(„A KIS DOLGOK CSODÁJA!” / J. CAGE)

Az Artpool aktualizált nézőpontjai: a kétség/kettősség, a kételkedés / kétely,
a szimmetriák, a disszimmetria / szimmetriasértés, a paradoxon,
a parajelenségek és más paralell valóságok.

Két szerzetes beszélget egy zászlóról:
„Lobog a zászló„ - mondja az egyik. „Fúj a szél„ - mondja a másik.
Ekkor ér oda a hatodik pátriárka, s ezt hallva így szól:
„Nem a szél, nem is a zászló, a szellem lobog”

Ha utazási állapotok vannak - az állandó változásban - a „búcsú” vándorló nullpont.
Ennek a helyzetnek megfeleltethető - és a XX. századi művészet két nullpontja -
a filozófikus-költői-konceptuális „semmi” és a festészeti monokróm.
Búcsú a történeti, értékelő és politikai tudattól.

A háló úgy alakul ki, hogy a páros számban található motívumok, a lapozás által,
a lapokat láncszerűen egymáshoz kapcsolják. Ezen a belső hálón lapozva hallja
a képet olvasó azt a zenei „kompozíciót”, amelyet ő maga hoz létre.

Az Artpool P60 az Artpool Művészetkutató Központ valóságos művészeti,
szellemi „rak-tár-rep-tere”. E valóságos tér, kontextusban az Artpool virtuális terével - az interneten - lehetővé teszi a modellezést, a jelentés, a gondolkodás,
az érték kialakulásának és változásának megfigyelését, kutatását.

Elengedhetetlen annak ismerete, hogy
mi a Változás és mi a Véletlen, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik,
mikor kell az egyiket használni, mikor a másikat, és mikor egyiket sem; a legfontosabb pedig tudni, hogy a Véletlen használata épp annyira eszköze lehet a művészet és az én tagadásának, mint amennyire a megvalósításuknak.

Az új művész széttépte maga körül a nyomorúság kulisszáit és a rózsaszínű felhőket,
belépett a teljes mindennapi életbe, amiből született és amiért létezik...

el kellett vetnünk az írás szabályait és az abszolút értéknek
tekintett szavakat, valamint a betűket és a sóhajok és a nyögések
homályos lekottázásait - ezeken állandóan túllépünk

Bárki kétségbe vonhatja, hogy amit most olvas, az vers,
hiszen a szövegben teljes mértékben prózai viszonyok uralkodnak.

A betorkolló utcák sarkain elhelyezett nyolc BEN TÉR tábla
mintegy párbeszédet folytatott a tér fáin a magasban elhelyezett
tizenöt hatalmas transzparenssel, amelyeken szignált
kritikus feliratok szerepeltek, mint például:
EGOISTA VAGYOK (BEN), HAZUG VAGYOK (BEN), stb.

A Fluxus azért érdeklődik a művészet tartalma iránt, hogy
felvegye a harcot ellene, s hogy - a művész szintjén - újfajta szubjektivitást
hozzon létre. [...] Mindez nehéz, csaknem lehetetlen, hiszen az elszemélytelenítés
a személyiség új formája, a nem-művészet pedig újfajta művészet.

„... a radikális rákérdezés az utcai lámpára arról tanúskodik, hogy az ember
életkörülményei nem vezethetők vissza egy vagy néhány eredőre. A „radikális” szó
többé nem azt jelenti, hogy a dolgok gyökeréig hatolunk, hanem azt, hogy addig
a lyukig, ahol a gyökérnek lennie kellene, ha egyáltalán volna még gyökér.
Ma csak ebben az értelemben tehetünk kísérletet a tájékozódásra: meg kell értenünk,
hogy miért is vagyunk zavarban.”

Azt mindig is tudtam, hogy az (ostobaságnak) elvetemült butaságnak és züllött
agyalágyultságnak ebben a hajszájában sikert aratni csak megalázó lehet,
amitől az ember csak becstelenebb és ostobább /.../

Míg „meg nem festett képei” arról szólnak, hogy minek örülne, ha láthatná,
addig a tizenöt évvel későbbi „hiány-képek”-ből arra következtethetünk:
mi az aminek örül, hogy eltüntethette.

Minden egymástól független és minden egymástól függ az egymástól független
időfolyamok szövetében. Végülis minden a saját időkben történik, a B32 és a P60
alkalmi kapcsolata (jó esetben) egy szimultán időben létrejövő „induktív
csomópont” vagy „referencia generátor” a „kontextusautomatában”.
Az induktivitás egy (B32-es) áramhurok által létesített és körülvett mágneses
(P60)tér fluxusa osztva a hosszában folyó áram (intermédia) erősségével.

A lábban, mint az ember személyes és nélkülözhetetlen természeti adottságában
elválaszthatatlanul jelen vannak az intellektuális és poétikus viszonyok.
Az ipari (kézműipari) jelenlét, amely a kezdetektől behozta a személyes élet
terébe a művészeti, társadalmi és tudományos kapcsolódási pontokat,
szintén poétikus viszonyok részévé válik.

Az egyik póluson áll az, aki létrehozta a művet,
a másikon az aki nézi. Annak aki nézi, én nagyobb jelentőséget tulajdonítok,
mint annak, aki csinálta. (Marcel Duchamp)

Ray Johnson ötödik rajza, a „BILL de KOONING'S BICYCLE SEAT”
volt a legsikeresebb, gyorsan és sok válasz érkezett. A munkák mennyisége
meghaladta egy könyv méretét, ezért a publikációnak egy másik médiumát,
a kiállítást kellett használni.

Minden ami rejt magában lehetőséget a folytathatóságra csak az evolúciós véletlen által folytatódhat úgy, hogy további lehetőségét ne veszítse el. A folytathatóság a „folytatott művészet” létkérdése, ezért a „végtermékként” csak az információ marad, vagyis hagyományos értelemben vett „mű” nem keletkezik.

… amikor „az idő újra kiterjeszti érvényét a tárgyakra”, akkor a lehetetlen
váratlanul lehetségessé válik és a tárgyak újra „az idő meghaladásai” lesznek.

Véletlenül semmi sem volt. Semmi ok nem volt arra, hogy valami legyen.
De arra sem volt semmi ok, hogy bármi ne legyen. Miután semmi sem akadályozta,
hogy valami legyen, véletlenül valami lett.

A pszeudo összetéveszthető a semmivel: elrejtés, felmutatás, megsemmisítés.
Vagy másnak mutatja magát, nem látom, de ott van, nincs ott, de odalátom, becsap,
de csak akkor, ha már felismertem. Az él hamis tudattal, aki téved.

Arthur Koestler mély kapcsolatot lát a humor és a tudományos felfedezés
között. Mindkettőnek alapvető vonása a látszólag össze nem függő
dolgok közötti kapcsolat felfedése.

Mai pénz központú világunkban sokan elfelejtik,
hogy az érték nem azonos a pénzzel. Az
anyagi jólét nem jelent lelki jólétet is.

Amiben „ahogy” jól akarunk lenni - kivülről is látnunk kell, ezáltal -
kívülállók is leszünk. Ha bent a történet megakad, a kívülálló nézőpontból
„jolly-joker”-ként léphetünk be és folytatódhat a történet.

Az ember ahelyett, hogy kívülről nézné a műtárgyat, maga lesz központja és
alanya a műalkotásnak, mely az emberre, mint öt érzékszervű alanyra összpontosított
érzékszervi hatásokból áll egy zárt és teljesen uralt kozmikus térben.

Egy kultúra embrionális állapotának modellje: sokféle másságot,
vagy elképzelést ötvözni, felfedezve az azonosságok kapcsolódási pontjait,
a véletlen helyzetből ötletet merítve.

Miért ne tennénk lehetővé, hogy a felhasználók linkeket készítsenek a dokumentumok között,és egyik dokumentumról a másikra ugorhassanak? És azután miért ne tennénk lehetővé, hogy nagyobb dokumentumokat állítsanak össze több dokumentumból?

A címlapról az összes lapra közvetlenül el tudunk jutni
minden információ nélkül, hasonlóan ahhoz, ahogyan
régen találomra felütöttünk egy könyvet.

A régi olvasási módból az újba való átmenetkor a történeti, értékelő, politikai
tudatból átugrunk a kibernetikai, értelemadó, játékos tudatba.
A jövőben ezzel a tudattal fogunk olvasni.

Az IDŐ úgy van, hogy nincs, vagyis csak véletlenül van,
a TÉR (káosz=media) pedig azért van, hogy az idő érzékelhető
legyen, a TÉR egy eleme a „talált tárgy”, egy véletlen valamely mozgó
koordináta-rendszer idejében.A „véletlen napló” egy ön-összeszerelő rendszer,
amelyben bármely médium saját idejében véletlenszerűen van jelen.

A műalkotás jelentését és értékét immár a néző, a hallgató vagy az intellektuális
résztvevő egyedi, várakozó (és gyakran aggódó) figyelméből kell elnyernie.

Nem lehet biztosan tudni, hogy mi lehetetlen. Csak azt látjuk lehetetlennek,
ami ismereteink, szokásaink szerint a természeti és társadalmi valóság
törvényein vagy körülményein kívül esik.

A koncept magyar változata az ellehetetlenített művészek „mentő-ötlet-művészete”
a maga eszköztelenségével, furcsaságával és kommunikációs ügyességével, az őrizetlen csatornák kihasználásával a „direkt magatartás-művészet” területe.

A Poipoidrom a gondolkodás, a cselekvés és a kommunikáció funkcionális viszonya.
Minimális Poipoidrom lehet egy szék, egy munkapad vagy egy nyitott elme.

A művészek azt mondják, hogy az installáció nem kíván művészet lenni, hanem
inkább a gondolkodás, a képzelet, a szellemi szabadság, a haladás, a fennmaradás,
a kommunikáció eszköze és mint ilyen: információ.

… először Eugen Gomringer használta a „konkrét költészet” kifejezést (1951),
és ilyen néven alapított csoportot öt évvel később Brazíliában. Öyvind Fahlström
1953-ban adta ki „A konkrét költészet manifesztumát” Stockholmban.

Van itt apró kép és rajz, díszes minta, kollázs, fotó, és akad jellé sűrített életfilozófia
és ars poetica is; míg jó pár munka nem több (s nem kevesebb!), mint az érdeklődés
és a jóindulat gesztusa -, ami az adott esetben a részvételben fejeződött ki.

Egy efféle fantázia-hálózat-műben talán nem is fontos már, ki írt valamit, csak az,
hol írták, mihez van köze, hogyan kering a hálózatokban, miféle válaszokat vált ki...

Az új művészet abból indul ki, hogy minden ember képes jelek
és jelrendszerek megértésére és létrehozására.

Az Artpool aktualizált nézőpontjai: a kétség/kettősség, a kételkedés / kétely,
a szimmetriák, a disszimmetria / szimmetriasértés, a paradoxon,
a parajelenségek és más paralell valóságok.