Ryosuke Cohen Fraktál Portré-sorozata, 2003–2004

    

Életkorához képest kissé késve fedezte fel magának a mail art-ot, avagy a küldeményművészetet Ryosuke Cohen japán művész. Amikor megismerte és megszerette, ő maga túl volt a harmincon, a Robert Filliou által Eternal Network-nek keresztelt világméretű kreatív kapcsolatrendszer pedig már jócskán maga mögött tudta saját hőskorszakát – még a világ elmaradottabb tájain is, ahol csak megvethette a lábát. A nyolcvanas években, amikor Cohen bekapcsolódott a mail art vérkeringésébe, éppen az úgynevezett mail art kongresszusok szokása dívott, vagyis a mozgalom belépett abba a fázisába, amikor protagonistái megunták a puszta levelezést, és szinte már csak a fizikai kapcsolatok tudták őket felcsigázni és lelkesíteni. A világháló tehetősebb szövői útra keltek, hogy a kongresszusokon sejtjeik – a helyi „networkerek” – képviseletében meghányják-vessék közös gondjaikat, mint valami internacionalista pártaktivisták, akik a jövő kreálásának eltökéltségét tűzték zászlajukra. Ekkortájt keletkezett a következő belhasználatú jelszó is: „After futurism there is tourism”. Valószínű, hogy ez volt a mail art utolsó romantikus korszaka, hiszen az internetes kapcsolatrendszer rohamos terjeszkedése nyomán érezhetően megcsappant az iránta való érdeklődés.

Cohen kezdetben egyedi érzékenységgel összemontázsolt agysejt-lapjaival hívta fel magára a figyelmet. Mail art

kapcsolatait arra használta, hogy a világháló buzgó aktőrjeitől begyűjtse meghatározó individuális képi emblémáikat – általában a művészbélyegző, a művészbélyeg vagy az öntapadós levonó formájában

. A beérkezett anyagot már-már kaotikus stílusfelfogással rostálta, zagyválta egybe – az egész melanzstechnika kissé bábelies hangulatot árasztott magából –, s az összeömlesztett ikonikus fragmentumokból létrehozta az átfedések sajátosan egységes kontextusát, amelyben nincsenek főcímek, alcímek, közcímek vagy lábjegyzetek, mert valamennyi elem egyenrangúan tagolódik a hatalmas mozaikba. A színskála széles spektrumát szétterítő A3-as lapokat, ezeket a specifikus assemblingeket aztán kollektív alkotásként postázta a munkatársaknak, akik így részeseivé váltak az egymáshoztartozás különleges élményének, illetve tudatosultak bennük a közös kötelékek: az, hogy mindannyian a kollektív agynak képezik parányi részét (ezeket a részecskéket Cohen találóan a neuronokhoz hasonlítja).

Ryosuke Cohen agysejt-lapjai szép lassacskán egymásra rakódtak, és bonyolult ideológiai-nyelvi rétegeket akkumulálva képi galaxisokat adtak ki magukból. Jellemző, hogy Cohen soha sem tett rá kísérletet, hogy a Brain Cell-lapokat bevigye a galériák világába, illetve a művészeti rendszer kisíkált járataiba. Ő volt a begyűjtő, az összegző és az elosztó egy személyben. A kollektív művekhez csak az juthatott hozzá, aki maga is bedolgozó volt Cohen műhelyében.

A fent ismertetett projekt továbbgondolásaként – és kicsit talán a mail art kongresszusok, valamint turistautak reminiszcenciájának szellemében – Cohen 2001-ben egy újabb ciklust indított pályára, tudniillik a Fraktál Portré-sorozatot. Ennek lényege, hogy országról országra járva egész alakos képeket vagy fejrajzokat készített a magánszférában felkeresett művészekről, majd a rajzos körvonalak közét – immár saját műtermében – az agysejtikonográfia tőle megszokott képi elemeivel töltötte ki. Járta tehát az Örök Háló termő vidékeit, mint valami ódivatú portréfestő vagy fotográfus, és az embertani tanulmányokba beleömlesztette a világháló ikonográfiai üledékét, a sok kis világot. Azt a tömény anyagot, amelynek foglalatából még szinte áradt az emberi testek szaga.

Első távolabbi útja 2003-as amerikai és európai látogatása volt, amikor két huzamban 47 volt vagy még aktív küldeményművész portréjáról vagy testéről vett mintát. 2004-ben újból Európába jött és fotósa kíséretében többek között 14 magyarországi alkotót keresett fel a már ismert céllal.

Cohen a test-ábrák egyedisége révén mintegy kordába próbálta fogni azt a szintetikus úton kinyert globális nyelvi salakot, amit korábbi rajzlapjain csak a papír fizikailag adott szabályos peremei határoltak be. Másrészt arra tett kísérletet, hogy termékeny és egyszerű módon ötvözze a klasszikus képi ábrázolás lehetőségeit a jelenkori képi repertoár olyan különleges műfaji-technikai megnyilvánulásaival, amelyekkel a hétköznapi életben is lépten-nyomon találkozunk a művészet peremein, a szubkultúrában, vagyis az urbánus élet nyilvános helyein: illemhelyek csempeburkolatán, villanykarókon, útjelző táblákon, parkok padjain, egyszóval mindenhol, ahol csak a szubkultúra kreálói nagyobb számban koncentrálódnak, és nyomot hagynak hátra valamiféle fecni vagy firka formájában. Cohen valójában most is egész felületű megakollázsokat készített, ám az emberi körvonalakon kívül eső részeket feketével fedte át. Így a fejeket és a testeket egy sötét burok fogta körül, ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk a grafikai lapokat, észrevehetővé válik, hogy a fekete festék alatt is apró ikonikus képecskék lapulnak meg.

Az emberalak-rajzokról eszünkbe juthat Richard Hambleton kanadai művésznek az az anonim utcai akciója, melynek során a közlekedési szerencsétlenségek alkalmával keletkező helyszínrajz-mintákat hagyott hátra, Mr. Reee aláírással szignálva őket. A nyolcvanas évek Kanadájában egy időben a művészeti és művészeten kívüli körök egyaránt azon tanakodtak, kinek a keze nyomát őrzik a nagyvárosok aszfaltdzsungelében felbukkanó egész alakos krétarajzok, s az ügyben még a rendőrségnek is állást kellett foglalnia.

Cohen fekvő pozitúrái nyilvánvalóan egyértelműbbek, más indítékok hívták őket életre. Az alapötlet mindenképpen egyedi: Cohen mintegy házi rajzolóként sorba járja modelljeit és mintákat vesz róluk, csak éppen az arcok egyediségét hanyagolja el. Modelljei kicsit olyanok hát, mint a mail art közkatonái: azonos hadtestben szolgálnak azonos harci célokat és eszméket. Valahol, a Művészet és a művészet határmezsgyéjén.

Szombathy Bálint


exhibition of | Gyarmati | Ryosuke Cohen | Bidner | Bp. Szabó | kiállítása


2005 | VISSZANYERT MŰVÉSZET | parallel valóságok | artpool | kereső