AL 2, 1983. február, - 35. o.

GALÁNTAI GYÖRGY beszélgetése BEKE LÁSZLÓVAL
a Vető–Zuzu kiállítás kapcsán

G.: Két kérdésem volna. Az egyik az, hogy mit szólsz a Vető klubbeli kiállításához, ehhez a sikersorozathoz, ehhez a szériához, amit itt most pár éven belül létrehozott. A második kérdés pedig az, hogy ennek a “siker” szónak nemcsak a mi körünkben van jelentése, hanem a hivatal, illetve a hatalom szempontjából is, mert úgy hallottam, hogy a Méhes és a Vető díjat kapott a Stúdió Kiállításon bemutatott munkájáért.

B.: Az első kérdésre, hogy tudniillik sikersorozat, én azt hiszem, így van ez

rendjén. Mert a Vető volt az egyike azoknak, akik elsőként vették észre, hogy új szelek fújnak a művészetben, vagyis mintha megszűnőfélben lenne ez a heroikus avantgardista kiállás, amely fejjel megy neki a falnak … s ehelyett egy új mentalitás lép föl, hogy vidáman, derűsen, optimista módon állandóan dolgozni kell. Na most a második, harmadik fellépés után ez a mentalitásváltás ez észrevéteti magát. Én a Vető és a Méhes Loránd szentendrei kiállításán figyeltem fel először jelentős mértékben erre. Az már egy ilyen, nagyon friss, új típusú kiállítás volt, és a klubbeli kiállítás az ennek a folyamatnak egy nagyon szerves következménye. … Na most ott voltak mindig némi aggályaim, hogy időnként mind a két alkotó hajlamos lazaságra. …

Az egyik első Bercsényis kiállításon még nagyon az volt az érzésem, hogy az összkép nagyon vidám és nagyon újszerű, de hogyha szétszeded az egyes kiállított rajzokat, akkor azokon még lenne javítanivaló. Fegyelmezettebbeknek, összefogottabbaknak, tisztábbaknak kellett volna lenniük. Na most ilyen szempontból is, ez a klubbeli kiállítás, ez nagyon összeszedett és nagyon remek volt szerintem. Apró részleteiben éppúgy, mint az egésznek az elgondolásában. … És még annyit tennék hozzá, hogy talán a Jánosnak elsősorban kettejük közül, igen nagy érzéke van ahhoz, hogy pótolja azt, ami a külföldi párhuzamoknál hiányzik, hogy tudniillik ő egy elég mély jelrendszerrel dolgozik. Tehát messze nem csak arról van szó, hogy vehemens módon, üde színekkel megfessen valamit, hanem itt például annak az üde színfoltnak, hogy rézgálic-kék elterítve a földön, nagyon komoly kötései vannak olyan munkákhoz, mint a Szentjóby “Parallel-kurzus tanpályája”. Ugyanígy a szentendrei kiállítás gondolatilag is nagyon meg volt komponálva: Baksa, Hajas, Szentjóbytól kezdve az Életkerék, a Veteményes kert … ezen az egész szimbolikán keresztül … ez hiányzik szerintem a nyugatiakból. Ennyit az első kérdésre.

A második kérdést pedig egy kicsit tágabb kontextusba helyezném. Nézd, engem az, hogy a hatalom kérdése, ebben az összefüggésben nagyon nem érdekel, mivel én úgy fogalmaznék, hogy a művészeti élet adminisztrációja … és ez annyira korhadt, hogy ezt maga az intézmény, maguk a művészeti szervezetek is érzik. Nem véletlen, hogy millió területen akarnak újítani, a műkereskedelem fellendítésén, meg ilyesmiken … új rendeleteken … és ebbe ez nagyon jól belefért, hogy egy mindenképpen üde, nagyméretű objektum, egy festmény, egy ilyen díjazást kapjon. Szóval ennek az intézményszerűség oldaláról itt van jelentősége.

Na most más kérdés az, hogy ezt a festményt én a Vető–Méhes működésén belül is egy elég jelentős dolognak tartom. Tudniillik az egy jó kép. Szóval azt elég figyelmesen megnéztem, és észrevettem rajta azt, hogy amellett, hogy nagyon friss, megint csak egy nagyon jól megkomponált kép, nagyon jó színekkel, egy jó felületelosztással, azt mondhatnám, hogy kompozícióval, sőt még szimbolikával is. Tehát végső soron hagyományos értelemben is ez egy igencsak jó kompozíciónak tekinthető, amiből aztán hiányoznak a slendriánságok is.

G.: Még egy harmadik kérdés jutott eszembe, Az, hogy a pillanatnyi helyzetben látod-e azt a lehetőséget, hogy esetleg azt az “elhanyagolt múltat”, ami a jelenlegi helyzetet megelőzte, valamilyen módon rehabilitálná a hivatal … vagy megint csak a hatalom szót használom szívesebben, mert hogy az a hatalom működéséből adódott …

B.: Hát ez igen nehéz kérdés, mert én azt hiszem, hogy ezeknek az új jelenségeknek a kedvező intézményes megítélése – megint csak őrizkednék ettől a hatalom kérdéstől, mert az az érzésem, hogy ebbe nagyon áttételesen szól csak bele, vagy bele se szól – szóval, hogy ezt kedvezően ítélik meg az intézmények, ez az intézmények pillanatnyi zavarából adódik. Tehát ez egy olyan jelenség, mint amikor a hippiből new wave-vé átvedlő gimnazista gyereknél az édesanya megnyugvással tapasztalja, hogy a kisfia rendesen meg van nyírva. Na most ez azt jelenti, hogy a mama a felszínt nagyon nagy elégtétellel érzékeli, de nem nyomoz utána, hogy mik voltak ennek a változásnak az okai. Ettől erősen elválasztanám azt a kérdést, hogy mondjuk a tíz év előtti avantgárd megítélésében valami változás történik … mert valóban történik, de ez részben abból fakad, hogy Magyarországon minden tízéves késéssel szalonképessé szokott válni. Tehát az öreg mechanizmus működik ilyen módon továbbra is. Másrészt pedig igen nagy érdeklődés tapasztalható olyanok részéről, akik egy teljesen újabb generációhoz tartoznak, és gyakorlatilag nem tudják, hogy miről van szó. Én ezt a fiatal művészettörténészek között figyelem meg, hogy Molnár Gergelyhez, Najmányihoz vagy akár a Balatonboglári Kápolnatárlathoz ők úgy nyúlnak, mint egy szóbeszéden már megrögzött eseményhez, és ez őket egyszerűen izgatja, mint egy bevetett slogan … és megpróbálnak történész módon utánamenni. Tulajdonképpen szűzen, tehát mindenfajta ideológiai vagy emlékballaszt-terhelés nélkül. És hát ezt ők ugyanúgy veszik, mint a Kernstok Károlyt, mondjuk. Nem élték még át azt, hogy ezek az események a maguk kontextusában rengeteg más ideológiai meg társadalmi vonatkozásba voltak beágyazva. … Ők is keresik a maguk múltját. És például aki nem tudom én nemzetközi lapok forgatásával értesül arról, hogy van egy Squat Theatre New Yorkban, ami nemzetközi sikereket arat, őket az izgatja, hogy ez egy külföldi új típusu színház, a következő lépés az, hogy észreveszik, hogy ez magyar, és akkor megpróbálják megkeresni a múltját. Mi pedig erről a kérdésről pontosan fordítva gondolkoztunk. Végig éltük az egészet, és most örülünk, hogy ez egy nemzetközi jelentőségű dologgá terebélyesedett.

G.: Ez már sokszor megismétlődött, hogy a múltat kutatjuk tíz év múlva … de az, hogy most a Vető–Zuzu képet díjazták, ez egy szinkronitás, egy azonnali elfogadás, ami még eddig sosem volt.

B.: Ne felejtsd el azt, hogy a Vető Jánosnak – ezt elsősorban a fotónál figyelhetted meg – egy igen jelentős tábora alakult ki követőkből és rokonszenvezőkből, a 17–20 évesek között. Tulajdonképpen azok, akik ehhez díjat adtak, véleményem szerint a Stúdió vezetősége, azok ennek a rétegnek a véleményét képviselték. Tehát nem azt, amire érzésem szerint te gondolsz. Amire te gondolsz, az az anyukának az álláspontja, aki megnyugvással tapasztalja, hogy depresszív és rezignált hangok megütése helyett itt egy friss vidám, fiatalos hang jelentkezik.

És van egy másik oldala is a dolognak. Én ezt legutóbb a Károlyihoz kapcsolódva is elmondtam, hogy én ezt a helyzetet egy jellegzetes átmeneti helyzetnek tartom, ahol még nem dőlt el semmi, és aminek óriási veszélyei is vannak. Tehát én végső soron nem szeretnék egy jottányit sem feladni a magam avantgardista álláspontjából … és most ezzel szemben föllépett egy aktuális, de nem avantgardista irányzat, ez az új festészeti dolog. Aktuális, de nem radikális irányzat. … Új. … De az, hogy az avantgárdnak a radikalizmusa egy teljesen lejárt dolog lenne, azt nem hiszem el. … Tehát az az érzésem, hogy az az újító radikális avantgárd magatartás, aminek bizonyos … ilyen társadalmi utópiája, elképzelései is vannak, ez továbbra is föl fogja ütni a fejét, és továbbra is olyan problémákat fog fölvetni mint tíz évvel korábban … és ettől bizonyos értelemben függetlenül megy ez az aktuális de nem radikális magatartás, és lehet, hogy van még egy harmadik megoldás is a kettő mellett, de hogy melyik kerül ki győztesen, azt egyelőre még lehetetlen megítélni.

Méhes Lóránd és a Vető János kiállítása a Stúdió Galériában.
Galántai György beszélgetése Vető Jánossal