AL 3 , 1983. március - 26. o.



MESZ Székház, 1983. II. 9.

Beke László: Annak, aki nem ismerné pontosan Kovács Attila eddigi munkásságát, röviden hadd mutassam be: Szóval ő a maga idejében azon Bercsényista egyetemisták közé tartozott, akik akkor azt csinálták, mint a mostani Bercsényisták, ami azt jelenti, hogy egy ilyen heroikus gesztussal magukra vállalták a magyar kultúrának, állítom, hogy kb. 20%-át, és megpróbálták azt csinálni, amit másoknak kellene. Tehát ő is benne volt abban a csoportban – ez tulajdonképpen a 70-es évek elején volt –, akik irtó nagy erőfeszítéssel, vizsgák, meg nem tudom még micsoda között, kiadványokat, kiállításokat, ilyesmiket próbáltak csinálni.

Ez volt az első nagyon fontos dolog, amit nem lehet elfelejteni, a másik dolog pedig: amikor az Attila elkezdett a filmmel foglalkozni valóban olyan módon, hogy kitalált magának filmeket, részben a graal legendának egy nem persziflázs jellegű, hanem egy meglehetősen áhítatosabb, áhítatosnak szánt újrajátszását amatőr színészekkel, aztán pedig csinált egy Magyar mitológiák című filmet Ipolyi Arnold nyomán, aki múlt századi kutatója volt ennek a témának, és ebben a filmben – ahogy emlékszem – a négy őselemnek a használata merült föl, a föld, víz, levegő, tűznek, nem is mondhatnám hogy népies módra és magyar módra, hanem egy inkább már az akkori Land Art és más akkori avantgárd irányzatokhoz, képzőművészeti irányzatokhoz kapcsolódva, és tulajdonképpen, amennyire én tudom, ez volt a felszólítás a keringőre, hogy a Bódy Gábor felfigyelt Attila munkásságára és bevonta a Psyché látványtervezésébe, amelybe máig is állítom, hogy elég komoly része van Attilának, és a jelenlévő Bachman Gábor ezért nem fog megharagudni. Na most, szóval így rekonstruálom én Attila eddigi munkásságát és így jutott el fokozatosan odáig, hogy ő tulajdonképpen építész diplomával a zsebében inkább professzionista filmépítészetet csinál. Ezek voltak a Zrínyi film, meg azt megelőzően az a szocreáldíszlet, és csinált és realizált néhány építészeti munkát, amelyek közül gyakorlatilag ezt az óvodaépületet láttuk, valamint a saját házának a kibővítését. Mind a kettőben föl lehet fedezni bizonyos Magyarországon létező építészeti tendenciáknak egyéni hangú lenyomatait, illetve megvalósításait, és ezenkívül még van egy sereg ideáltervként megcsinált munkája, amiről talán nem annyira fontos beszélni. Szóval ezért is tartom fontosnak ezt a kérdést, hogy hogyan illeszkednek bele az ő eddigi munkájába a rítusra, mitológiára, szakralitásra való utalások, különös tekintettel arra, hogy ezekben a munkákban borzasztó kevés a szigorú értelemben vett megcsinált építészet, és annál több – mondjuk így ki durván – álépítészet, ami nem a nagyvárosi tereinken, hanem a filmvásznon realizálódik igazán.

Hát akkor ez volt a bevezetés helyett.

képoldalak | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 |


     A kérdés az, te hogyan fogod fel a rítus, mítosz szakralitás problémakörét a jelenlegi munkásságod szempontjából?

     Kovács Attila: Hogyan fogom föl, arról elég nehéz beszélni, az, hogy milyen eredményeket szül, arról könnyebb és hát amit a bevezetőben említettél, az a filmdolgok és az épületek, illetve a filmbeli munka, ezek tulajdonképpen az eddig eltelt időnek a jó részei, az eddig eltelt időnek voltak rossz részei is. A kérdésedre nem tudok igazán jó választ adni, én nem tudok ennyi ember előtt ilyesmiről beszélni, amely annyira személyes kérdés, hogy fölkészülve pláne nem tudtam volna beszélni, egyrészt nem készültem fel erre a beszélgetésre; másrészt ha fölkészültem volna, akkor se tudtam volna elmondani ezt. Az embernek fogalma nincs arról, mikor tudja elmondani, amit te kérdezel. Ez konstelláció és személyes kontaktus kérdése.

     Beke: Milyen munkát csináltál a tervezőirodában?

     Attila: Szerencsés helyzetben voltam, és talán az építészeket érdekli, nem tudom mennyi építész van itt, de ahogy befejeztem az egyetemet, akkor olyan helyre kerültem, a Csetéékhez Pécsre, hogy nem kellett úgynevezett alárendelt feladatokat megoldanom, hanem tényleg önálló emberként kezeltek és önálló feladatokat is kaptam. Ugyan az első részébe még elég erősen beleszóltak. Eltöltöttem négy és fél évet azzal, hogy megpróbáltam, mi az, hogy tervező vállalatnál dolgozni. Az igazság az, hogy ezalatt a négy és fél év alatt, ami elég hosszú idő, meggyőződésemmé vált, hogy tökéletesen értelmetlen tervezővállalatnál dolgozni addig, amíg a vállalatoknál egy gazdasági, műszaki tanácsnak nevezett szervezet tulajdonképpen cenzúrázza a terveket álműszaki szempontok alapján.

     Beke: Na most arról viszont nem mondtál egy szót sem, hogy konkrétan milyen munkád volt. Ezt az óvodát, ezt ott csináltad?

     Attila: Ezt ott csináltam.

     Beke: Nekem az a megfigyelésem, hogy vannak Magyarországon olyan tervező irodák vagy vállalatok, amelyeknek sikerült egyfajta önálló arculatot kialakítani, és a pécsi ezek közül egy. Tehát tulajdonképpen ez az óvoda is nagyon jól beleillik – így kívülről nézve – abba a koncepcióba, amit a pécsiek kollektíven próbáltak megcsinálni.

     Csete György: Attila egy szuverén ember volt végig, Attilát Markovecz irányította Pécsre hozzám, és én, szintúgy mint Makovecz, én se tudtam kezelni őt, illetve nem tudtam befolyásolni. Azt esetleg Imre is el tudta érni vagy én is el tudtam érni, legalábbis így gondolom, hogy Attila figyelmét erre vagy arra fel tudtam hívni. De utána ő a saját habitusa és a saját törvényei szerint cselekedett. Ebbe sem Imre, azt hiszem, sem pedig én később soha nem szóltam bele. Attila a Pécsett eltöltött évek alatt, nem tudom, de azt hiszem három vagy négy évet dolgoztunk együtt mindössze, nekem ennek ellenére a legjobb partnerem volt.

     Én nem tartom véletlennek, hogy ő a film irányába megpróbált szabadulni abból a kalodából, amiből tulajdonképpen én is megpróbáltam szabadulni és el is szabadultam. Ahogy elszabadult Makovecz Imre is és tulajdonképpen mindenki, aki ez ellen a bürokratikus és a gondolatot megölő szituáció ellen tiltakozni óhajt, amit Magyarországon ma a tervező irodák képviselnek. Mert ahol a gondolatot megölik, ott nem szabad szolgálni.

     Beke: Na most a következő kérdés az azt hiszem, hogy már egy fokkal közelebb jöhetne a filmépítészethez, ami mindig igazi építészet, az az Attilának a családi háza. Szóval énnekem azt a feltételezésemet tartalmazza, hogy mivel az Attila nyakig benne volt a Pszyché munkálataiban, akkor és ott tele volt klasszicista timpanonokkal meg oszlopokkal az egész film, ebből magának is megcsinált egyet Budakeszin. Ez egy nagyon durva kérdés.

     Attila: Nem is annyira kérdés, mint inkább elmondtad, ami tényleg így van. Ez nem titok, hogy valóban dolgoztunk ebben a filmben és valóban egyfajta irányt vett ez a film, aztán, hogy milyen végeredménye született meg, az nem rajtunk múlott. De hát ez igaz, annak dacára, ha mondjuk én nem ezt a házat veszem meg, akkor valószínű, hogy ezek az oszlopok soha nem öntődtek volna ki nekem, tehát a dolog lényege, amit Te nem kérdeztél, de én válaszolok rá, azaz, hogy az épület ezért folytatódott így, mert ilyen eredetileg. Ennek a háznak az eredeti részét sikerült nekem megvenni, de olyan módon, hogy egy teljesen aszimmetrikus belső teret laktunk és a régi kijáraton jártunk be, szóval egy teljesen fejre állított szituáció volt, és hát az volt a probléma, hogy ebből kellene újra egy házat csinálni úgy, hogy nem egy valaminek a része, hanem újra azt lehessen érezni benne, hogy egy teljesen komplett házban lakom, tehát én azt csináltam, hogy az eredeti szimmetriatengelyhez képest egy új szimmetriatengelyt húztam be, s arra megtükröztem az egész épületet. És az új szimmetriatengelybe helyeztem az új bejáratot, ami a mienk. Természetesen mondjuk datálva – 1978-ban vettük meg –, a 79-es szituációhoz, amikor én úgy éreztem, hogy ezt a házat így kell továbbépíteni, ezt ma is úgy érzem, hogy jót épült tovább. Azt hiszem én fűrészeltem egyedül félbe timpanont a világon, ez egy kicsit túl patetikusnak hangzik, de azért fontos.

     Beke: Szerintem annyi probléma jelentkezik abban, amit mondtál, abban, amit eddig csináltál, hogy te máris ennél a nagyon szigorú építészeti munkánál, hogy tudniillik családi ház, máris alkalmaztál egy sereg olyan megoldást, amit olyan építészek csinálnak borzasztó tudatosan, akiknek erre megvan a lehetőségük és a stílusirányulásuk, külföldön… szóval nevezzük néven, hogy posztmodern építészet.

     Attila: Én mindeddig arról beszéltem, és valóban úgy tűnik, hogy ez egy abszolút posztmodern ház, mert minden együttáll ahhoz, hogy ezt a dolgot ki lehessen mondani és tényleg valóban ilyen szempontból nem hagy kívánnivalót maga után, csak a dolog indítéka igazándiból nem ez. A ház, én még egyszer csak azt tudom mondani, azért épült így tovább, mert az eredeti ilyen.

     Beke: Én a diák alapján azt veszem észre, hogy téged legalább ilyen mértékben csábított az, hogy már az óvodaépületnek egy ilyen nagyon karakterisztikus, messziről fölismerhető emlematikus külsőt, sőt még belsőt is kölcsönöz.

     Attila: Igen. Ez igaz. Azt hiszem, hogy minden épületnek van stílusa, amiről azt gondoljuk, hogy annak nincs, valószínű, hogy annak is van, ez nyilván különböző intenzitásban jelentkezik az épületeknél. Azt hiszem, hogy egy sereg dolgot fedezett föl a posztmodern újra az építészet számára, és ez most nagyon elhasznált szó, de emberi dolognak tartom az egész posztmodernt mint olyat, hogy visszaadta a becsületét olyan építészeti eszközöknek, amik teljesen lenézettek voltak nagyon sokáig. Tehát hogy egy egyszerű magas tető egy házon a jó, vagy egy oszloppal alá lehet támasztani egy tetőt, ahol nem akarok egy falat sem. Szóval ilyen, ezek baromi primitív dolgok, ezt találták ki újra. Az egész mozgalom nekem rettentő szimpatikus, és tulajdonképpen azt hiszem, hogy sok igazság merült föl ebben a “divatmozgalomban”, amit nyilván a divat szerint sajnos hamarosan le kell írni, mert nyilván egészen más dolgok merülnek föl, már nem most, hanem már fölmerültek ezelőtt egy évvel, akik eddig egészen mást csináltak, most már egészen mást csinálnak. De az én számomra a dolog tanulsága az volt, hogy a végletekig leegyszerűsített építészeti eszközöknek is borzasztó becsülete lehet, és nagyon sok lehetőséget rejt magában a legegyszerűbb építkezés. Tehát tulajdonképpen egyfajta elszakadás természetesen az iparosított építészettől. Ez igaz. Magam is elszakadtam az iparosított építészettől, illetve azért szakadtam el szándékosan, mert nem értek vele egyet, de hát biztos, hogy ez nagyon sokakban nem így van.

     Beke: Ezen a ponton nincs valakinek hozzászólása? Nagyon élesen felvetettem ezt a kérdést, stílusorientált építészet vagy funkcionális építészet.

     Attila: Nekem meggyőződésem, stílustól függetlenül, hogy igenis nagyon jellegzetes házakra lenne szükség Magyarországon, és amit nem szeretek Magyarországon az építészetben, az tulajdonképpen a jellegtelenség. Pécsről örömmel menekültem el, amikor elkezdtek szaporodni, szemnél is jobban látható módon, olyan épületek, amiket egyszerűen nem lehet elviselni. Szóval, átlépik azt a határt, ami… szóval nem lehet elmenni mellette. És nem tagadom a stílusépítészetet, abszolút nem tagadom, és ezt is elmondtam abban, bár nem a stílus szót használtam, de azt mondtam, hogy valóban fontosnak tartanám azt, hogy jellegzetes épületek szülessenek Magyarországon. Ezt lehet stílusnak is mondani, valaki számára lehet, hogy pejoratív, valakinek nem, nem tudom.

     Egy hozzászóló: Tovább folytatnám a kérdést, hasonlóképpen ahhoz, amit a kollega kérdezett, hogy azt hiszem, Te magad sem mondhatod azt, hogy ez a kiút az építészetből. Úgy mindenképpen elismerem a létjogosultságát ennek a problémafölvetésnek, hogy megmutatod, hogy lehet másképp is.

     Attila: Nem tudom, ez kiút az építészetből? Nem tudom, ez számomra nem létezik, azt hiszem hogy véglegesen beleestem ebbe a problémába már ezelőtt jó pár éve. Nem lehet az építészettől szabadulni.

     Magam tapasztalatából mondom, mert pár éve még nem jutott volna eszembe, hogy én egyszer díszletet fogok tervezni, most mégis ez a helyzet, építészként tervezek “díszletet”. Szóval nem tudom… Én azt hiszem, egy a fontos az ember tevékenységében, hogy le kell vonni a konzekvenciát, és ahhoz kell tartani magát az embernek. Ha valami nem jó vagy nem azt csinálhatom, amit szívem szerint csinálnék, akkor tovább kell állni és akkor meg kell keresni azt a helyet, ahol azt csinálhatom. De hát ez… ez… nem tudom, én ezt fontosnak tartom – valaki talán nem tartja annyira fontosnak –, és én azt hiszem, hogy ez egy fontos dolog. Nagyon sokan nem tudják levonni a konzekvenciákat azokból a dolgokból, amik velük történnek, és elfogadják mint egy majdhogynem természetes dolgot. Holott hát nem a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy én befejeztem az egyetemet, és építész vagyok és épületeket fogok építeni? Most erről szó sincs. Csinálsz 30 tervet, ha építész vagy, vagy nem tudom hányat négy év alatt, és abból egy épül meg vagy kettő. Hát ez nem hatékonyság, ez semmi. Én úgy éreztem, hogy nekem muszáj valahova máshova menni, ahol dolgozhatok.

képoldalak | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 |

Az építészetet nagyon átfogó dolognak érzem, nem annyira csak az építészeti szakma területén, hanem művészeti vonatkozásban is, ettől elég nehéz szabadulni, az biztos. Én nem is akarok.

     Ekler Dezső: Kerülgetünk valamit a beszélgetésben, csak nem mondjuk ki…

     Attila: Mondd meg akkor, hogy mit.

     Ekler: Ilyesmire gondolok: van-e közös ezekben a munkákban? Tehát van-e valami, ami az Attila ezekben a munkákban. Ennek a megtalálását eléggé nehezíti az, hogy díszletekről van szó, nyilvánvaló az, hogy stílusépítészetet kell csinálni, még a saját háza is zavaró, mert hogy egy régi ház folytatása, mert túlságosan az övé. Ez a valami micsoda, amit nem tudok körülírni, úgy fogalmaznék: van-e benne eredeti, ami az Attila talánya, ha van benne ilyesmi, akkor ezért lehet fontos esetleg a mongol, meg ezért lehet fontos, hogy ez a stílusépítészet és ez az isten tudja micsoda problémamegoldás, funkcionalizmus közt van valami, akkor ez megint ugyanaz, az Attilának az eredetije. Szerintem ilyen van ezekben, van egy közös, van egy eredeti, ami az Attiláé, és az Attilában is van egy olyan törekvés, hogy ne díszletet csináljon, a díszletben valamiképp a sajátját csinálja, meg ne a házát folytassa, hanem abban – túl azon, hogy az ő tulajdona – valami profit csináljon. Hogy ez benne van, az abból is látszik, hogy eddig jó volt nézni a diákat, többször is mindenkinek. Eléggé érthetőek, van bennük valami eredeti, és hogy ez az eredetiség ez mi, valami olyasmi, hogy eléggé felszabadító, mert az Attila fossa a terveket. Másoknak ez sokkal nehezebben megy. Valahol profi és valami titka van, amiért nagyon könnyen jön neki, hogy a titka micsoda, az, hogy műszakilag profi vagy könnyű a keze, vagy pedig van valami ezentúli titka? Nem folytatom tovább, talán körül van írva.

     Beke: Nagyon jó lenne, ha pontosan rámutatnál arra, hogy az Attila tereiben mi az eredeti?

     Ekler: Akkor folytatom. Nyilvánvaló ez a mongol bemenet, ami a rítusra utal a… körülbelül az ívesen lefedett térrel és a szimmetriával be is fejeződik. Aztán van a szecesszió és a századforduló, annak inkább ez a könnyű-kezessége mintegy bemenet… Az Attilánál szerintem ami az eredeti, az egy-két ilyen típusnak, alaptípusnak a predesztinálása, amit például megépített a családi házánál, az a középső rész negyedgömbbel fedett apszis. Így csak az Attila csinálta meg, ezt már nagyon korán elkezdte, és egyre jobban használta.

     Attila: Egy szót mondanék ehhez vagy párat, hogy a Laci említette a teret, és amiben abszolút igaza van, hogy igazándiból engem a terek izgatnak, az összes díszlet is, amik hát a viszonylag a legfrissebb vagy legutolsó dolgok, tulajdonképpen mindegyik egy-egy térbeli konstrukció, tehát a díszletek is olyan módon komolyan veendők mint térbeli építmények, aztán hogy erre végül is milyen dekor kerül föl, az egy pillanatnyi szituáció követelménye félig-meddig, plusz az én vonzódásaim a dolog kapcsán. Térépítmények, és különböznek az úgynevezett a hagyományos díszletektől, másfajta díszlet; ezek teljesen zárt építmények voltak, amik teljes teret és térélményt adtak, mert igazándiból sosem izgatott az, hogy legyen egy paraván, amin van egy ajtó meg egy ablak. Tehát ez egy elvetemült építészeti hozzáállás a díszlethez, amit mondjuk sokan kétségbe vonnak, hogy egyáltalán ez létjogosult-e, egyáltalán ez kifotózható-e, valaha vissza jön-e a filmen, én a magam szempontjából plusz azokkal az emberekkel, akikkel ezekben a munkákban együtt dolgoztam, úgy gondoltam, hogy ez nagyon fontos. Nagyon fontos, hogy egy olyan fajta miliőt teremtsen, amikor pár perc múlva az elfelejthető, hogy egy műterem belsejében vagyunk. És ez valójában létrejött most már kétszer, de remélem talán még többször is fog. Eddig két műtermi díszletet csináltam és azt hiszem, rettentő nagy lehetőség van számomra ebben a munkában és azt pedig tiszta szívvel merem állítani, hogy ezekből a díszletekből a végén én úgy jövök ki, hogy abban egy gombostűnyi kompromisszum nincs. Tehát teljhatalmam van egy díszlet megépítésénél, ami egy varázslatos dolog, miután kipróbáltam az ellenkezőjét is, amikor hivatalos relációban dolgoztam és ez egy más helyzet. Itt egyszerűen azt érzi az ember, hogy kezében van az egész munka, és azt hoz létre belőle, amire képes. Nem kell senkihez, semmihez alkalmazkodni. Igazándiból elvi szempontok alapján kell védeni egy ilyen tervet, illetve meg kell győzni róla egy film esetében egy rendezőt és egy operatőrt arról, hogy ez fontos és jó, de utána teljesen szabad a keze, ami talán a világon nincs meg semmi másban. Onnan eddig egy ember ki nem lép úgy, hogy abbahagyta a munkát, amíg én azt nem mondom, hogy a dolog kész. Ez egy fantasztikus dolog, ezt kívánom bárkinek, hogy akármilyen építés közben ezt átélje, ez egy nagyon jó dolog, ezért érdemes valamit építeni.

     Beke: Most a Bachman hadd szóljon hozzá.

     Bachman Gábor: Az Attilát én ismerem talán a legjobban. A filmgyárba került a Psyché film közben, amiben én is dolgoztam, s együtt kezdtük el. Amit ő elmondott, az valóban így igaz, eddig Magyarországon nem létező, a világban létező, de másfajta építészetről kezdett beszélni, amibe egyébként társtalan voltam, és hál istennek most nagyon erősen előrelépett, de mérföldeket lépett előre, ezt olyannyira mondhatom, hogy kevesen látták az utolsó munkáit, kár, hogy nem látták egyébként, neki rossz is ezt így elmondani, meg lehet nézni a Mennyei seregek című Zrínyi-filmet, ahol az Ő egész nyolcas térrendszere, amit megcsinált mint díszlet, az tulajdonképpen nem is mérhető ezzel a fogalommal, hogy díszlet, építészet vagy művészet, egyszerűen egy összkultikus teoretikus vallomás a múltról, a jelenről, jövőről, abszolút perfekt mai műszaki, technikai és vizuális intelligenciával. Aki látta, az érzékelhette, aki nem látta, az lehet hogy a filmen nem fogja érzékelni, mert ez egy gond, hogy sokkal több van ezekbe a dolgokba behalmozva, mert kihasználatlan energiák tömkelege van ilyesmi képességű emberekben, és Attila és általában az ember csak sajnálja, mikor ilyen dolgok elkészülnek… Akik ezt tudják, hogy mit jelent, akik a szakmát ismerik, hogy mit jelent manuálisan megmintázni szobrokat, megcsinálni stukkókat, megcsinálni márványfelületeket, hát amiről beszélt, hogy a szakma becsülete, tisztelete… Az ipari részhez nem tudok hozzászólni, csak egyszerűen a dolognak a manuális becsülete, ami végül is egy összeredményben összegeződik.

     Mondjuk, akik ezt így nem élik át, nem élhetik át, igazán nem is érzik… remélem egyébként, hogy ezt filmen is meg tehet érezni. Ő ebben egy minőségi ugrást hozott, kifejezetten itt a napokban bemutatott Szerencsés Dániel című filmre is gondolok, amiben nem a posztmodern… Ő beszélt ugyanis a posztmodernről, de ő már régen nem a posztmodernről beszélt, amikor ezt a filmet csinálta; hanem egy szocreál, egy posztmodern és egy main túli még nem elképzelhető valamiről, amit ne is határozzunk meg, hogy mi. Mindenesetre mindig sűrítményeket és esszenciákat hozott ebbe az egész dologba. Ahogy belehozza ezeket, azt mindig abszolút totálisan, mindig valami összdolog érdekében. Tehát én mindig csak azt sajnálom és azért szeretném ezt a dolgot én elmondani, én nem vagyok építész, de a dolog tragédiája abban leledzik, hogy ez a fajta építészet az, amit az ember csak sajnál, hogy nagy pénzekért felépül és megsemmisül, és ez a fajta építészet az, amire lehet azt mondani, hogy a felépült nagy dolog utáni vég.

képoldalak | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 |

     Attila: Ehhez azt szeretném csak mondani a pusztulásról, hogy ebben félig-meddig igazad van, Gábor, miután szinte naponta a Moszkva téren át kell mennem, ahol épült egy épület, ami a modern építészet jegyében született, datálva nem tudom én hány, amelynek a pusztulása és romlása valami fantasztikus helyzetet idéz elő: ahogy ma a Moszkva-téri Metró, presszó, újság stb. épületnek a szekurit ajtói hegesztett szögvasakkal és lakatokkal és láncokkal el vannak látva, ahogy ki vannak emelve a szekurit ajtók a helyükből és egy szennyel és piszokkal elborított valahai ajtófoglalatot látok a földben, ez valami… szóval erre nem találok megfelelő szavakat. Ezt tényleg meg kell nézni komolyan annak, aki építész, és el kell gondolkodni azon, hogy mi a különbség adott esetben, most nagy szót fogok mondani, de egy Angkor-i rom és egy Moszkva téri épület között. Hát elég nagy van, sajnos.

     Amiért a filmgyárban maradtam végül is és annak dacára, hogy az elején abszolút eszem ágában sem volt, hogy díszletet tervezek, az két dolog: egyrészt amiről elmeséltem már, hogy milyen lehetőségek rejlenek számomra ebben a munkában, másrészt – és ebben kicsit nem értek egyet a Gáborral – ezek az épületek vagy építmények – mondjuk inkább így – elpusztulnak, mert ez a sorsuk, és valószínű, hogy ez jól van így. Azt mindenkinek magában kell eldöntenie, hogy hajlandó-e ilyen építményeket létrehozni, amiknek ez a sorsa. Vagy pedig az örökkévalóságnak próbálja szánni vagy címezni a munkásságát és próbál tartós anyagokból épületeket létrehozni, amik gyakorlatilag egy év alatt ugyanúgy elpusztulnak. Azt hiszem, hogy az az épület, ami fölépül a “valóságban” és használják és a saját építésze egy év múlva nem tudja lefotózni sem az épületet, az is ugyanúgy csak a fotókon létezik. És sajnos ez egy tény, hogy nagyon szimpla romokat hagyunk magunk után. Ezen talán változtatni kéne. Nekem nem sikerült, én ilyen rövid életű romokat hagyok magam után, amik nem is romok, mert szépen kitakarítják őket utána a műteremből.

     Tomay Tamás: Mit szólnál ahhoz, hogyha mondjuk a tiedhez hasonló épület épülne ott a környéken, ott Budakeszin vagy valahol másutt?

     Attila: Nem tudom, szerintem minden ház egyedi eset kellene hogy legyen. Én az égvilágon semmiből nem tartanám azt jónak, hogy kettő létezzen belőle.

     Beke: Szóval itt az a dilemma tulajdonképpen, hogyha igazán utánozzák az Attilának az épületét, akkor melléje Budakeszin villámgyorsan fölhúzzák a Kreml kicsinyített mását, utána egy barokk templomot… De én ennek még mindig nagyon örülnék. Énnekem mint kívülállónak megvan a jogom ahhoz, hogy máshogy vessem föl ezt a kérdést. Én abból szeretnék kiindulni, hogy az Attila és mindenki, aki itt ül, valahol egyetért abban, hogy baromi jellegtelen ez az építészet, amiben élünk. Na most neki van erre egy javaslata, hogy baromi érdekes épületeket kell csinálni. És ez egy egészen jó taktika. Az Ekler vetette fel először a komoly értékeknek a kérdését. Én bevallom őszintén, hogy a konkrét munkában gondolkozva ezt a Szerencsés Dániel filmdíszletet, ami a Győri Pályaudvar, szocreál stb.-ből állt, én ezt nem éreztem annyira értékesnek, mint a Zrínyi filmet, azért, mert az előzőt csak egy jól megoldott stílfeladatnak tartottam, ahova ő apait-anyait beleadott abból, amit szocreálból és klasszicizmusból és másokból tudott, de a Zrínyi filmben megjelent egy kifejezett érték az én számomra. Te cáfolj meg; hogyha nem így van, mert ugyanazt próbálom mondani, tudniillik ha visszagondolunk erre a nagy katlanra, amit nevezhetünk egy ilyen befelé csavart várnak is, akkor abban megjelent egy ilyen furcsa tengeralattjárószerű nyúlvány alul a közepén, úgy a körnek a fél izéjéig, a középpontjáig belenyúlva, amiről az égvilágon senki se tudja hogy mi az, de baromi jól néz ki. Na most, az indoklás a következő… Tudniillik aki ott járt, azt mind megragadta ez a fantasztikus, tömegében, terében megépített forma, azért mondom, hogy terében, mert az egy tér. Azt az Attila annak ellenére, hogy filmdíszlet, a másik oldalról megcsinálta egy dongaboltozattal egy összeszűkülő folyosóként, és az adta ki a túloldalra azt a formát, és egyrészt ebben tényleg benne van a szakma becsülete, mert egy olyan dongát csinált, hogy beizéltek a munkások, mire végre meg tudták ezt csinálni…

képoldalak | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 |

     Másrészt viszont a térben egy olyan óriási élményt jelentett – hangsúlyozom: annak, aki látta –, hogy tényleg lenyűgöző volt. Na most ahova én ki akarok lyukadni, hogy itt a nagy Patyomkin építészeten belül ez a lehető legfunkcionálisabb megoldás volt… és még mindig fölvetem azt a kérdést, hogy ha jellegtelenségről van szó, hogy vajon a funkcionalizmus nem tud-e éppúgy jellegzetes és nagyon markáns tömegeket, tereket, ilyesmiket csinálni… Most nem az a dolgok menete, hogy tegnap az izé volt a divat, a barokk, ma a reneszánsz, holnap a klasszicizmus, hanem az, hogy ezt a játszmát már végigjátszottuk, és most minden egyszerre működik. Érted? Ezért mondom, hogy nincs semmi létjogosultsága annak, hogy most teleépítsük Budakeszit klasszicizmussal, hanem annak van létjogosultsága, hogy a klasszicizmus mellé odaépítsél egy kicsinyített román katedrálist mint fáskamrát. – Azért mondom, az egyik oldal így működik azon a pályán, ahol az Attila is megy, szóval az Attilának ugyanannyira semmi köze a klasszicizmushoz, mint ahhoz a manierizmushoz, amit beépített a Zrínyihez. Őneki annyi köze van ehhez, hogy zongorázhat rajta. Vagyis a másik fele a dolognak, amit én állandóan feszegetek, amibe senki se mer belekötni, hogy lehet-e Magyarországon funkcionalista jó építészetet csinálni ma. Nyolcadszor teszem fel ezt a kérdést, és mindenki kussol.

     Reimholz Péter: Baromi rossz a kérdés.

     Attila: Ne haragudj, én egy szót mondanék. Laci mondta a funkcionalizmust ezzel a bizonyos tömeggel a díszletben, ami a másik oldalon egy álperspektívában összeszűkülő szoba volt, no ezt lehet egy bizonyos szempontból funkcionalitásnak venni egy film kapcsán. Ilyen módon ez egy valóban funkcionálisan létrejött tömeg, holott valójában ez nem funkcionális. Itt valami kis izé van a dologban, tehát nem egészen úgy igaz, ahogy a Laci ezt lefordította.

     Csete: Nem lehetne belopni azt a néhány szócskát, hogy stílusban építeni az egyrészt feltételez valamilyen érzékenységet, valamihez való alkalmazkodás képességét? Adott esetben az Attila óvodáját nézve, valamilyen történeti korhoz vagy mítoszhoz vagy eszméhez vagy meséhez való alkalmazkodás képességét és egy ennek megfelelően megépített művet.

     Beke: Kovács Attila az egyik képviselője annak, hogy igenis egy történeti stílusra vagy egy másik stílusra visszaszól. Igenis erre fölfigyelnek az emberek, ahogy ott az úton elhaladnak mellette. Ezt tartom egy nagyon figyelemreméltó jelenségnek.

     Csete: Én nem nagyon ismerem személy szerint a Rajk Lászlót és körét. Most hogy ő volt-e az értelmi szerzője vagy ő meg még kik rajta kívül, egy keszthelyi pályázatnak, amibe engem is meghívtak, de lusta voltam, meg időm sem volt, nem vettem részt, máig sajnálom. Ezt egyébként azt hiszem hogy a teremben levők mind ismerik, hogy ez a pályázat milyen volt, ha nem ismerik, akkor ismerjék meg. Ez egy nagy félkörív a kastéllyal szemben, ahol mindenki kapott – szám szerint azt hiszem 30 építész – egyetlenegy szeletet, illetve egy kicsi szegmenset, amit ő építhetett be. Annak ellenére, hogy itt a teremben se értünk egymással egyet, nagyon sok lényeges kérdésben, ebben az esetben az a 30 építész mégis el tudott fogadni néhány olyan meghatározó béklyót, ha úgy tetszik, de én inkább azt mondanám, hogy a kollegiális együttlétnek, meg a történetiségnek, meg építési szabályoknak néhány olyan logikus béklyóját, ami által ott, ha megépült volna, egy csodálatos építészeti együttes jöhetett volna létre. Tudomásom szerint Kovács Attila is tervezett oda egy házat, azt hiszem nem tévedek. Ez az egész dolog közel áll egyébként ahhoz a szemlélethez szerintem, ahogy ő a díszleteit tervezi, mert adott esetben, hogy Zrínyi filmhez tervez díszletet, nyilvánvaló, hogy nem ad hoc dolgot és egy semmihez nem rokonítható dolgot próbál oda megcsinálni ilyen vagy olyan módon, hanem ahhoz a szellemiséghez próbál alkalmazkodni, ami annak a filmnek a lényege őszerinte. A Rajk László szerint kiírt pályázatban is valami ilyen – egyébként valamennyi építész számára rendkívül megszívlelendő – gondolatcsírát látok, amibe semmi több nincs annál, mint az egymáshoz való alkalmazkodás, személyes stílusba, barátságba és így tovább, párbeszédbe, képességbe…

     Beke: Én javasolom, hogy az én zárószavaimmal rekesszük mindenképpen be a további mondanivalót, és talán még nyitva van a kocsma itt lenn, és folytatni lehet – én éjfélig vagy még tovább hajlandó vagyok. Hadd tetézzem meg a kívülállóságomból való eretnekséget még egy galád gondolattal, azt, hogy én addig nem nyugszom, amíg követőket nem szerzek magamnak arra az elképzelésre, hogy én kiszámítottam ezeket az ilyen Kovács Attila-féle őrült épületeket, hogy amennyiben ezeket fönntartanák és hasonló egyéb őrülteket építenének, olyan jellegűeket, mint Magyarország háromszögelési… vagy mértani középpontja, meg ilyesmik… szóval egyszerűen megtérülnének a népgazdaságnak azzal, hogy belépődíjért mutogatnánk őket. Most ezt én halál komolyan mondom, tudniillik Attilának is ez a megépített és lebontott dolga, nekem tetszik, másnak nem tetszik, én állítom, hogy 3 év alatt megtérült volna az ára, és utána meg jövedelmet hozott volna, mert mindenki baromi szívesen belemászkált volna, meg fölülről lenézett volna és így tovább. Én ezt abszolút dicséretnek mondom, s mondom, hogy elvetemült vagyok, de ugyanúgy, ahogy a Vajdahunyad várat még mindig meg lehet nézni, mert baromi érdekfeszítő a dolog, szóval én nagyon forszíroznám az ilyen épületeknek a fenntartását is. És ezzel talán még ebből a hülye vitából is ki lehetne kerülni, hogy mi a funkcionális ökonomikus gyárépület, meg mi a stílus és így tovább.

     Szóval én csak azért mondom, hogy fejezzük be, mert fél 11 van, de a magam részéről állom tovább is a sarat, mert senkibe nem akarom belefojtani a szót…

képoldalak | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 |


[1983] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]