Clive Phillpot: KÖNYVEK KORTÁRS MŰVÉSZEKTŐL
Kevin Osborn viszont a maga részéről kevéssé hajlik rá, hogy kritikátlanul alkalmazzon olyan szerkezeti megoldásokat, amelyek a többség számára annyira természetesek, hogy már nem is tudatosulnak.Talán épp azért akarja kizökkenteni olvasóit a megszokott kerékvágásból, hogy éberebbé váljanak.
A Salamander (1976) biztos formaérzékről tanúskodik, de még konvencionális szerkesztési elveket követ. Az Emlékezés egy próbanyomatra (Repro Memento, 1980) szokatlan formája összhangban van a szokatlan tartalommal. Mivel a trapéz alakú oldalakból álló könyvnek harmonikaszerűen szétnyithatók a lapjai, a perspektíva kiszélesedik, hangsúlyossá téve a könyv visszatérő motívumát: egy zsugorodó látványt, mely egy távoli pont felé konvergál. A lapok áttetszőek, és némelyiknek a hátára is nyomtatva van valami. A képek töredékek, a teljes látvány csak a könyv egészében bontakozik ki.
A Párhuzam (Parallel, 1980) legalább olyan furcsa képződmény, mint az Emlékezés... A háromszögletű könyv rombusszá szétnyíló oldalpárokból áll. A Párhuzam a halk tónusok könyve. A krémszínű papírra a lehető leghalványabb pasztellszínű tintával felvitt képek csak akkor tűnnek elő, ha a könyvet ide-oda forgatjuk a fényben. A középső oldalpár első ránézésre teljesen üresnek hat, valójában egyetlen, alig látható szó fut rajta végig saroktól sarokig. A szélső oldalak jóval zsúfoltabbak, de semmivel sem kotrasztosabbak a középső lapoknál.
Megint más a Nagyon dús (Real Lush, 1981) alapötlete. Az olvasót először a könyv formája hökkenti meg. Kétszer olyan széles és majdnem olyan vastag, mint amilyen magas. Több, mint háromszáz összekapcsozott lapból áll, keresztmetszete romboid alakú. Ez az elrendezés megkönnyíti a lapok pergetését, meghatározza az olvasás fő irányát és újfajta olvasási élményt nyújt.
Kevin Osborn, Nagyon dús, 1981.
A Nagyon dús nagyobb szabású vállalkozás, sűrűbb anyagú és bonyolultabb szerkezetű munka Osborn korábbi könyveinél. A szövevényes motívumok elemei sorozatokká rendeződnek, a sorozatok összekapcsolódnak, s hullámvasútként röpítik végig az olvasót a gyorsan változó vizuális élményeken és lelkiállapotokon. Némely oldalon akár tucatnyi tinta- és képréteg is megkülönböztethető egymástól. E kuszának tűnő részek megfejtéséhez azok a lapok kínálják a kulcsot, amelyek szellőssége, nyugodt tónusa Osborn régebbi könyveit idézi. Az elszigetelt oldalak – hiába a legaprólékosabb vizsgálat – önmagukban értelmezhetetlenek; a képek csak olvasás közben körvonalazódnak.
Kevin Osborn, Nagyon dús, 1981.
A könyvművészek gyakran nyomdászok, számítógépes grafikusok közreműködését is igénybe veszik terveik megvalósításához. De az olyanok számára, mint Hompson, Stokes vagy Osborn, a kamera és a nyomdai berendezések munkaeszközök, s a könyv létrehozásának minden fázisa szervesen hozzátartozik az alkotófolyamathoz. Mivel uralják a technikát, nem kell előre kész makettekkel dolgozniuk: a könyv menet közben, lépésről lépésre formálódik.
A nyomdászművészek és a művésznyomdák megjelenése új korszakot nyithat. A könyv-, lap- és magazinművészetben rejlő lehetőségek mind több művész fantáziáját mozgatják meg – elég, ha csak Conrad Gleber, Michael Goodman, Janet Zweig, Philip Zimmermann, Miles DeCoster és Rebecca Michaels nevét említjük a fiatalabb amerikai korosztályból. E művészek, amellett, hogy maguk is jelentékeny munkákat hoznak létre, aktív nyomdászok, kiadók vagy éppen tanárok.
A könyművészet iránti érdeklődés megélénkülésének és a művész-nyomdák terjedésének köszönhetően egyre igényesebb kiadványok látnak napvilágot. Lehet, hogy még csak a kezdeteknél tartunk?
A könyvmunka nem regény, elolvasása olykor ugyanolyan nem-lineáris, véletlenszerű olvasási módot igényel, mint a képé vagy a fotóé. Lapozni annyi, mint egy elkülöníthető alkotórészekből álló kollázs vagy montázs felületén kalandozni. Vagy annyi, mint filmet nézni: a képek elemei nem a térben, hanem az időben kapcsolódnak össze, és összességükben hatnak. Egy másik kínálkozó hasonlat a költészet. A költemény olvasója a szavakkal felidézett különféle képeket olyan egységgé rendezi, amely több a részeinél. Az analógiákat tovább bonyolítaná, ha a könyvmunkák egy másik gyakori jellegzetességére, kép és szöveg nem-illusztratív, kölcsönhatáson alapuló viszonyára is kiterjesztenénk őket. A könyvművészet nem kis mértékben annak köszönheti erejét és frissességét, hogy határterület, vagyis sokféle ismeret és tevékenységi forma ötvözete.
Az utóbbi húsz évben született, új vizuális nyelveket használó és új vizuális tartalmakat közvetítő, olykor hagyományosabb, máskor szokatlanabb szerkezetű művészkönyvek azt bizonyítják, hogy a könyvnek nemcsak múltja van, hanem jövője is lehet – különösen akkor, ha az új technológiák megszabadítják leghétköznapibb feladataitól.