Attalai Gábor
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG

VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK

A hetvenes években éppúgy, mint a hatvanas, ötvenes esztendőkben, kultúránkban irányítottan központi szerepet élvez a murália és a köztér művészete. Nemcsak eszmei, de anyagi vonatkozásban is. A vizuális művészetekre fordított pénzek kilencven százaléka erre a területre jut. Ismerjük az indokokat, mint társadalmi hatékonyság, politikai célszerűség, kommunális esztétikai szolgáltatás stb.

A mai murális és köztéri munkák általában távoli visszatükrözéseit adják az egyéb művészeti területek eredményeinek. Az újabb beruházási művek kevésbé tematikusak, mint a korábbiak, s nagyobb hangsúlyt fordítanak az adott környezet hangulatának javítására. Mégis együttvéve, Bereczky Lóránd könyvének anyaga láttán elég fáradt benyomást keltenek. Ez nyilván abból adódik, hogy minden pozitív szándék ellenére a beruházási munkák túlkompenzáltak, mivel számtalan személyes elvárásnak, mint zsűri, beruházó, megrendelő kell eleget tenniök. Ez a "prés" minden munkát megnyom egy kicsit. Természetesen nemcsak nálunk, de az egész világon hasonló jellemzői és meghatározói vannak a "beruházási" típusú munkáknak.

A köztéri szobrok esetében hasonló befolyások érvényesülnek úgy a munkák téri elhelyezésében, mint a térrel alkotott viszonyban. Növényzet, parkosítás, elegendő rálátás és kedvező sziluett általában hiányzik. Sok esetben tűnik, mintha egy-egy elkészült szobornak sebtiben kerestek volna helyet, s nem a hely igénye szabná meg, mit és hová állítsunk. De ezen túl sok a rideg, környezettől idegen köztéri munka. A legsikerültebb megoldásokat általában a kútplasztikák között találhatjuk.

Ami a köztéri és murális munkák túlsúlyát és túltámogatását illeti, nem lehet teljességgel egyetérteni. A társadalmi hatékonyság kissé egyoldalúan van érdemükként állítva, hiszen azokban az intézményekben, ahol az ilyen munkák vannak felállítva, általában kevés ember fordul meg. Ahol nagyszámú látogatóval kell számolni, az a vendéglátóipar. Talán e területre kerül a legtöbb látható munka. Úgy véljük, hogy a vendéglátóipar és a művészet kapcsolatát nem érdemes túlértékelni, mint sokan – különösen művészek – teszik. Emlékezhetünk még az Interkontinentál- és a Hilton-fóbiára, s bármikor ellenőrizhetjük a valóságot, a művészeti eredményeket, melyek létrejöttek. Maradjon az elemzés nélkül.

Az utóbbi években nagy ellenkezést váltottak ki azok az építészek, akik nyíltan kijelentették, hogy nem kívánnak műveket épületeik falaira. Van némi igaza ennek a tendenciának azzal a fajta művészetközpontú felfogással szemben, ami legpregnánsabban a győri színház és Vasarely applikációjában testesül meg, ahol is két dísztortával támasztottak meg egy síugratót. Furcsa, ha nem éppen iszonyatos vállalkozás. Millió helye lehetne az ilyesmire elköltött pénznek, például a művészettel kapcsolatos kutató, elemző munka területein. Sokkal több eredménnyel szolgálhatná az ilyen hibák elkerülését segítendő vizsgálataival.

Murális kérdésekben a budapesti földalatti vasút mutatja fel az utóbbi évek legelfogadhatóbb álláspontját, s talán még európai például is állítható mértéktartó ökonómiájával. E helyen panelek, feliratok, széksorok muráliává képesek előlépni, amihez csak gratulálni tudunk. Lehet, hogy ezt így még kevesen vették észre és értékelték. Ezúton szeretnénk a figyelmet e kérdésre irányítani.

E fejezet végére odakívánkozik egy megjegyzés, ami bizonyos adaptáló tendenciákkal kapcsolatos a politikai murális és köztéri szobrászat területén, s bizonyos ideológiai ellentmondásokra hívná fel a figyelmet. Akkor, amikor pl. Domanovszky Endre az amerikai Franz Kline és Willem De Kooning festészeti nyelvét alkalmazta egy más természetű literális tartalmú közlendőhöz, végiül is nem tudta a művészi–literális tartalmi ellentettségeket áthidalni, mert a választott művészi nyelvi minták a szándékolt mondandóra nem voltak autentikusan átmenthetőek. Ugyanez a probléma áll fenn Varga Imre, George Segaltól kölcsönzött módszereire is. A művészet új nyelvi rendszerei nem idegeníthetők el egykönnyen azok belső és hozzárendelt tartalmi vonatkozásaitól, mert ezek az élenjáróan kiemelkedő művészeti vállalkozásokban szétválaszthatatatlan egységet alkotnak. Ezért fontos figyelni arra amit Lotman mond, mármint, hogy a kontrasztokat csak a mélyebb rétegekből lehet a felszínre hozni. Ehhez pedig elsősorban nem adaptáló igyekezet és ügyesség szükséges, hanem mélyreható vizsgálódás és kutatás a művészetben. A problémákba való elmélyedés nélkül lehetetlen lesz olyan autentikus művészetet teremteni, amelyben a tartalom, mintegy "tartalom mint művészet" legyen benn a művekben. Ez a magas minőségek kikerülhetetlen követelménye, ami semmiféle formai, esztétikai, vagy ideológiai húzással fel nem oldható.

TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG