Dixi
Nem ismertük őt,
nem voltunk hozzá elég jók, és most már
hiába mondjuk el a szövegeket az egyszeri és megismételhetetlenségről,
a pótolhatatlanságról, ha nem figyeltünk rá
jól, nem adtuk át magunkat eléggé, hogy csak
most vegyük észre – minden titkát magával
vitte, és alig tudunk valamit róla.
Szabad volt akkor, amikor mindenki rabnak érezte magát,
mert senki sem tűrte nála rosszabbul a rabszolgaságot.
Vad, extatikus, szürreális, nyelven – melyet nála
senki nem beszélt jobban – tékozló gazdagsággal
repítette verseit a szélbe. Konokul és mély
elszánással próbálta a költészet
régiójába átemelni a bús, alkoholtól
szivacsos valóságot. A beszéd az esztétika
és a szellem kifejeződése lett, a
nyelvet arra használta valaki, amire való, abban a furcsa
korban, amikor még könnyű volt pár pofont kapni
az őrszobán csak azért, mert az embernek hosszú
volt a haja.
Mámorban, extázisban szavalta különös szövegeit, elképzelhetetlen fáradhatatlanság és valami antik természethűség jellemezte. Látnok, jós és sámán volt, és sokak különös élménye, hogy látszólag összefüggéstelen mondatai között ránéz valakire és megszólítja olyan mondattal, amit csak az érintett értett, de ő nagyon.
Morcos, fölényes és szigorú volt, bántott sokakat ez a gyakran nyers hang, amit egyszerűbb volt az ital hatásának betudni, mint komolyabban elgondolkodni a nehezen megfejthető mondatok értelmén. Támadtak, bántottak, elkábítottak, misztikus világokat idéztek fel ezek a mágikus szavak, gondolatokat ébresztettek, melyek kihunytak és füstös homályban elenyésztek, mint a tűzijáték petárdái. Mert ez történt. Mindenki megborzadt, elalélt, megadta magát és a végén nem emlékezett semmire. Furcsa kiképzés volt ez, amiben valahogy mindenki tudta, hogy többről van szó, mint a puszta együttlétről. „Van, aki csak a lét várja, de van, akit nem érdekel, csak a lét.” – meg ehhez hasonló viccek megállíthatatlanul, de komolytalankodni mégsem lehetett. Volt valami verseny jellege a vitázásoknak, sziporkázásoknak, amelyben a leszerepelt szégyellte magát, és a nagy amnéziák, nem emlékezések ellenére is jól ismertük egymást.
Kétségtelenül valami vezérféle volt, olyan, mint egy vándorprédikátor, akit követnek a tanítványai. A mindig konkrét életveszedelmek között bolyongó, különös, ritka lény, aki az őrület határát súroló agytornáival, megzabolázhatatlanságával kilépett a konvencionális – az ő szavával „kispolgári” – keretek közül, behunyt szemmel repült a sötétben, a nép között élt, sőt annak – ahogy az idő múlott – egyre alsóbb rétegeiben. Fiatalabb korában ez a nonkonformista hősiesség még jól állt neki, de később eltávolította mindazoktól, akik nem az utcán éltek, akiknek a szó – villanyszámla – még jelentett valamit. Semmiféle komfortot, semmi konvenciót nem tűrt maga körül.
Nagyon ritkán készített jegyzeteket is, ezeket mindig magának hordta, míg valahol mégis el nem veszítette. Emlékezetes egy hosszasan ide-oda hurcolt folyóirat, a „Galaktika” egy száma, melyben röviden áttekintették a tudományos fantasztikus irodalom történetét. Színdarabot szeretett volna írni „Frodó, a bátor lovag” történetéből. Feltűnt még „Gandalf, a gonosz varázsló” is. Sokat dolgoztunk a témán, míg ő egyre tanácstalanabb lett. Rettegett a konkretizálástól, nem szerette, ha a sejtelmes homály eloszlik. Pihenni kezdett, inkább ivott, a téma elenyészett, a munka elnapolódott.
Mértékletességet nem sokat lehetett tanulni tőle, inkább szívósságot, félelemnélküliséget.
Ma már azt is nehéz megítélni, mennyire volt tájékozott, de bizonyos, hogy valahol, valamerre megszerezte azt a tudást is, melyet közönségesen általános műveltségnek mondanak, és bizonyosan meglepte volna hallgatóságát egy kvíz-játékban is, ha ehhez kedvet érzett volna.
Ha a színpadra lépett, rögtön kitört a taps. Ezt már bejövetelével megérdemelte. Látszott rajta, hogy kicsoda, mindenki tudta is, vagy aki mégsem, rögtön megértette az izgatott suttogásból – ez a Dixi. Nem volt mindig szépen felöltözve ilyenkor, de – szalonspicce ellenére – halálosan komoly volt. Akart valami újat mondani hallgatóságának. Mindenki érezte a ki nem mondott alapszabályt – valami olyan dolognak kell történni, amilyen még nem volt. Bemutatta művészetét, egy vadonatúj, éppen akkor kitalált versbe fogott, melyek bölcsek, tünékenyek, furcsák voltak, ő pedig oly nagy kedvvel vállalta az ilyen feladatokat, hogy a legutolsó időkig is képes volt nagy távolságokat megtenni, hogy valami Műv. Házban, vagy máshol bemutassa művészetét, életjelt adjon magáról, elkápráztassa közönségét.
Egy időben Balúnak, a medvetanító bácsinak láttam, aki oktatja a farkaskölyköket –„egy vérből valók vagyunk, te meg én” - miközben mancsával nagyokat csap a konok értetlenek fejére, és versekben magyarázza a törvényt. Mutatott valamit az elveszett tudásból, a gondolkodás szabadságából.
Különleges sors méretett rá, s most már látszik, hogy az úton, mely csak az övé, végigment olyan következetességgel, mint a bölcsek, a szentek, a bolondok és a bűnözők. Emléket hagyott, mintha csak ennyi lett volna szándéka. Meghökkenünk, hosszan elgondolkodunk, ha ritka, furcsa lényét felidézzük. Mondd valamit, de a jelentést, a kulcsot már egyedül kell megtalálnunk.
