english

Hock Bea
LÁB-BELI DOLGOK
VIRTUÁLIS CIPŐBOLT
MINDEN SZINTEN SZINTE MINDEN

Artpool P60
1999. október 18-31.

Az Artpool P60 kiállításának meghívója a következőket ígéri: ez egy nemzetközi kiállítás, műfaji/médiumbeli megkötöttség nélkül, hiszen szerepel itt fotó (mint önálló mű és mint akció-dokumentáció), videó, grafika és kollázs, web-munka, tárgy (mint objekt és mint installáció); sőt maximálisan kép(zőművészet)mentes puszta szövegek is (egyik kedvencem az amerikai Richard Wojewodzki üzenetnyi szövege egy boríték hátoldalán: "I am from the USA and my foot is 12 inches long.") A művészeti trend vagy irányzat sem rögzített. Köszönhető ez annak, hogy az Artpool a levelezési listáján szereplő művészeknek jóformán válogatás nélkül küldte el a kiállítás-meghívóéhoz hasonló szövegű felhívást, amit aztán a címzettek a saját informális hálójukon keresztül továbbadtak, s így ellenőriz(het)etlenül tágult a résztvevők köre. Márpedig a beérkezett művek nem estek át (illetve áldozatul) semmiféle szelekción(ak), hanem még kiegészültek az Artpool archívumában, illetve az Interneten fellelhető "témába vágó" munkákkal. Számos beküldött munka ráadásul szintén korábbról datálható, s most a beküldés gesztusával aktualizálódott láb-beli dologgá.

Mi az állandó akkor tehát ebben a sokismeretlenes feladványban? A téma vagy inkább maga a felhívás, amely azt kérdezi: kinek mi jut eszébe a láb (mint személyes, közvetlen adottság) és a lábbeli (mint ennek nem-személyes, különféle módokon fokozott vetületei) kontextusáról, azaz a "lábság" köré szerveződő mindenféle jelentéshálóról? Háló. A kiállítás többszörös kulcsfogalma. E kiállításnak két létmódja van. Az egyik a P60 valós kiállítóterében él, a másik "fönn" a világhálón. S ebben az esetben a létmód épp csak annyira fontos, mint a bemutatott művek: azaz nagyon. Nincs semmi fontosabb. Erre is találunk utalást a meghívón, amely a másként olvasás lehetőségét ígéri. Hogyan másként? Nem lineárisan, nem az egyik kész szót/ mondatot/ szöveget/ művet engedelmesen és passzívan a másik után illesztve, hanem párhuzamosan, "térben", mozaikszerűen, mintegy talányt fejtve , egyszerre több szót/ mondatot/ szöveget/ művet olvasva. A két létmód ráadásul nem azonos módon létezik: másként működik bennük a háló, másmilyenek a kapcsolódási pontok, webesen mondva: a linkek. A kiállítóteremben a művek együttesét olvassuk "talányfejtve", a website-on a különböző típusú információkat is. A valós tér diktatórikusabb, mint a virtuális, hiszen megszabja, hogy hová láthatunk egy ponton állva, és hová nem (habár a P60 még szerencsésnek is mondható ebből a szempontból, mert nem különülnek el teljesen az egyes terek: átláthatunk egyikből a másikba linkekért). A diktatórikusságot a szenzoros lámpák oldják: akkor kapcsolódnak fel, ha beérek az adott mű terébe, így mégiscsak én (is) alakítom a helyet, ahol vagyok. A P60-ban a linkek tartalmivá váló vizuális kapcsolódási pontok (csíkozás különféle felületeken, talpak iránya, feliratozás, aktív láb-passzív láb, a láb mint hiány), az egymás környezetébe került dolgok mintegy rímelnek egymásra – közöttük állandó kalauz a láb és lábbeli, a közvetlenül létező és a továbbgondolt, a performansz(-szerű) és az installáció(-szerű) viszonya. (Ez a kétféleség a két létmódra is vonatkoztatható: a P60-beli kiállítás élménye és kapcsolódási rendszere közvetlenebb és linearitásra hajlamosabb, míg a virtuális kiállításé gondolatibb, és jobban gyakorolható benne a talányfejtő módszer.) A beérkezett munkák (valós) térbeli elrendezése mindegyik mű esetében sugall egy minimum egyszálas kapcsolatot, de az is lehetséges kiállítás-nézési mód, ha magunk keresünk további linkeket.

A linkekkel bejárható területen szabadabban mozoghatunk tehát az Internetes verzióban (mert nincsenek fal- vagy oszlopakadályok); sőt, ahogyan a felhívásra készített webmunkáját kísérő szövegben Claire Dinsmore (USA) írja: "a web szinte külön értelemmel rendelkezik, minden csak azon múlik, hogy hogyan alkalmazzuk a rendelkezésre álló információ HALMOKat... A weben az ember egy véletlenszerűen kiválasztott pontról indul el és természetesen halad – követve az utat, akármerre vezessen is, anélkül, hogy az így kapott pályát (tanult) egyenes formával próbálná helyettesíteni... De hát nem éppen ez az, ami a webet csodákban bővelkedő, kivételes médiummá teszi: mert még tudományos alapjai ellenére sem működik logikusan/ lineárisan?... Ez csakugyan az élet játszótere!" Mindezen kötetlenség mellett azonban az Artpool weboldalán kimondottan eldöntött az, hogy melyik munka mely másokhoz kapcsolódik a legközvetlenebbül. Az Artpool-site-on a meghívóban felsorolt jelentéskategóriák hálóján keresztül juthatunk el a kiállítás képeihez (vagy a résztvevők felől vagy a művek képei felől – hogy ez se legyen egyválasztásos). Ez a háló egy dichotomikus kategóriasorból áll, ahol a kategóriák minden sor után összekapcsolódnak és spirálisan továbbgyűrűznek egy újabb fogalompárt alkotva. (Kiinduló fogalompár a "láb"/ "lábbeli", melyből a további kategóriákon és azok kombinációin áttekergőzve utolsóként a "láb-beli" fogalmához érünk el.) Az egyes kategóriákba nem a szerzők sorolták be műveiket, hanem Galántai György kiállításszer(ve)ző a beérkezett műveket átpörgette e fogalomhálón, és azon a ponton helyezte el őket, ahol fennakadtak. (Ezekről a pontokról pedig át lehet kapcsolódni magára a világhálóra, ha az adott művész más weboldalon is szerepel.) Tarthatnánk attól, hogy a webnek köszönhető szabadság épp azáltal csorbul, hogy X számú munkát be kellett sorolni Y számú kategóriába, ráadásul úgy, hogy a fogalomháló pontjai nagyjából azonos telítettséggel rendelkezzenek. De ha a weboldalt magát is egy műnek tekintjük, amelynek a Láb-beli dolgok c. kiállítás az alapanyaga; illetve ha az egészet egy asszociációs játékként is felfogjuk, ahol a feladat a besorolások logikájának felfedezése és a (sokszor humoros) linkek lekövetése – nem is biztos, hogy veszítünk e szabadság-redukálással bármit is.

A láb-beliség köré szerveződő kiállítás ötlete egy nemzetközi cipőművészeti fesztivál katalógusának láttán fogant. A cipő-design szélsőséges esetei (amikor a cipő "egyszerre csak fellázad, saját magáról akar beszélni, nem is igen tűri meg már a lábat... szerepelni, díszelegni akar" – Veres Júlia cipőtervező, Amszterdam) a használhatóság/ praktikum és a használhatatlanság/ művészi szabadság, azaz az ember anyagi és szellemi vonzódásainak egy idő után ellentétekbe torkolló viszonyát vetik fel. Ennek példáit mutatják be az említett fesztivál lábbeli-művei a nyitvatartási idő alatt folyamatosan vetített diákon. Szintén folyamatosan mennek a videók is – egy női (mezit)láb befőttesüvegeken lépeget (Galina Myznikova, Oroszország: Előadás üvegeken), Fe.Lugossy fejét éneklés közben fekete cipős, szintén női láb birizgálja (Éljen a világ és táguljon). Lehetne tovább sorolni, ahogyan ez szokás, a kiállítás emlékezetes darabjait, de az a kiállítás attitüdjével némileg ellentétesnek érződik. Gondoljuk jól meg: a 33 (!) országból való 118 szerző több mint 300 műve nem vettetett minőségi szelekció alá. Válogatás nélkül ott vannak egymás mellett az aktualizált pillanatfelvételek (Klaus Groh, Németország), a korunk háborúira adott reakciók (Gogolyák Sándor, Jugoszlávia: Háborús benyomások), a sokszor épp hogy csak talp alakú grafikák (Dorian Ribas Marinho, Brazília) és mail artos küldemények (Tsubouchi Teruyuki, Japán), számos konceptes mű és objekt, természetesen (Marshall Anderson, Skócia: Elhordott talpbetétek, szövet, idő, útvonal ), egy véletlen-irányította budapesti fluxus séta kottája (Wolsky András: Egy napi véletlen), illetve bármi, ami bármilyen áttételesen kapcsolódik a "lábsághoz" – minden van és mindenhonnan... Az idő is, amit a kiállítás (ha szándékolatlanul is, de) átfog, bámulatosan hosszú. Egészen a 70-es évek legelejéig visszatekintve láthatjuk, mit műveltek hazai és külföldi művészek lábtémában – Maurer Dóra és Attalai Gábor akkori akció-dokumentációi nem véletlenül kerültek a "politikai és művészi", illetve a "nemzeti" kategóriába (V. május 1-i felvonulása mesterséges talajon; Én is hülyíthetem magam). (Az Artpool jóvoltából különben egyre többet megtudhatunk a hazaiak 70-es, 80-as évekbeli tevékenységéről, mert készül az ennek az időszaknak a performance-ait feldolgozó adatbázis és dokumentáció.)

Ha az imént mégis folytattam a felsorolást, amelyet egy kicsivel előbb még a Láb-beli kiállítástól idegen rutinként utasítottam el, arra az a mentség, hogy a kiállítás(rendező) ugyan semmiféle kvalitatív szempontot nem ír elő, ám arra igenis ösztönöz, hogy ebből a kvázi-káoszból összeszedegessem azt, ami számomra releváns, ami a magamévá tehető, amivel a magánvilágomat továbbépíthetem. SI-LA-GI láb-beli dolgának címe akár az egész rendezvény mottóféléje lehetne: "Egy összetett történet még meglévő jele. Avagy minden olyan jelentőséggel bír, amennyit megértesz."


megjelent a Balkon c. folyóiratban