AL 7, 1984. január, 28-37. o. / 37-40. o.

"Új hullám"- Új szemlélet a művészetben

Kerekasztal-beszélgetés a Kossuth Klubban  (1984. január 30.)
Beke László, Körner Éva, Klaniczay Gábor és Pataki Gábor részvételével 

/részlet: Erdély Miklós hozzászólása/

Erdély Miklós: Több dolgot is szeretnék mondani. Először is a galéria problémához. Tényleg, más megnyilatkozásaimmal ellentétben, nem olyan egyértelmű ez a biznisz-kérdés. Mert ugyan nyakra-főre manipulálják a művészeket a galériák, de ez se egy statikus pontja a világnak. Mert itt most úgy beszélünk a galériáról, hogy egy galéria az mindig ugyanaz, és ettől különböző távolságokra helyezkednek el a művészek, és különböző viszonyba kerülnek vele, de a galéria az marad. Az utolsó évtizedek folyamán a művészeknek sikerült, ha nem is mindegyiket, de némely galériát szintén manipulálni. Tehát olyan áldozatos tevékenységre rávenni őket, olyan romantikát teremteni, amiben hajlandók bizonyos galéristák elszegényedni, bizonyos kockázatokat vállalni. Nemcsak a művészek hajlandók mosókonyhában lakni. Akad galériás, aki szintén hajlandó mosókonyhában lakni, ha jó ügyet szolgál. Ez a jelenség fölmerült. Ha még nem is nagyon erős és nem is nagyon érzékelhető, de van. Valóban a pénznek magának - és ettől olyan borzalmas - van egy ilyen statikus szerepe, ellentétben a művészettel, ami ugyebár egy dinamikus folyamatnak az eredménye, de ezt itt-ott megrántja, átalakítja, transzformálja a pénz. Ezek a new painting-esek a pénzt magát is másképp tudják fölfogni, s a pénz ettől megváltozik. Tudjuk, hogy a pénz egy időben elértéktelenedett a kommuna-imádó kivonulók számára - tulajdonképpen az se egy állandó dolog. Halvány a remény arra, hogy a galériák valamiképpen a művészetet fogják szolgálni és nem a saját meggazdagodásukat, de ilyen is van.

A másik probléma, amit föl akarok vetni, hogy az előadókról is kellene néhány szót szólni. Mert ezt a gyakorlatot, hogy a művészettörténészek azok akármilyenek lehetnek - mert róluk soha nem szól senki -, csak a művészek nem lehetnek akármilyenek, ezt is meg kellene változtatni. Ez se statikus. Például a Körner Évánál azt tapasztalom, - nem tudom mi van ezen nevetnivaló - ... először is előre kell bocsátani, hogy Körner Éva a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején rengeteget segített azoknak, akik itt valahogy másként gondolkodtak a művészet terén. Egyéb téren megszerzett tekintélyével kiállt sokszor - és ez nagyon nagy támaszt jelentett és magabiztosságot adott olyankor, amikor nem volt. Azonkívül mégis úgy érzem most, hogy még mindig olyan tojásokon ül, melyek már régen kikeltek. Van ennek a gyöngéd melegségnek, ahogy kezeli az egész avantgard mozgalmat, még most is egy megható vonása, de soha nem szabad egy művészettel foglalkozó embernek bármi mellett lehorgonyoznia és bármi mellett kikötnie. Illetve szabad, de akkor nem lesz érvényes, amit mond. Hogyha a folyamatokat nem tudja követni - mert nincs kedve követni, mert megundorodik attól, ami azután következik, ami igazán jó volt -, akkor nem lesz elég érvényes a megnyilatkozása.

Na most, a másik a Beke. A Beke a fogalmazási készségének a rabja. Szerencsére nem teljesen, emiatt nála egy nagyon elasztikus lelki magatartással találkozhatunk - ami mindannyiunknak nagyon jólesik. De a fogalmazásának annyiban rabja, hogy akkor kezd számára valami létezni, amikor meg is tudja fogalmazni. És ő nagyon sok mindent meg tud fogalmazni. Ez a javára válik, de a meg nem fogalmazható dolgokkal szembeni magatartása állandóan bizonytalan. No most azt szeretném még elmondani, hogy ő viszont azt a magatartást vette fel - ami nagyon nyomasztja az egész magyar művészeti közéletet -, hogy mond sok érdekes dolgot, de olyan módon, mintha az nem lenne érdekes. Ez taktikailag egy nagyon jó eljárás, mert így - mondjuk - elkerüli azokat a bizonyos konfrontációkat, amik annyira kínossá válhatnak, de viszont a mondatainak olyan a formája, hogy nem hangsúlyozódik ki az, amit mondani akar. Itt ma este is, legalább nyolc olyan dolgot mondott, amiért sikítozni, dobogni kellett volna. Ő rögtön hozzátette, hogy provokáció. Ja, ha provokációnak szánta, akkor persze nem érdekes. És ilyen módon ez bizonyos elszürkítéséhez vezet annak a művészeti életnek, ami nem jó ha szürke. Dehát ez nem csak a művészeken múlik, ez bizony azokon a személyeken is múlik, akik a művészettel bánnak, azokkal az anyagokkal, amik eléjük kerülnek. A Bekének a javára kell írni, hogy ő nagyon sokszor megpróbál, mint a delfin a vízből, kiugrani a fogalmazások tengeréből, és néha igen szeszélyesen viselkedik és az mindenkinek jólesik. De ennek a dialektikus kettősségét még nem sikerült teljesen föloldania.

A fiatalok, a Pataki meg a Klaniczay, azok teljesen finomra morzsolt szemlélettel rendelkeznek. Olyannal, mint a gríz, úgy hullik rá minden formára és fölveszi az alakját. Ők nagyon könnyen okosak. A Beke és a Körner, akikről az előbb beszéltem, nem olyan könnyen okosak, mint ők. Ez tényleg annak a jele, hogy bizonyos igazi feszültségektől mentesen kerültek bele a művészeti közéletbe. Őnekik ez az egész már csak egy burkolandó felület. Úgyhogy ebből aztán kijött ez a vita - amit itt végighallgattunk -, aminek az volt az első hibája, hogy nem döntötték el előre, hogy kinek mi a véleménye. Nem ártott volna eleve bizonyos véleményeket konfrontálni, illetve magukban eldönteni, kinek miben tér el a véleménye, és azt legyen szíves védje meg. Itt most a vége felé kezdett valami vita kialakulni, de ezzel kellett volna kezdeni. Szóval ennek az egésznek egy olyan termelési értekezlet formát igyekeztek adni, nyilván nem szándékosan, ... de rengeteg veszélyt éltünk át, meg sok minden volt, és akkor próbáljunk minél tényszerűbb, minél adminisztratívabb jelleget adni egy olyan élő dolognak, mint amilyen dolog tulajdonképpen a művészet. Nyilván ez a taktikai lerakódás alakítja ki ezeket a nem eleven, nem élő formákat. Ez már nem is valódi taktika, hanem egy hajdani taktikának a lerakódása, kövesedése. Ezt kifogásolom.

Az a baj, hogy van egy ... egy szempont, ami hiányzott az egész vizsgálódásból. Egy szó tulajdonképpen, ami szerintem mindent azonnal helyre tesz és mindent világossá tesz. Ez a szó viszont nem értelmes szó. Önmagában nem lehet neki jelentést tulajdonítani, de arra nagyon jó, hogy rendezze ezeket a fogalmakat, amik felmerülnek. Ez a szó, aminek semmi értelme, ez a szabadság fogalma, ami meghatározhatatlan, átélhetetlen. De a művészetnek ez az egyik esszenciális lényege, hogy mindig a szabadság nyilvánul meg benne. A new painting-ben is mindig a szabad mozdulatot kell keresni, az előzményekhez képest, önmagához képest. Egy művésznek önmagához képest is szabadnak kell lennie. Tehát önmagától is állandóan meg kell szabadulnia, hát még a pillanatnyi stílusirányzatoknak a követésétől. Pataki mondott is valami olyat - nagyon jellemző -, hogy a kötelező kézjegy hiányzik. Tehát az egyéniség, az egyéniség mint kötelező fogalom. A legszemélyesebb dolog is kötelezővé válhat egy bizonyos szemléleten belül. És a new painting vita ..., hát én se vagyok new painting párti, legalábbis nem voltam, de most egyre inkább az leszek. Főleg azért, mert látom vele szemben az igazságtalanság terjedését. Emiatt provokatív. Nem mondják elég provokatívnak és közben a teljes provokációnak ki van téve a kritikusok részéről. "Mindent elérnek, amit akarnak": pont ezeket a mondatokat akarja kiváltani, amik elhangzottak ellene. Megnéztem azt a nyugatnémet kiállítást a Műcsarnokban. Rengeteg szellemes vonás van benne és egy igazi szabad mozdulat azzal szemben, ami kötelező volt idáig. És ez a lényeg. Ez mindig sok mindent hoz magával. A művész számára teljesen mindegy, hogy hátranyúl vagy előrenyúl, az a lényeg, hogy saját szabadságát érezze a kezében. És mennyire látszik, hogy hogy nyúl vissza. Mennyire más az eredeti expresszionizmus, micsoda fájdalmasan komoly, ez az új meg mennyire ironikusan komoly. Szóval rengeteg különbség van, amin az látszik, hogy saját szellemi magaslatán áll és nem kényszerpályán mozog, tehát szabad módon nyúlt ezekhez a stílusokhoz. Azt nem tudom, hogy Beke miért mondja, hogy kellemes a szemnek. Hihetetlen kellemetlen a szemnek ez a kiállítás. Annyi ronda képet még egy rakáson nem láttam. Ha pont a szem kellemességét keresem ebben, azt nem fogom megtalálni, de rengeteg egyéb tartalmat talán nyerhetek.

Beke László: (...) Két igen fontos dolgot mondtál, az egyik, hogy nem szabad lehorgonyozni sem a kritikusnak, sem a művésznek, a másik pedig, hogy állandóan meg kell szabadulni, vagy szabadság. Na most, én azt mondom, magam számára, sőt azt mondanám, hogy bizonyos művészek számára, bizonyos kritikusok számára, hogy le kell horgonyozni és vállalni kell azt, hogy bizonyos kérdésekben nem vagyok szabad, mert ez nekem több erőt ad a cselekvésre ... (és tíz évvel ezelőtt nem mondtam volna ugyanezt, - akkor csak szabad akartam volna lenni). Például számomra a hetvenes évek művészete annyi problémát vetett föl, annyi jó dolgot hozott föl, hogy én ezektől nem akarok elszakadni. Mondjuk a problémáktól sem, ameddig meg nem akarom ... vagy nem tudom megoldani őket. Észrevettem magamon, hogy vannak olyan dolgok, amikhez mániákusan tapadok, eszem ágában sincs megszabadulni tőlük, mert ezzel többet nyerek, mint hogyha lebegnék fölötte vagy otthagynám. Továbbmegyek: kapaszkodom bizonyos tabukba. Nekem az hihetetlenül fontos. Az is erőt ad. Bizonyos tilalmakba. Hihetetlenül sok erőt adnak a tilalmak. Szóval ennyit csak úgy személyesen, azonban lehet, hogy amit most mondtam általánosítható és egy teljesen szembenálló kritikusi magatartás az új művészettel szemben.

Erdély Miklós: Ha én azt a hülyeséget mondtam, hogy kötelező szabadnak lenni, akkor nyilván az a szabadságod, ha ezt elveted. Ennek a vitának egyik láncszeme, vagy az egyik kulcsa az, hogy bizonyos hatvanas évekbeli irányzatok, azok párhuzamosak voltak bizonyos társadalmi mozgásokkal, azonkívül új gondolatrendszerekkel. Gondolok itt Adornora és Marcusera stb., szóval új fölfedezésekkel. Az egy általános szellemi mozgás volt, és különböző okok miatt, különböző nagyon-nagyon keserves okok miatt, ezek a társadalmi mozgások, ezek az eszmélések, ezek a reményfoltok ki lettek az emberek agyából törölve. Amit mond a Beke, hogy kellemesek a szemnek, meg tele vannak vidámsággal, meg satöbbi, ez szerintem teljes félreértés. Ez az egész új irányzat, ez a galériáknak, mint pozitív elemeknek a föltüntetése, ez egy keserű és kiábrándult gesztus, ... mert ezt a mostani irányzatot egyáltalán semmiféle társadalmi mozgás, semmiféle áramlat, semmiféle eszmény nem hajtja. Ez nem a minőségére vonatkozik, ez a magatartására vonatkozik. Hogy olyan korba születő dolgok, amikor igazán a hanyatlást, majdnem a kétségbeesést kell kifejezni. Számomra ez a nyugatnémet kiállítás, meg amit idáig láttam, kivétel nélkül mind kétségbeesett. Kivételt teszek a graffitival, mert az egy egész más töltésű valami, és abban látom a legtöbb jövőbe mutató vonást, de hát az egy külön kérdés lenne. De ez egy abszolút keserű dolog. Mondjuk én azt mondanám: jó, hát nem kell annyira kétségbeesni, egy kis fantáziát azért még megengedhet magának az ember ..., mert ezekben tényleg fantáziaellenesség, kreativitásellenesség van. Mindent, ami valaha egy kicsit a lelket földobta, azt mind megcsavarva, torzan tartja az ember orra elé, és érthető okokból. Tehát az, hogy kellemes a szemnek, vagy hogy a galériák most vásárolhatnak ..., a galériáknak eszükbe sincs vásárolni ... azelőtt is tudtak venni, ha akartak. A Perneczky ezt elég jól kifejtette a Galántai előző füzetében, hogy a galériák zsúfolva vannak, mert annyi művész támadt a hetvenes években, mint 1800-tól 1965-ig. Annyi nagy név támadt, mint másfél évszázad alatt összesen. Altorjai Sándor jutott eszembe ezen a német kiállításon. Ő pontosan ilyen festő volt, tíz évvel korábban. És még én sem fogtam föl. A vidámsága és keserűsége ugyanolyan arányú, mint ami ezekben a képekben van, sőt még jobb, még feszültebb. Bármelyik utolsó 5-6 évben festett Altorjai kép ezen a kiállításon nagyon magas színvonalon képviselte volna saját magát.

Pataki Gábor: Bizonyos értelemben kiütötte volna ezt a kiállítást.

Erdély Miklós: Nem ütötte volna ki, nagyon megemelte volna az általános nívót, igazán beleillő. Az indítékai, amire furcsálkodva néztünk, hogy mit drótoz ez karókat, meg szőlőleveleket, ... szóval az a fajta gátlástalan eklekticizmus, ami a Sándorban volt, azt itt, most egy nemzetközi irányzat szintjén láttuk viszont. Én még egy ilyen egyéniséget nem ismerek. Ez a furcsa új vadság, ez a Sándorban teljesen megvolt. És nem nagyon értettük. Még én, a legközelebbi barátja sem. Nem utasítottam el, de igazán megdicsérni sose bírtam. Csak úgy álltam mellette, és néztem, mi jön itt létre? Nem értettem, hogy mi jön itt létre, és még nekem is mennyit segít egy ilyen alkalom, amikor az érvényessé válik: ja, persze! már tíz évvel ezelőtt ugyanez dolgozott a Sándorban, mert tehetségesebb volt, mint ezek!

Újlaky Gabriella: Hogy ha már előzetest keresünk a magyar művészetben egy ilyen szemlélethez, akkor talán a Kondor Bélára is gondolni kellene. Akiben szintén volt gátlástalan eklekticizmus meg gátlástalan eredetiség, azonkívül mindezt megszemélyesíteni is tudta és csinálni is. Tehát itt persze nem arról van szó, hogy Kondor Béla ennek az elődje lett volna, hanem arról, hogy van egy ilyen szemléleti lehetőség is a XX. században, amit eddig kevesen valósítottak meg, például egy Picasso vagy egy Kondor.

Erdély Miklós: Szabad ehhez hozzászólni? Ismerem ezt a témát. Szóval Kondor Béla erre nem jó példa. Kondor Béla nagyon magas értékű tisztelettel nyúlt a képzőművészethez. A Sándor magatartásában pont az volt a különleges, hogy ő az egész szakmája fölött, tehát a festészet fölött állt. Fölényre akart szert tenni a művészettel szemben. Kondor Béla magatartásában is voltak ilyen elemek, mert tényleg, néha hihetetlen nagyvonalúan intézte el a festészeti kérdéseket, de ő igazán a hagyományoknak a csúcsán akart baktatni. És a Sándor ezzel teljesen szembefordult. Ez a különbség. Ebben a new paintingben is megvan, hogy a szakmával szemben – így a galériákkal szemben – meg az egész üggyel szemben fölényre törekszik.

[1984] [AL] [1994] [Erdély Miklós főlap] [Artpool] [kereső]