Talán kezdjük előlről.

Tehát a tekintetek csak ránk szegeződnek, máshol nincs semmi sem. A létezés biztonság a nemlétezéssel szemben? Mindent el kellett venni a semmitől, hogy ne lehessen? Úgy van, hogy nincs?

Nyelvtani gondok is vannak itt!
„Lemondok a semmiről, nem mondtam le semmiről!”

A létezés katasztrófája lenne a semmi?
Vagy kimaradunk a semmiből, amíg csak élünk?

JAJ, HATALMAS SEMMISÉG!

Ám figyelünk és rátörünk, kutatjuk, de ez már költészet.

„Kék tündöklő tekinteted maga az égbolt tavasszal, s tavasszal ibolyaillatú a levegő, ez már nem a hóvirág szaga, és fogalmam sincs, hogy hol kószáltam tegnap éjszaka.”