and Activities.” Richard Schechner és Jerome Rothenberg alapvető elméleti meglátásokat fogalmazott meg. […]

[…] A kommentár gerincét Michael Glasmeier történeti áttekintése képezi, mely annak a folyamatnak a főbb állomásait vázolja fel, melynek során a művészek - John Cage “Imaginary Landscape”-eitől Duchamp “Optical Disc”-jein, Nam June Paik Schönberg-performanszán, Dubuffet “kreatív dilettantizmusán” át Christian Marclay barázdák nélküli lemezéig - megpróbálták megtörni a zenekomponálás és -hallgatás konvencióit, radikálisan átalakítani a zene hagyományos fogalmát, mely kizárja a zajt, a zörejt, környező világunk diszharmonikus hangjait, és a képzőművészet nyersanyagaként, azaz talált tárgyként használni a zene hordozóját, a hanglemezt. […]

[…] Csak John Cage meghatározását kell előkeresnünk, miszerint a színház olyan előadás, mely egyidőben fejt ki hatást két érzékszervünkre, a szemre és a fülre, és máris a happeningnél vagyunk. […]

[…] A hangot vagy tárgynak tekintjük vagy a kimondhatatlan metaforájának, vagy a zenét értjük alatta, ha a művészethez soroljuk. Ahogy az avantgard a zenéhez tartozónak vélte a zajt, a hangot, úgy John Cage életműve is fáradhatatlan próbálkozás, hogy a teljes akusztikus univerzumot a zene birodalmán belül határozza meg. A zene ellen irányuló radikális támadások végül mindig visszatértek a zenéhez. […]

[…] Érdekes, hogy a kései XX. századi művészetben, ahogy a koraiban, tehát a futurizmusban is mind az utópia, mind pedig az anti-utópia szerepelhetett pozitív előjellel. John Cage, aki a nyitott ablak és a bejövő zajok apostola volt, egy entrópiasivatagot álmodott meg, ahol egyenletes szintre töltődik fel minden és az ember azért boldog, mert már nem különbözik a szeméttől /amit ő nem szemétnek nevez, hanem világnak/. Ez az egyik modell. […]

[…] A fikción alapuló esztétikus közlésmódok (regény, film, anekdota, vicc) nem tudják nélkülözni a koincidenciákat, melyek legfőbb hiányossága azonban éppen fiktív voltuk. Az általam művészetként felfogott koincidencia viszont valódi, megtörtént - tulajdonképpen ready made. Csak találni lehet, konstruálni - legalábbis egyelőre - nem. Struktúrája ugyanakkor analóg a műalkotáséval. John Cage anekdotái pl. - melyeket valószínűleg az enyémhez hasonló meggondolás hozott létre - sokszor a koanokkal állnak rokonságban. […]

[…] felmerül a kérdés, hogy hol húzható meg a határ a költészet és a zene között, különösen, ha olyan zeneszerzőkre gondolunk, mint John Cage, aki hangok egymás mellé rendelésével alkot szimfóniákat. A válasz az, hogy nem létezik ilyen határ. […]

John Cage (1912-1992) rövid életrajza

Részlet John Cage Csend című könyvéből: […] “Senki se tudja, hogy művészet-e a kortárs zene vagy hogy lehet-e művészet. Szerintem egyszerűen csak irritáló. De akár így, akár úgy irritáló, mégiscsak a megdermedéstől óv meg minket.” […]



American Masters - John Cage
John Cage, USA | UbuWeb Historical
WAC | SonicFlux | John Cage
James Pritchett's John Cage Page
John Cage Quotations
Josh Ronsen's John Cage Page: Cage on the internet
Rolywholyover - A Composition for Museum by John Cage
The Sounds of Silence - John Cage and 4'33"
...4'33"...by John Cage
Interview with Composer John Cage
AN INTERVIEW WITH JOHN CAGE by Ted Berrigan
LAURIE ANDERSON TALKS WITH JOHN CAGE
Joyce - Music: John Cage
John Cage - monotypes with branding on smoke paper
Margarete Roeder Gallery: John Cage
John Cage Editions
Geometry.Net - Composers: Cage John
John Cage Chronological Catalog of Music
John CAGE (Bibliography available for research)
John Cage Filmography
John Cage and Merce Cunningham 1942-1992
fUSION Anomaly. John Cage
John Cage Font Set
Ray JOHNSON: John Cage Shoes / John Cage cipői, 1977