GEORGE P. LANDOW

Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson?

A hypertext definíciója és a fogalom története
A hypertext fogalmának története
Jegyzetek a nyomtatott szövegben
Roland Barthes és az írható szöveg
Írás és olvasás hypertextes környezetben

Egyéb konvergenciák: intertextualitás, többjelentés és középpont nélküliség
Textuális nyitottság
Hypertext és intertextualitás
Hypertext és a több jelentés
A hypertext és a középpont nélküliség

Vannevar Bush és a hypertext gondolata
A memex
Memex, a költői gép

A virtualitás
Virtuális szöveg, virtuális szerzők és irodalmi számítástechnika
Jean Baudrillard és a digitalitás

A hálózat-paradigma
A hálózat nem-lineáris modellje a kortárs kritikai teóriában
A hálózat a marxista elméletben

A hypertextualitás és a korábbi információs rendszerek
Ok vagy konvergencia, befolyás vagy összefolyás?
Analógiák a Gutenberg-forradalommal
Előrejelzések

Bibliográfia (és a szöveg hivatkozásainak forrása)

Az okság problémája. Nem mindig könnyű meghatározni, mi lehetett az oka egy bizonyos változásnak egy tudományágban. Mi tette lehetővé ezt vagy azt a felfedezést? Miért jelent meg ez vagy az a fogalom? Honnan ered ez vagy az az elmélet? Az efféle kérdések meglehetősen kínosak, mert nincsenek egyértelmű módszertani elvek, amelyekre egy ilyen elemzést alapozhatnánk. Még nagyobb a zavar a tudomány egészét átformáló általános változások esetében. Több összefüggő változás tovább fokozza a zavart. De talán az empirikus tudományok esetében hág a tetőfokra: mert ott az eszközök, módszerek, intézmények, események, ideológiák és érdekek szerepe jól látható, de nem lehet tudni, hogyan működik ténylegesen egy ilyen összetett, sok tényezős képződmény. - Michel Foucault: The Order of Things , XII-XIII.

Ha egy programozó elolvassa a Glas-t vagy a Grammatológiát, egy digitalizált, hypertextuális Derridát talál, ha viszont egy irodalomteoretikus olvassa a Literary Machines-t, egy dekonstrukcionista vagy posztstrukturalista Nelsonra lel. Megdöbbentő felismerés, hogy a hypertext, a kutatás e látszólag egymástól független területei, nagyon is összetartanak. Az irodalomelmélet szakértőinek megállapításai és a számítástechnika teoretikusainak kijelentései jelentős hasonlóságot mutatnak. E két terület szakértői - többnyire egymástól függetlenül - olyan evidenciákkal szolgálnak, melyek nagy horderejű változások közepette utat mutatnak a kortárs episztemébe. Bizonyos vagyok benne, hogy Jacques Derrida és Theodor Nelson, Roland Barthes és Andries van Dam írásaival egy paradigmaváltás vette kezdetét. Úgy vélem, mindkét névpárból egy ismeretlen lesz az olvasók többsége előtt. Azok, akik a számítástechnika területén munkálkodnak, jól ismerik Nelson és van Dam gondolatait, míg azok, akik kulturális vagy irodalomelmélettel foglalkoznak, tisztában vannak Derrida és Barthes elképzeléseivel.

Mind a négyen, mint a hypertext és az irodalomelmélet szakértői közül sokan, amellett érvelnek, hogy a középpont, a margó, a hierarchia, a linearitás fogalmára épülő konceptuális szerkezetet fel kell váltani egy másikkal, ami a multilinearitáson, a csomópontokon, a kapcsolóelemeken [links], a hálózatokon alapul. Az emberi gondolkodásban végbemenő forradalmat jelző paradigmaváltás csaknem minden résztvevője a nyomtatott könyv pozitívumaira és negatívumaira adott közvetlen válasznak tekinti az elektronikus írást. E válasznak komoly következményei vannak az irodalomban, az oktatásban, a politikában.

A kompjúteres hypertext és a kritikai teória számtalan ponton találkozik. Ezek közül a legfontosabb talán az, hogy míg a kritikai teória a hypertext elméletét nyújtja, addig a hypertext megtestesíti és a gyakorlatban kipróbálja az elmélet különböző aspektusait, mindenekelőtt azokat, melyek a textualitáshoz, a narratívhoz, az író-olvasó szerepéhez, funkciójához kapcsolódnak. A hypertexttel a teoretikusok olyan laboratóriumra tesznek vagy tettek szert, ahol kipróbálhatják elképzeléseiket. Nagyon fontos, hogy a hypertext olvasása vagy a hypertexttel történő olvasás tisztázza a kritikai teória elgondolásait. J. David Bolter miközben arról beszél, hogy a hypertextualitás a nyitott szöveg posztstrukturalista elképzelését testesíti meg, rámutat: "ami a nyomtatásban természetellenes, az természetessé válik az elektronikus médiumban, és ezt hamarosan nem kell többé hangsúlyozni, mert meg lehet mutatni"(143*).

A hypertext definíciója és a fogalom története

A hypertext fogalmának története        <>

Az S/Z -ben Roland Barthes olyan leírást ad az ideális textualitásról, mely pontosan megegyezik azzal, amit kompjúter-hypertextnek nevezünk - szavak (vagy képek) csoportjaiból számtalan útvonallal, lánccal, nyomvonallal elektronikusan összekapcsolt, nyitott, soha sem befejezett textualitást képező szöveg, melyet a link, a csomópont, a hálózat, a háló és az útvonal kifejezéssel írunk le: "Ezt az ideális szöveget - mondja Barthes, - sok-sok hálózat [réseau] alkotja, melyek kölcsönös hatást fejtenek ki egymásra, de egyik sem élvez elsőbbséget a másikkal szemben; ez a szöveg jelentők galaxisa, nem pedig jelentettek struktúrája; nincs kezdete; nincs iránya; többféle úton beléphetünk, és egyik sem nevezhető ki önkényesen a fő útvonalnak; az általa mozgósított kódok olyan messzire kiterjednek, ameddig csak a szem ellát, nem lehet őket meghatározni...; a jelentés rendszerei megszállhatják ugyan ezt az abszolút plurális szöveget, de számuk soha nem korlátozható, mert a nyelv határtalanságán alapul" (5-6 [angol fordítás]; 11-12 [francia]).

Barthes-hoz hasonlóan Foucault is a hálózat és a kapcsoló elemek [links] kategóriáival gondolja el a szöveget. The Archeology of Knowledge  című munkájában Foucault rámutat, hogy "a könyv határai soha sem egyértelműek", mert "más könyvekre, más szövegekre, más mondatokra történő hivatkozások rendszerének része: csomópont egy hálózatban... a hivatkozások [egy] hálózatában" (23).

A legtöbb strukturalista és posztstrukturalista gondolkodóhoz hasonlóan Barthes és Foucault is azokkal a kategóriákkal írja le a szöveget, az irodalmat, illetve a bennük megjelenő hatalmi és státuszviszonyokat, mint a kompjúter-hypertext. A hypertext kifejezés, melyet Theodor H. Nelson alkalmazott először a hatvanas években, utal az elektronikus szöveg egyik formájára, egy radikálisan új információtechnikára és egy új publikálási formára. "A hypertext alatt - fejti ki Nelson, - nem-folyamatos [non-sequential] írást értek - olyan szöveget, mely elágazik, és választási lehetőséget kínál az olvasónak, mely leginkább egy interaktív képernyőn olvasható. Általában kapcsoló elemekkel [links] összekötött szövegdarabok soraként képzelik el, melyek különböző útvonalakat biztosítanak az olvasónak" (0/2). A hypertext, abban az értelemben, ahogy ebben az írásban használom, szövegblokkokból összeállított szöveget jelöl - amit Barthes lexiának nevez -, illetve az azokat összekötő kapcsolóelemeket, azaz linkeket. A hypermedia egyszerűen kiterjeszti a szöveg fogalmát a vizuális információra, hangra, animációra és az adatok más formáira a hypertexten belül. Minthogy a hypertext, mely éppúgy összekapcsolhatja a verbális diskurzus valamely részét képekkel, térképekkel, ábrákkal és hanggal, ahogy más verbális szakasszal, kiterjeszti a szöveg fogalmát a pusztán verbálison túlra, nem teszek különbséget a hypertext és a hypermedia között. A hypertext olyan információhordozót jelöl, amely összekapcsolja a verbális és a non-verbális információt. Ebben a hálózatban szinonímaként fogom használni a hypermédia és a hypertext fogalmakat. Az elektronikus kapcsoló elemek összekötik a műhöz képest "külsődleges" lexiákat - mondjuk, egy másik szerző kommentárját, hasonló vagy ellentmondó szövegeket -, és a művön belülieket, miáltal egy olyan szöveget hoznak létre, melyet nem-lineárisként, pontosabban, multilineárisként, multiszekvenciálisként tapasztalunk meg. Bár minden lexián belül a hagyományos olvasási szokások vannak érvényben, ha elhagyjuk egy szövegegység homályba vesző határait, új szabályok és új tapasztalatok lépnek érvénybe.

Jegyzetek a nyomtatott szövegben               <>

Egy szokásos humán- vagy természettudományos tanulmány tökéletesen megtestesíti a hypertextnek mint multiszekvenciálisan olvasott szövegnek a koncepcióját. Például, mondjuk egy James Joyce Ulysses-éről írt tanulmány esetében elolvassuk a hagyományosan főszövegnek nevezett részt, találkozunk a szövegvégi és lapalji jegyzeteket jelző szimbólumokkal, és kilépünk a főszövegből, hogy elolvassuk a jegyzetet, melyek lehetnek az érvelést alátámasztó idézetek az Ulysses-ből vagy más szerzők méltatása, netán kritikája stb. A jegyzet tartalmazhat még információt más irodalmi szövegekből származó forrásokra, hatásokra és párhuzamokra nézve. Bármelyikről legyen is szó, az olvasó követheti a jegyzetben megadott kapcsoló linket egy másik szövegbe, így kiléphet magából a tudományos tanulmányból. Ha befejezte a jegyzet olvasását vagy úgy dönt, hogy nincs értelme részletesen kitérni rá az adott pillanatban, visszatér a főszövegbe, és folytatja az olvasást a következő jegyzetig, amikor is újra kilép a főszövegből.

Ez a fajta olvasás képezi a hypertext alapját és kiindulópontját. Tegyük fel, hogy elég, ha megérintjük azt az oldalt, ahol egy jegyzet, utalás vagy hivatkozás jele feltűnik, és máris megjelenik a szemünk előtt a jegyzetben foglalt anyag vagy akár a teljes másik szöveg - jelen esetben a teljes Ulysses -, melyre az adott jegyzet hivatkozik. A tudományos tanulmányok egy viszonyrendszerbe helyezik magukat, amit a nyomtatott médium elrejt, s ezért viszonylag nehezen követhetők, mert a nyomtatási technika térben szétválasztja azt az anyagot, amire hivatkozunk (vagy amivel összakapcsoljuk [link] a szöveget) és magát a hivatkozást. Ezzel szemben az elektronikus hypertextben könnyű eligazodni, minden nehézség nélkül követhetők az egyes hivatkozások, és látható a kapcsolatok teljes mezője. Ha megváltoztatjuk azt a könnyedséget, mellyel egy ilyen kontextusban tájékozódunk illetve az egyes hivatkozásokat követjük, akkor nemcsak az olvasás tapasztalatát változtatjuk meg gyökeresen, de az olvasott dolog természetét is. Például, ha lenne egy olyan hypertext rendszerünk, amelyben a mi állítólagos Joyce-tanulmányunk össze volna kapcsolva valamennyi idézett anyaggal, akkor az egy jóval nagyobb rendszer részét képezné, ahol az egész sokkal fontosabb volna, mint az egyes dokumentumok; a tanulmány ily módon sokkal szorosabban beágyazódna a saját kontextusába, mint nyomtatott megfelelője.

Roland Barthes és az írható szöveg            <>

A hypertext elmossa a határokat író és olvasó között, ezért Barthes ideális szövegének egy másik vonását szemlélteti. Az információ-technikában végbemenő legújabb változások teremtette kedvező fényszögből Barthes különbségtétele az írói és olvasói szöveg között alapvetően a nyomtatási technikán alapuló szöveg és az elektronikus hypertext közötti distinkciónak tűnik, hiszen a hypertext beteljesíti:

"az irodalmi műnek (az irodalomnak mint műnek) azt a célját, hogy az olvasó többé ne fogyasztó legyen, hanem a szöveg létrehozója. Irodalmunkat az a kíméletlen hasadtság jellemzi, melyet az irodalom intézménye tart fenn a szöveg létrehozója és használója, tulajdonosa és fogyasztója, szerzője és olvasója között. Az olvasó ily módon egyfajta tétlenségre van kárhoztatva - intranzitív; egyszóval komoly: ahelyett, hogy maga működne, ahelyett, hogy hozzáférne a jelölő mágiájához, az írás öröméhez, be kell érnie a szöveg elfogadásának vagy elutasításának sovány vigaszával: az olvasás nem más, mint népszavazás. Az írói szöveggel szemben tehát ott az ellentétes érték, a negatív, reaktív érték: a szöveg, amelyet lehet olvasni, de nem lehet írni: az olvasható szöveg. Minden olvasható szöveget klasszikus szövegnek nevezünk." (S/Z, 4)

Hasonlítsuk össze, hogyan írják le az eddigi legfejlettebb hypertext rendszer, az Intermedia tervezői a hypertext feltételezte és teremtette aktív olvasót:

"A hypertext dokumentumrendszer, mely egyszerre a szerző eszköze és az olvasó médiuma, lehetővé teszi, hogy az egyes szerzők vagy a szerzők egy csoportja összekapcsoljon [link] külünböző információkat, útvonalakat készítsen az azokkal összefüggésben álló anyag korpuszán keresztül, magyarázattal lásson el meglévő szövegeket, és jegyzeteket készítsen, melyek a bibliográfiai adatokhoz vagy a hivatkozott szöveg korpuszához vezetik az olvasót... Az olvasók bizonyos szabályok szerint, de nonszekvenciális módon barangolhatnak az összekapcsolt [linked], egymást keresztező utalásokkal, magyarázattal ellátott szövegekben." (17)

Írás és olvasás hypertextes környezetben      <>

Hogy fogalmat alkossunk arról, hogyan hozza létre a hypertext Barthes írható szövegét, vizsgáljuk meg, miben különbözik ennek a könyvnek a nyomtatott és a hypertext változata! Először is nem papírra nyomtatva olvassuk, hanem a számítógép képernyőjén. A mai képernyők, minthogy nem hordozhatók és nem lehet őket kézbe venni, egy kissé nehézkessé teszik az olvasást. A hozzám hasonló embereknek, akik főként fekve olvasnak, még kevésbé felel meg a monitor. Ugyanakkor, amikor azt a jegyzetet olvassuk, hogy "S/Z , ford. Richard Miller (New York: Hill and Wang, 1974), 5-6", az ennek megfelelő hypertext lexia tartalmazhatja ugyanezt az információt, de valószínűbb, hogy egy idézett szakasz, egy hosszabb szövegrész vagy fejezet formáját ölti vagy felöleli Barthes művének teljes szövegét. Mi több, ez a szakasz összekapcsolódik Barthes más, éppoly fontos megállapításaival, Barthes követőinek megjegyzéseivel, Derrida és Foucault írásainak azon szakaszaival, amelyek szintén a hálózatba kapcsolt szöveg fogalmára vonatkoznak. Olvasóként el kell dönteniük, visszatérnek-e az én fejtegetéseimhez, vagy az általam linkekkel javasolt kapcsolatokat követik, vagy a rendszer más lehetőségeit kihasználva olyan kapcsolatokat keresnek, melyeket nem ajánlottam. A hypertext összetettsége, ami az egyedi szövegblokkokhoz vezető linkek sokféleségében nyilvánul meg, aktív olvasót kíván.

A könyvvel és a hypertext jelenleg elérhető első kezdetleges változatával (Hypercard, Guide) szemben egy teljes hypertext rendszer ugyanazt a környezetet biztosítja az írónak és az olvasónak. Ezért a szövegszerkesztő vagy kiadványszerkesztő programot megnyitva jegyzeteket készíthetnek, vagy kritizálhatják az értelmezésem, szövegem. A szövegemet nem változtathatják meg, de feljegyezhetik észrevételeiket, és belinkelhetik az én dokumentumomba. Tehát sokféle, a könyvtől eltérő lehetőség van az olvasható szöveg olvasására: kiválasztották a maguk olvasási útvonalát, és miután Önök, mint minden olvasó, egyéni útvonalat választanak, e könyv hypertext verziója valószínűleg nagyon el fog térni a könyvtől, talán az alternatív útvonalak értékét sugallja majd és talán kevesebb helyet szentel az alapszövegben az idézett szakaszoknak. Talán hozzáláttak jegyzeteket készíteni vagy észrevételeket tenni olvasás közben, ezek között lehet olyan, amely maga is egy szöveg, mely alátámasztja vagy ellentmond a szövegemben javasolt interpretációnak.

Egyéb konvergenciák: intertextualitás, többjelentés és középpont nélküliség

Textuális nyitottság                                <>

Barthes-hoz, Foucault-hoz és Mihail Bahtyinhoz hasonlóan Jacques Derrida is rendszeresen használja a kapcsoló elem (liaisons) [link], háló (toile), hálózat (résau) és az összefonódott (s'y tissent) kifejezéseket, melyek a hypertextualitás mellett szállnak síkra; de Barthes-tal ellentétben, aki az írható szövegre és annak nem-lineáris voltára helyezi a hangsúlyt, Derrida a textuális nyitottságot, az intertextualitást és konkrét szöveg esetében a külső és belső megkülönböztetésének irreleváns voltát emeli ki. E hangsúlyok kifejezetten tisztán kirajzolódnak, amikor azt mondja, hogy "bármely más szöveghez hasonlóan, Platón szövege sem férne bele, legalábbis virtuális, dinamikus, laterális módon, azokba a világokba, melyek a görög nyelv rendszerét alkották". Derrida itt olyan, még használatban lévő hypertext rendszerekről beszél, ahol az aktív olvasó a szöveg felfedezésébe, próbálgatásába morfológiai elemzőkkel ellátott szótárakat vonhat be, melyek az egyes szavakat rokonszókkal, származékszavakkal, ellentétpárjaikkal kötik össze. Íme, egy újabb tényező, amit Derrida és a többi teoretikus a nyelvvel kapcsolatos látszólag túlzó igény részeként ír le, mely, mint kiderül, pontosan az elektronikus virtuális formákkal, nem a fizikaiakkal mutatja be az olvasás és az írás új ökonómiáját.

Derrida helyesen (mondhatnánk, idő előtt) felismeri, hogy a szöveg új, szabadabb, gazdagabb formájának, mely közelebb áll a lehetséges, sőt talán a tényleges, bár talán nem tudatos tapasztalathoz, a különálló olvasási egységek léte a feltétele. Kifejti, hogy abban, amit Gregory Ulmer "írása alapvető általánosításának" (58) nevez, létezik "az elszakítás és a meghamisítás lehetősége is, ami hozzátartozik valamennyi kimondott és írott jelzés struktúrájához, és amely minden jelzést kialakít az írásban minden szemio-lingvisztikai kommunikáció előtt és azon kívül... Minden jel, legyen nyelvi vagy nem nyelvi, kimondott vagy írott... idézhető, idézőjelek közé tehető". Egy ilyen idézhetőség, elkülöníthetőség következményei valójában meghatározónak tűnnek a hypertext szempontjából, amely, teszi hozzá Derrida, "ily módon elszakadhat bármely adott kontextustól, és határtalan számú új kontextust teremthet teljességgel korlátozhatatlanul." ("Signature", 185).

Akárcsak Barthes, Derrida is úgy tekinti a szöveget, mint ami különálló olvasási egységekből áll össze. Derrida szövegről alkotott elképzelése "dekompozíciós módszeréhez" kapcsolódik, mely áthághatja a filozófia határait. "Ennek az új filoszfemének a szerve a száj" - mutat rá Gregory Ulmer -, a száj, ami harap, rág, ízlel... A dekompozíció első lépése a harapás" (57). Derrida, aki a szöveget a barthes-i lexiákhoz hasonlóan határozza meg, kifejti a Glas-ban, hogy "a jelen munka témája és stílusa a "morceau", amit Ulmer "falatnak, darabnak, morzsának, fragmentumnak; zenei kompozíciónak; egy harapásnak, egy falás ételnek" fordít. "Ez a morceau - teszi hozzá Derrida - mindig ki van szakítva, amint azt a neve is jelzi, ezért nem felejtjük el, a fogunkkal." A fogak pedig, érvel Ulmer, "az idézőjelre, zárójelre utalnak: ha idézzük (idézőjelek közé teszük) a nyelvet, kiengedjük a markunkból az ellenőrző kontextust." (58)

Derrida útkeresése, erőfeszítése, hogy előtérbe helyezze a szövegnek a nyomtatott médiumban való működésére vonatkozó felismerését - végül is Derrida az írás lelkes támogatója az oralitással szemben -, a munkája révén a nyomtatáshoz kötődő gondolkodó helyzetét, netán dilemmáját példázza, aki jól látja ugyan annak hiányosságait, de minden éleselméjűsége ellenére sem talál kiutat ebből a gondolkodásmódból. Derrida, amint azt a hypertext tapasztalata mutatja, egy újfajta szöveget keres: leírja, dícséri, de csupán az írás egy bizonyos fajtájával azonosított eszközök - ebben az esetben a központozás eszközei - kategóriáival tudja bemutatni. A marxisták felhívják a figyelmet, hogy a gondolkodás a termelő erők és a termelési módok függvénye, noha, ahogy látni fogjuk, kevés marxista vagy Marx-követő néz szembe az irodalmi termelés legfontosabb módjával - azzal, amelyik az írás és a nyomtatás technéjétől függ.

A diszkontinuitás e derridai hangsúlyából következik a hypertextnek mint óriási kiterjedésű asszamblázsnak az elképzelése, amit én máshol metaszövegnek neveztem, és amit Nelson "docuverse"-nek hív. Derrida valójában a mozira használja az asszamblázs kifejezést, melyet a nyomtatás vetélytársának, alternatívájának tekint. Ulmer rámutat, hogy "a gram vagy a nyom a nyelvészet kollázsa/montázsa" (267), és Derridát idézi a Speech and Phenomená-ból: "Az asszamblázs szó sokkal inkább alkalmas arra, hogy sugallja: az itt javasolt össze-gyűjtés fonadék-, szövedék-, vagy hálóstruktúrával rendelkezik, mely lehetővé teszi, hogy az értelem vagy a jelentés kölönböző szálai vagy vonalai szétváljanak és összekapcsolódjanak" (131). Ha tovább akarjuk gondolni Derrida ösztönös hypertext elméletét, nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a felismerését sem, hogy egy ilyen montázsszerű textualitás megjelöli vagy előtérbe helyezi az írás folyamatát, ennélfogva elutasítja a hamis transzparenciát.

Hypertext és intertextualitás                     <>

A hypertext, amely egy alapvetően intertextuális rendszer, alkalmas az intertextualitás olyan módon történő előtérbe helyezésére, melyre a könyvben az oldalakhoz kötött szöveg nem képes. Már láttuk, hogy a tudományos tanulmányok és a könyvek nem elektronikus formában egyértelmű példával szolgálnak az explicit hypertextualitásra. Ezzel szemben bármely irodalmi mű - ezt a kategóriát itt a gondolatmenet kedvéért és takarékossági okokból a lehető legönkényesebb módon a "magas" irodalomnak arra a fajtájára szűkítem, amit az egyetemen olvasunk és tanítunk - az implicit hypertextualitás példája, nem elektronikus formában. Vegyük megint példának Joyce Ulysses-ét! Ha megnézzük, mondjuk a Nausicaa-részt, melyben Bloom Gerty McDowellt bámulja a strandon, észrevesszük, hogy Joyce szövege itt "hivatkozik" vagy "utal" (többnyire ezeket a kifejezéseket szoktuk használni) sok más szövegre vagy olyan jelenségre, melyeket kezelhetünk szövegként, így a Nausicaá-ról szóló részre az Odüsszeiából , a Gerty gondolatait elárasztó és tápláló női magazinok hirdetéseire vagy cikkeire, az akkori Dublinról és a katolikus egyházról felsorolt tényekre, illetve a regényen belül más szövegrészekre vonatkozó anyagokra. A regény hypertextes bemutatása ismét nem csupán az említett anyagokkal kapcsolja össze ezt a szakaszt, hanem Joyce pályafutásának más munkáival, kritikai magyarázatokkal és szövegvariánsokkal is. A hypertext ebben az esetben lehetővé teszi, hogy explicitté, de nem feltétlenül tolakodóvá tegyük azokat a hozzákapcsolt anyagokat, melyeket egy tanult olvasó talál az eredeti szöveg körül.

T. Morgan felveti, hogy az intertextualitás "mint szövegeknek a jelölés gyakorlata tágabb rendszeréhez vagy a jelek kultúrában való használatához viszonyított strukturális elemzése" a szerző/mű/hagyomány hármasáról áthelyezi a hangsúlyt a szöveg/diskuzus/kultúra hármasára. Eközben "az intertextualitás felváltja az irodalomtörténet mint jelrendszer fejlődésmodelljét az irodalom strukturális vagy szinkronikus modelljével. E stratégiai fordulat legjelentősebb hatása az, hogy mentesíti az irodalmi szöveget a pszichológiai, szociológiai, történelmi determinizmustól, és megnyitja a kapcsolatok látszólag határtalan játékának" (1-2). Morgan plasztikusan leírja a hypertext (és hypermédia) intertextualitás alapvető következményeit: nyilvánvalóan bekövetkezik egy ilyen felszabadító nyitás, mely lehetővé teszi, hogy ilyen kapcsolatokat teremtsünk és tapasztaljunk. Mindazonáltal, jóllehet a hypertext intertextualitás valószínűleg leértékel mindenféle történeti vagy egyéb redukcionizmust, de semmiképpen nem akadályozza meg a szerző és a hagyomány felől való megközelítést. Az Intermédiával, a Hypercarddal vagy más hypertext rendszerekkel eddig végzett kísérletek azt mutatják, hogy a hypertext nem feltétlenül foglalja el a helyét ezeknek a megközelítéseknek. A legérdekesebb a hypertextben talán nem az, hogy megfelel a strukturalista és a posztstrukturalista kritika bizonyos elvárásainak, hanem hogy számos lehetőséget kínál a gyakorlatban való kipróbálására.

Hypertext és a több jelentés                      <>

Amikor megpróbáljuk elképzelni a szöveg új formájával (vagy formájában) való írás és olvasás tapasztalatát, nem hagyhatjuk figyelemen kívül Mihail Bahtyin gondolatait a dialogikus, polifonikus és többjelentésű regényről, mely, mint írja: "nem egyetlen, más tudatokat tárgyként elnyelő tudat egészeként van megkonstruálva, hanem sok tudat kölcsönhatásából létrejött egészként, melyben egyik tudat sem lesz teljes egészében egy másik tudat tárgya." (18) A polifonikus irodalmi forma leírásában Bahtyin hypertextuális fikcióként mutatja be a dosztojevszkiji regényt, ahol az egyes hangok lexiák formáját öltik.

Ha Derrida a "harapás" vagy a "darab" kedvező fényszögéből világítja meg a hypertextualitást, akkor Bahtyin saját vitalitása és hajtóereje felől - ahogy megtestesít vagy megmutat egy hangot, egy nézőpontot, a Rorty-féle párbeszédet. Bahtyin szerint tehát "a regényben magában nem résztvevő 'harmadik személyek' egyáltalán nem jelennek meg. Kompozicionálisan vagy a mű tágabb jelentésében nincs hely számukra." (18) A hypertextualitás szempontjából ez ennek az információs médiumnak egy lényeges tulajdonságára hívja fel a figyelmünket: a hypertext nem fér össze a zsarnoki, egyjelentésű hanggal. A hang mindig a pillanatnyi fókusz összetett tapasztalatából, az éppen olvasott lexiából és az olvasási útvonal mentén folyamatosan formálódó elbeszélésből csapódik le.

A hypertext és a középpont nélküliség          <>

Amikor az olvasók szövegek hálójában vagy hálózatában haladnak előre, folyamatosan változtatják kutatásuk vagy tapasztalatuk középpontját - s ezáltal a fókuszt vagy a szervező elvet is. Más szóval, a hypertext olyan korlátlanul újraközéppontozható rendszerként szolgál, melynek ideiglenes fókuszpontját az olvasó jelöli ki, akiből ennek ellenére egy más értelemben válik valódi aktív olvasó. A hypertext egyik alapvonása, hogy egymással összekapcsolt szövegtestekből áll, melyek nem egy fő szervező tengely mentén kapcsolódnak. Más szóval, a metatextnek vagy dokumentumsornak - annak az entitásnak, mely a nyomtatási technikában meghatározza a könyvet, a művet vagy egy szöveget - nincs középpontja. Igaz ugyan, hogy a középpont hiánya problémát okozhat az írónak és az olvasónak is, ám a hypertextet használva mindenki saját érdeklődését teszi meg kutatása pillanatnyi de facto szervező elvének (vagy központjának). A hypertextet olyan rendszerként tapasztaljuk meg, mely korlátlanul középpont nélkülivé tehető és újra középpontozható részben azért, mert a hypertext átmeneti középponttá, a tájékozódást és a továbbhaladást segítő könyvtári katalógussá alakít bármely dokumentumot, mely egynél több linkkel rendelkezik. A nyugati kultúra jóval a számítástechnika megjelenése előtt ismerte már a hálózatba kapcsolt valóság félig-meddig mágikus kapuit. A bibliai tipológia, mely olyan fontos szerepet játszott az angol kultúrában a XVII. századtól a XIX.-ig, a krisztusi elrendelés típusainak és előjeleinek kategóriáiban gondolta el a bibliai történetet. Vagyis Mózes, aki a saját jogán létezett, létezett Krisztusként is, aki beteljesítette a próféta jelentését. Számtalan XVII. századi és viktoriánus prédikáció, traktátus és szövegmagyarázat demonstrálja, hogy bármely személy, esemény vagy jelenség mágikus ablakként szolgált az emberi üdvözülés isteni rendjének összetett szemiotikájában. A jelentős eseményeket és jelenségeket egyidejűleg több valóságban vagy valóságszinten megjelenítő bibliai típushoz hasonlóan az egyes lexiák is szükségszerűen utat nyitnak a kapcsolatok hálózatába. Feltéve, hogy az evangélikus protestantizmus Amerikában megőrzi és továbbfejleszti a bibliai szövegmagyarázatnak ezt a hagyományát, cseppet sem meglepő, hogy a hypertext első alkalmázasai között ott volt a Biblia és az exegetikai tradíció.

A lexia nem csupán úgy működik, mint a típusok, de borgesi Alefekké válik, olyan pontokká a térben, melyek minden pontot tartalmaznak, mert ezek a pontok olyan kedvező látószöget nyújtanak, ahonnan minden látható, ami rajtuk kívül esik - ha nem is egészen egyszerre, de egymástól kissé távolabb, egy-két ugrásra, főként a teljes szövegkeresővel felszerelt rendszerekben. Jorge Luis Borges Alefjével ellentétben nem kell egy meghatározott helyről néznünk vászonzsákon nyugtatva fejünket egy pincében. A hypertext dokumentum lesz az utazó Alef.

A Structure, Sign, and Play in the Discourse of the Human Sciences  című írásában Derrida rámutat, hogy az a folyamat vagy eljárás, amit ő középpont nélkülivé tételnek nevez, meghatározó szerepet játszott a bekövetkezett szellemi fordulatban. Kifejti például, hogy "az etnológia csak akkor születhetett volna meg mint tudomány, amikor már megtörtént a középpont nélkülivé válás: amikor az európai kultúra - és ennek következményeképpen a metafizika és a metafizikai kategóriák története - már elmozdult, kiszorult a helyéről és arra kényszerült, hogy ne tekintse magát többé a vonatkozás kultúrájának." (251) Derrida egy szóval sem említi, hogy a szellemi vagy az ideológiai középpont rossz lenne, hiszen Serge Doubrovsky kérdésére válaszul azt fejtegeti: "Nem azt mondtam, hogy nincs középpont, hogy középpont nélkül kell elboldogulnunk. Úgy gondolom, hogy a középpont funkció, nem pedig létforma [being] - realitás, de funkció. És ez a funkció teljességgel nélkülözhetetlen." (271)

Valamennyi hypertext rendszer lehetővé teszi, hogy az olvasó maga válassza ki a kutatás vagy a tapasztalat középpontját. Gyakorlatban ez az elv azt jelenti, hogy az olvasó nincs bezárva semmiféle szerkezetbe vagy hierarchiába. Az Intermédiával szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy azok számára, akik a szerzők szempontjából szerveznek egy sétát a rendszerben - mondjuk, Keats-től Tennysonig -, a rendszer régimódi, hagyományos és sok szempontból hasznos, szerző központú megközelítést jelent. Másfelől viszont semmi sem kényszeríti az olvasót arra, hogy ezt a módszert válassza, és azok az olvasók, akik a korszakolás érvényességét kívánják vizsgálni, szervezhetnek sétákat a korszakok alapján a viktoriánus vagy romantikus áttekintéseket véve kiinduló- vagy középpontul, míg mások kiindulhatnak olyan ideológiai vagy kritikai kategóriákból, mint például a feminizmus vagy a viktoriánus regény. A gyakorlatban az olvasók többsége szövegközpontú rendszerként használja a Brown University-n kidolgozott anyagokat, érdeklődésük középpontjában az egyes művek állnak, s még ha azért lépnek is be a rendszerbe, hogy egy bizonyos szerzőről keressenek információt, sok időt töltenek a specifikus szövegeknek szentelt lexiákkal, például a fikcióról és a nem fikcióról (Trollope The Way We Live Now  című művéről és Carlyle "Hudson's Statue" című írásáról) szóló lexiák vagy egy bizonyos regény, mondjuk Gaskell North and South -a, illetve információs és kontextuális anyagok (biográfiák, kronológiák, a regény helyszínét és szereplőit elemző esszék, evangélikus anglikanizmus, közegészség, munkásosztály, gyűlések stb.) lexiái között keresgélve.

Vannevar Bush és a hypertext gondolata

A memex                                   <>

A hypertext-szakértők Vannevar Bush 1945-ös, Atlantic Monthly-ban megjelent úttörő jelentőségű tanulmányára vezetik vissza a fogalom eredetét, melyben Bush mechanikusan összekapcsolt információ-visszakereső gépek megépítését sürgette az információs robbanással már akkor konfrontálódó tudósok és döntéshozók munkájának megkönnyítésére. A minden tudományágban megmutatkozó, "egyre terebélyesedő" kutatás láttán, Bush felismerte, hogy a publikációk száma máris "messze meghaladja azt a mértéket, amit képesek lennénk feldolgozni. Hihetetlen sebességgel gyarapodnak az ismereteink, de a fonál, mellyel a minket érdeklő információt keressük az így keletkezett labirintusban, a keresztvitorlázatú hajók óta nem változott". (17-18) Bush felhívta a figyelmet, hogy "Hiába a számtalan nagyszerű gondolat és hozzávezető gazdag tapasztalat, ha egyszer archaikus építészeti formákba vannak zárva; s ha a kutatónak sikerülne minden héten a felszínre hoznia egy gondolatot, akkor sem valószínű, hogy lépést tudna tartani a mai eredményekkel." (29)

Bush szavaival élve, a probléma gyökere a "szelekcióban" - vagyis az információ-visszakeresésben - keresendő, a szükséges információt pedig legfőképpen azért nem találjuk meg, mert rosszak az információ tárolására, rendszerezésére, iktatására szolgáló módszereink:

"Főként az indexelő rendszerek természetellenéssége az oka annak, hogy képtelenek vagyunk elérni a rögzített adatokat. Amikor bármely adat tárolásra kerül, alfabetikusan vagy numerikusan iktatódik, az információ pedig alosztályról alosztályra követve található meg (ha ugyan megtalálható). Csak egy bizonyos helyen lehet, hacsak nem készítünk másolatokat; szabályokra van szükség, hogy megtudjuk, milyen úton juthatunk el az információhoz, a szabályok pedig fárasztóak. Annál is inkább, mert ha végre megtaláltunk egy adatot, ki kell lépnünk a rendszerből, és újra belépnünk egy másik úton." (31)

Bush legkíválóbb tanítványa, Ted Nelson rámutat, hogy "a kategorizálásban nincs semmi rossz, de tény, hogy természeténél fogva átmeneti: a kategória-rendszereknek félélete van, és néhány év elteltével minden kategória meglehetősen ostobának tűnik... Abban, hogy a ping-pong labdából a szabályos katonai névsorban Pong Balls, Ping honvéd lesz, van némi univerzális." (Literary Machines, 2/49)

Az információ elérése nehézkes, mert az információ kezeléséhez használt jelenlegi eszközeink nyomtatással és más fizikai úton rögzítik az adatokat - ezzel szemben nekünk egy olyan információhordozóra van szükségünk, mely az emberi agyhoz hasonló módon működik. Az ismeretek tárolására és osztályozására szolgáló módszerek bemutatása után Bush így panaszkodik: "Az emberi agy nem így működik." (As We May Think , 31, magyarul: Út az új gondolkodás felé , l. e kötetben.) Asszociációkat követ. "Megragad" egy tényt vagy egy gondolatot, "és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően. ". (32)

Bush azon fáradozik, hogy felszámolja a rossz osztályozási rendszerekből fakadó korlátokat és lehetővé tegye, hogy "az asszociáció útján történő szelekció" iránti természetes hajlamainkat kövessük, szemben a természetellenes "indexeléssel történő szelekcióval". Ehhez egy "memex" elnevezésű eszközt javasol, mely jóval hatékonyabb, jóval emberközelibb mechanikus módszert kínál a tények és a képzelet kezelésére. "A memex - mondja - olyan eszköz, melyben egy magánszemély az összes könyvét, feljegyzését, kapcsolatát tárolja, és olyan mértékben gépesített, hogy hihetetlenül gyorsan és rugalmasan kikereshető a kívánt adat. Az emlékezőtehetség meghosszabbítója." (32) Bush, aki a digitális számítástechnika megjelenése előtt írta cikkét (a harmincas évek közepén kezdte a memex gondolata foglalkoztatni), úgy képzelte el a memexet, mint egy íróasztalt, mely áttetsző képernyőkkel, karokkal, gyors mikrofilmkereső motorokkal van felszerelve.

A "memex lényege" azonban nem pusztán az információ-visszakeresés és a jegyzetkészítés, hanem az "összekapcsoló indexelés" - amit a jelenlegi hypertext rendszerekben linkelésnek nevezünk -, "aminek az a lényege, hogy utasításunkra bármelyik tétel azonnal és automatikusan kiválaszt egy másikat". (34) Ezek után Bush pontosan leírja, hogyan készítenek majd az olvasók "végtelen nyomvonalakat" ezekből a linkekből:

"Egy nyomvonal kiépítése azzal kezdődik, hogy a felhasználó nevet ad neki, betáplálja a nevet a kódfüzetébe, és beüti a billentyűzeten. A kivetítőn ott a két összekapcsolandó tétel egymás mellett. Mindkettő alatt üres kódhelyek találhatók, a pointer pedig úgy van beállítva, hogy egy-egy helyet mutasson mindkét tételnél. A felhasználó megnyom egy gombot, és a két tétel máris végérvényesen összekapcsolódik. Mindkét kódhelyen megjelenik a kódszó. A kódhelyen emberi szemmel nem látható pontok vannak, melyeket fotocella olvas le. A pontok helyzete minden tételnél megadja a hozzákapcsolt másik tétel index-számát. Ettől kezdve, ha bármikor kivetítésre kerül az egyik tétel, a másik azonnal behívható a megfelelő kódhely alatti gomb megnyomásával." (34)

Bush látnoki leírása, melyben kifejti, hogy a memex-felhasználó hogyan készíti és követi a linkeket, azzal a lényegi felismeréssel párosul, hogy az ilyen linkekből összeállított nyomvonalak egy újfajta textualitást és újfajta írást teremtenek. "Több tétel nyomvonallá történő összekapcsolása... - magyarázza, - pontosan úgy működik, mintha valós tárgyakat gyűjtöttünk volna össze különböző helyekről és kapcsoltunk volna egybe egy új könyvvé." "Ráadásul - teszi hozzá Bush -, bármely tételt korlátlan számú nyomvonallal összekapcsolhatunk" (34), és minden szövegblokk, kép vagy egyéb információ szerepelhet egyszerre több könyvben is.

Nem kétséges, hogy ezek az új memex-könyvek jelentik az új könyvet, vagy legalábbis az új könyv egyik változatát, és a könyvhöz hasonlóan ezeket a nyomokat vagy hálókat is megoszthatjuk másokkal. Bush ismét csak helyesen felveti, hogy "elkészül majd a lexikon teljesen új formája, összekapcsoló nyomvonalak használatra kész szövevényével, készen arra, hogy betápláljuk a memexbe és továbbfejlesszük" (35). Nem kevésbé fontos, hogy írók-olvasók dokumentumcsoportokat cserélhetnek egymás között, és új problémák megoldására használhatják azokat.

Bush, a technikai újítások iránt fogékony mérnök, példával is illusztrálja a memex-felhasználót, aki "azt tanulmányozza, miért volt a rövid török íj jobb a hosszú angol íjnál a keresztes hadjáratok csatáiban. Memexébe számtalan e témába vágó könyv és cikk van betáplálva. Először átlapoz egy lexikont, rábukkan egy érdekes ám vázlatos cikkre, és otthagyja a kivetítőn. Ezután egy történelmi tárgyú könyvben talál egy másik odavágó tételt, és összekapcsolja a lexikonban talált cikkel. Így halad tovább, míg a sok tételből kiépít egy nyomvonalat. Időnként megjegyzéseket fűz a tételekhez, melyeket vagy a fővonalhoz köt, vagy egy mellékvonallal egy specifikus tételhez. Amikor bebizonyosodik, hogy az abban a korban fellelhető anyagok tulajdonsága fontos szerepet játszott az íjkészítésben, letér egy mellékvonalra, ahol megnézheti a rugalmasságról írt szakkönyveket és a fizikai állandók táblázatát. Ide hozzáfűzi saját kézírásos elemzését. A rendelkezésre álló anyagok labirintusából tehát kiépít egy saját érdeklődésének megfelelő nyomvonalat." (34-35)

És a memex-nyomvonalak, teszi hozzá Bush, "nem halványulnak el", mint az emléknyomok, így amikor a kutató "évekkel később egy barátjával beszélget, és az a különös jelenség kerül szóba, hogy az emberek még a létfontosságú újításokat sem hajlandóak elfogadni" (35), reprodukálni tudja az egy speciális téma vagy probléma vizsgálatához készített nyomvonalakat, hogy valami máshoz felhasználja.

Memex, a költői gép                               <>

Bush elképzelése, melyet három évtizeden át csiszolgatott, közvetlen hatást gyakorolt Nelsonra, Douglas Englebartra, Andries van Damra és a kompjúteres hypertext többi úttörőjére, így a Brown University Információ- és Tudománykutató Intézetének (IRIS) kutatócsoportjára, az Intermedia megalkotóira. Az Út az új gondolkodás felé  és a Memex Revisited  című írásában Bush használta először a linkekkel összekapcsolt szövegblokkok fogalmát, s szintén ő vezette be a link, linkelés, nyomvonal valamint a háló kifejezéseket a textualitás új elképzelésének leírására. Bush memex-leírása számos más eredeti, sőt radikális elképzelést tartalmaz a textualitásról. Mindenekelőtt az írás és az olvasás gyakorlata gyökeres átalakításának szükségességét hangsúlyozza, hogy az írás és az olvasás közelebb kerüljön egymáshoz, mint a hagyományos könyv esetében. Másodszor, annak ellenére, hogy a digitális számítástechnika megjelenése előtt alkotta meg a memex elképzelését, Bush meglátta, hogy az általa javasolt változásoknak. elengedhetetlen feltétele valamiféle virtuális textualitás. Harmadszor, a szöveg átalakítása három gyökeresen új elemet tartalmaz: az összekapcsoló indexelést (azaz a linkeket), a linkekből összeállított nyomvonalakat és a nyomvonalak csoportját vagy hálóját. Ezekből az új elemekből pedig egy rugalmas, fogyasztható szöveg elképzelése alakul ki, mely elég nyitott - sőt talán önmagát veszélyeztetve nyitott - ahhoz, hogy minden olvasó igényét kielégítse. Ezen felül kialakul az összetett textualitás gondolata, hiszen a memexben a szövegek jelentik (a) a hagyományos "művet" alkotó egyedi olvasási egységeket, (b) teljes műveket, (c) nyomvonalakkal létrehozott dokumentumcsoportokat, és esetleg (d) magukat a nyomvonalakat is, dokumentumok nélkül.

A kortárs kulturális és kritikai teória fényében Bush elképzelésében talán az a legérdekesebb, hogy ez a mérnök az informatika azon axiómáinak elutasításából indult ki, melyek Gutenberg óta fokozottan meghatározták - sokak szerint egyenesen megteremtették - az európai kultúrát. Ráadásul, Bush a kapitalizmus és az indusztrializmus sikerét biztosító, alapvetően lineáris módszereket lényegében költői gépekkel kívánta felváltani - olyan gépekkel, melyek az analógia és az asszociáció útján működnek, melyek megragadják és reprodukálják az emberi képzelet anarchikus csodáját. Bush minden bizonnyal úgy vélekedett, hogy a tudomány és a költészet lényegében azonos módon működik.

A virtualitás

Virtuális szöveg, virtuális szerzők és irodalmi számítástechnika      <>

A számítástechnika humán tudományokra gyakorolt jellegzetes hatása annak köszönhető, hogy a számítástechnika elektronikus kódok formájában, nem pedig fizikai felületen lévő fizikai lenyomatként tárolja az információt. Az írás és a nyomtatás feltalálása óta a tartós, változatlan nyelvi rekordok készítése és terjesztése állt az informatika középpontjában. Mióta csak írás létezik nem egy szerző hangoztatta, hogy ezek a rögzített rekordok, ha csak átmenetileg is, de legyőzik a tér és idő korlátait, mert lehetővé teszik, hogy máshol és más időben lévő emberekkel adatokat cseréljünk. A nyomtatás azzal a lényeges többlettel rendelkezik, hogy ugyanabból a szövegből több másolatot készíthetünk; ez a sokszorozás, mely másolatok terjesztésével őrzi meg a szöveget, lehetővé teszi, hogy térben és időben távol lévő olvasók felhasználhassák ugyanazt az információt. Elizabeth Eisenstein, Marshall McLuhan, William M. Ivins, J. David Bolter és sokan mások a nyomtatási technika kulturális hatásának történetét kutatók közül kimutatták, hogy Gutenberg felfedezésének hatására alakult ki az, amit ma humán tudományoknak és kritikának nevezünk. Minthogy a könyv megjelenésével a tudósoknak többé már nem kellett sérülékeny, a rendszeres használatban elöregedő kéziratokat előállítaniuk az információ megőrzésére, kifejleszthették a tudomány, az eredetiség és a szerzői tulajdon új elképzelését.

Bár a nyomtatással előállított rögzített, sokszorozott szöveg nagyban közrejátszott az irodalom, az oktatás és a kutatás modern fogalmának kialakulásában, hangsúlyozza Bush és Nelson, mégis a szöveg fizikai megjelenítésén alapuló információ-visszakereső rendszer lényeges problémáját veti fel - azaz, hogy az információ rögzített, változtathatatlan lineáris formában történő tárolása megnehezíti az információ-visszakeresést.

Két oldalról közelíthetjük meg ezt a problémát. Először is, nincs olyan információ-elrendezés, ami mindenkinek megfelel. Másodszor, jóllehet a lineáris és a hierarchikus elrendezés is egyfajta rendszer szerint tárolja az információt, előfordulhat, hogy egyik rendszer sem felel meg bizonyos felhasználók igényeinek. Írástudók, tudósok, kiadók és mások, akik könyvek előállításával foglalkoztak, szép számmal találtak fel eszközöket az elmúlt évszázadok során az információ-feldolgozás és -visszakeresés meggyorsítására. A kéziratkultúrát fokozatosan felváltották az oldalak, fejezetek, bekezdések és szóközök. A könyvtechnika a lapszámozás, az indexelés és a bibliográfiák bűvöletébe esett. Ezek tették lehetővé a tudományt, ha nem is volt mindig könnyű vagy megfelelő a használatuk.

Az elektronikus szövegszerkesztés jelenti a következő jelentős fordulatot az információtechnikában a könyvnyomtatás után. Éppoly ígéretes (vagy fenyegető) radikális változásokat hoz majd a kultúrában, mindenekelőtt az irodalomban, az oktatásban, a kritikában és a tudományban, mint Gutenberg nyomdája.

A szöveg alapú számítástechnika inkább elektronikus, mint fizikai szövegeket termel majd, és a tintáról az elektronikus kódra történő átállás - amit Jean Baudrillard az "érzékelhetőről" a "digitálisra" történő áttérésnek nevez (Simulations, 115) - olyan információtechnikát eredményez, mely összeegyezteti a rögzítettséget és a rugalmasságot, a rendet és az elérhetőséget - ám ennek ára van. Minthogy az elektronikus szövegszerkesztés a számítógép által használt kódok használatából áll, minden szöveg, amit az író-olvasó a képernyőn lát, virtuális szöveg. Az optikából vett hasonlattal szólva, a kompjúteres szakemberek "virtuális gépekről" beszélnek, melyeket egy olyan operációs rendszer teremtett, amit a felhasználók úgy érzékelnek, mintha saját gépükön dolgoznának, miközben valójában több száz másikkal osztják meg a rendszert.

Hasonlóképpen, valamennyi szöveg, amit az író vagy olvasó a számítógép képernyőjén lát, egy speciálisan számára készített verzió, míg a primér elektronikus verzió a kompjúter memóriájában van. Ennélfogva mindaddig egy elektronikus változattal dolgozunk, míg mindkét verzió egybe nem esik, amikor az író azt a parancsot adja a számítógépnek, hogy "mentse el" az egyik változatot a memóriába helyezéssel. Ezen a ponton a képernyőn látható és a számítógép memóriájában található szöveg nagyjából egybeesik, ám az olvasó az elraktározott szövegnek mindig egy virtuális képét látja, nem az eredetit; valójában az elektronikus szövegszerkesztés leírásában az ilyen distinkciónak nem sok értelme van.

Bolter szerint az elektronikus írás "legfurcsább tulajdonsága", hogy "nem közvetlenül hozzáférhető sem az író, sem az olvasó számára. A szöveg darabjai egyszerűen nem mérhetők emberi mértékkel. Az elektronikus technika eltávolítja vagy kivonja az írót és az olvasót a szövegből. Ha a fény felé tartunk egy mágneses szalagot vagy optikai diszket, egyáltalán nem látunk rajta szöveget.... Az elektronikus médiumban a fejlett technika több rétegének kell az író vagy olvasó és a kódolt szöveg közé lépnie. A késleltetésnek olyan sok rétege van, hogy az író vagy olvasó aligha képes eldönteni, a képernyőn van-e a szöveg, a tranzisztor memóriában, vagy a winchesteren?" (Writing Space, 42-43)

Jean Baudrillard és a digitalitás               <>

A magát Walter Benjamin és Marshall McLuhan követőjének valló Jean Baudrillard-t, úgy tűnik, egyszerre elbűvöli és elborzasztja az, amit ő egy ilyen digitális kódolás mindent átitató hatásának nevez, noha a példák alapján, melyeket felhoz, úgy tűnik, mintha gyakran nem lenne tisztában vele, melyik média alkalmazza. Baudrillard megközelítésének erőssége és gyenge pontja az ismeretek és az információ digitalizálásáról tett megállapításaiban rejlik. Helyesen észreveszi, hogy az érzékelhetőtől a digitálishoz történő elmozdulás korunk kultúrájának meghatározó vonása, de félreérti - jobban mondván, csak részben érti meg - ennek a következményeit. Úgy véli, a digitalitás bináris oppozíciót foglal magában: "A digitalitás világunk része. Ott van minden üzenetben, a társadalom minden jelében. A legkonkrétabb megjelenési formája a teszt, a kérdés/válasz, az inger/reakció" (Simulations, 115). Baudrillard nagyon tisztán kimutatja ezt az ekvivalenciát - melyet helytelenül, axiomatikusnak vél - abban a megállapításában, miszerint "az igazi teremtő formula, mely magában foglalja az összes többit, és amely valamiféleképpen a kód tartós formája, bináris, digitális" (145). Ebből arra a következtetésre jut, hogy a digitalitás legfontosabb jellemzője a "kibernetikai kontrollal... az új operációs konfigurációval" való kapcsolata, hiszen ennek a "digitalizálás a metafizikai elve (Leibnitz Istene) és a DNS a prófétája" (103).

A digitalizálásban, amin az elektronikus számítástechnika alapul, a gépi kód alapszintjén, illetve a programnyelvek jóval magasabb szintjén valóban benne van a binaritás. De ebből még nem következik egy teljes gondolatvilág vagy episztemé, ahogy azt Baudrillard naivan feltételezi. Részben természetesen igaza van: talán felismerte az inger/reakció modell és a digitalizálás meghatározó kapcsolatát. Az a tény azonban, hogy létezik a hypertext, világosan mutatja, hogy a digitalizálás nem szükségszerűen zár vagy a lineáris, vagy a bináris oppozíciók világába.

Derridával ellentétben, aki a könyv, az írás és az írás technikájának szerepét hangsúlyozza, Baudrillard soha sem veszi tekintetbe a verbális szöveget, melynek hiánya szembeszökően végigkíséri gondolatmenetét és alattomban átalakítja. Elméletével véleményem szerint részben az a probléma, hogy figyelmen kívül hagyja a digitalizált verbális szöveget, és az információ digitális kódolásáról túl könnyedén siklik át: 1. az inger/reakció, vagy/vagy modellre és 2. olyan más nem alfanumerikus (vagy nem az íráshoz kapcsolódó) médiumokra, mint a fényképezés, a rádió, a televízió. Meglepő, hogy bár helyesen rámutat a digitalitás posztmodern világban játszott szerepére, többnyire olyan médiumokat hoz példának, melyek - abban az időben különösen - sokkal inkább az analóg technikán, mint a digitálison alapulnak - ráadásul valamennyi nagyon eltér a másiktól, és különböző hatást fejt ki. Míg a hang és a vizuális információ analóg rögzítése szeriális, lineáris haladást igényel, a digitális technika megszünteti a szekvencia szükségességét azáltal, hogy közvetlenül eljuthatunk egy bizonyos információhoz. Vagyis, ha egy kazettán meg akarunk keresni egy Bach-szonáta részletet, folyamatosan végig kell néznünk a kazettát. A legújabb lejátszókon viszont már lehetőség van a zenerészeket elválasztó üres helyekre ugorva felgyorsítani ezt a folyamatot. Ezzel szemben, ha digitálisan rögzített zenében szeretnénk megtalálni valamely részt, azonnal eljuthatunk a keresett szakaszhoz, megjelölhetjük későbbi használatra, és olyan módon kezelhetjük, ami analóg technikával elképzelhetetlen volna - például azonnal újrajátszhatunk egy-egy szakaszt anélkül, hogy vissza kellene csévélnünk az anyagot.

Miközben Baudrillard a nem alfanumerikus médiumokra összpontosítja figyelmét és nyilvánvalóan összekeveri az analóg és a digitális technikát, nem ismeri fel, hogy a digitalizálás is megakadályozhatja, blokkolhatja, elkerülheti a linearitást és a binaritást, melyet sokszorozással, igazi olvasói aktivitással, valamint hálózatok közötti elágazásokkal cserél fel. Baudrillard korunk valóságának egy olyan fő szálát, alkotóelemét írja le, amely potenciálisan szemben áll a multilineáris, hypertextuális szállal.

A hypertext mellett, a számítógépes humán tudományok számos aspektusa a szöveg virtualitásából fakad. Mindenekelőtt, az egyes alfanumerikus szimbólumok könnyű kezelése egyszerűbb szövegszerkesztést eredményez. Az egyszerűbb szövegszerkesztés viszont nagymértékben megkönnyíti a régimódi, hagyományos tudományos művek szerkesztését - megbízható, feltehetőleg hiteles szövegek készítését kéziratokból vagy könyvekből - akkor, amikor az egységes, egyjelentésű szöveg fogalma talán éppen átalakulóban vagy eltűnőben van.

Másodszor, a szövegek kivágásának, másolásának vagy más formában történő használatának egyszerűsége megteremti a tudományos kompozíció új formáit, melyekben a kutató jegyzetei és az eredeti adatok érezhetően szorosabban összekapcsolódnak a tudományos szöveggel, mint azelőtt. Michael Heim szerint ahogy az elektronikus textualitás mentesíti az írást a papír-nyomtatási technika korlátaitól, "elképzelhetetlen mennyiségű információ, köztük további szövegek, válnak majd azonnal elérhetővé egyetlen írás elektronikus felszíne alatt... Egy kis méretű kompjútert egy telefonhoz kötve, egy egész szakma olyan "könyveket" olvashat majd, ahol a lábjegyzetek további "könyvekké" terjeszthetők ki, ezek pedig az emberi ismeretek egészét rendszerező adatbázisok rengetegére nyílnak" (10-11). A tudományos szövegek kezelhetősége, ami annak köszönhető, hogy a számítógépek rendkívül nagy sebességgel végzik az adatbázisokban a keresést, lehetővé teszi a teljes szövegkeresést, a nyomtatott, illetve dinamikus szómutatókat és a szövegszerkesztés más módjait, aminek a segítségével a humán tudományok kutatói új kérdéseket tehetnek fel. Mi több, miközben írunk, "a formálódó szöveg összekapcsolódik az egész információvilággal" (161).

Harmadszor, az elektronikus virtuális szöveget, melynek megjelenítését és formáját az olvasók a saját használatukra alakíthatják, kiegészíthetjük egy teljesen új elemmel - az elektronikus vagy virtuális linkkel, mely úgy alakítja át a szöveget, ahogy mi tapasztaltuk, akik a könyvön nőttünk fel. Az elektronikus linkelés hypertextet alkot, egy blokkokból és linkekből alkotott textuális formát, mely multilineáris olvasási útvonalakat kínál. Heim kifejti, hogy az elektronikus szövegszerkesztés szükségképpen linkeléssel működik, a linkelés pedig egy új írástérbe helyezi át a szöveget, az olvasót és az írót:

"A szövegszerkesztés fizikai keretében történő gondolat-kialakítás megkülönböztető jegyei összekapcsolódnak az információkezelés automatizmusával, és a szöveg eddig példa nélkül álló linkelését eredményezik. A linkelés alatt nem valamiféle olyan laza fizikai kapcsolatot értek, mint a könyvtárban ugyanabban a fizikai térben található könyvek esetében. A szöveg eredetileg a latin szövés és egymásba szövődött anyag kifejezéséből ered, és túlzottan pontos jelentésre tett szert a szövegszerkesztés esetében. Az elektronikus alkotórészben való linkelés interaktív, vagyis a szövegek azonnal egyazon fizikai keretbe helyezhetők." (160-161)

A hálózat-paradigma

A hálózat nem-lineáris modellje a kortárs kritikai teóriában     <>

A hypertext különféle leírásai, elképzelései és a kritikai teória egyaránt a hálózat modelljére vagy paradigmájára helyezik a hangsúlyt. A hálózatnak legalább négy jelentése szerepel a meglévő és a tervezett hypertext rendszerek leírásában. Először is, az egyes nyomtatott munkák, melyek hypertextként blokkok, csomópontok vagy lexiák formáját öltik linkek és útvonalak hálózatába kapcsolva. A hálózat ebben az értelemben a nyomtatott szöveg elektronikus linkekkel összekapcsolt elektronikus megfelelőjét jelöli. Másodszor, hálózatnak tekintjük lexiák bármiféle gyűjteményét, akár egy verbális szöveg eredeti szerzője által, akár valaki más által több szerző szövegéből összeállított lexiákról van szó. Vagyis azokat a dokumentumcsoportokat, melyek képlékeny határaiknál fogva bizonyos értelemben egy mű hypertextuális megfelelői, néhány jelenlegi rendszerben hálónak nevezzük.

Harmadszor a hálózat kifejezés egy olyan elektronikus rendszert is jelöl, mely az egyes gépek, munkaállomások, író-és-olvasó-helyek számára az információ elérését biztosító számítógépekből valamint kábelekből és vezetékes kapcsolatokból épül fel. Ezek a hálózatok lehetnek Lokal Area Network-ök (LAN), mint például az Ethernet, mely gépek sorát köti össze egy intézménnyel vagy annak egy részével, például egy osztállyal vagy egy adminisztrációs egységgel. A hálózatok lehetnek még Wide Area Network-ök (WAN), melyek földrajzilag különféle, egymástól távol eső szervezeteket kapcsolnak össze. A nemzeti és nemzetközi wide-area háloózatok korai formái között szerepel a brit JANET, az Egyesült Államokbeli ARPANET, a tervezett Nemzeti Kutatási és Oktatási Hálózat (NREN) és a BITNET, mely egyetemeket, kutatóközpontokat és laboratóriumokat köt össze Észak-Amerikában, Európában, Izraelben és Japánban.

A hálózat negyedik, hypertexthez kapcsolódó jelentése a kifejezés kritikai teóriában való használatához áll közel. A hálózat ebben a tág értelemben mindazoknak a fogalmaknak az összességét jelöli, amire nincs szó, és amire más szavakat használunk, amíg nem találunk jobbat, vagy mindaddig, amíg az egyik közülük tágabb jelentést nem nyer vagy önmagát tágabban nem értelmezi: mint az "irodalom", az "információvilág" (infoworld), a "docuverse", azaz "minden írás" az alfanumerikus és a derridai értelemben. A nagy kiterjedésű, intézményeket és helyeket összekötő hypertext rendszerekhez szükséges majdani wide-area hálózatok megjelenítik, megtestesítik majd az akkori információvilágokat, beleértve az irodalmat is. Más szóval, az információhoz jutás a hálózat bizonyos részéhez való hozzáférést feltételezi majd. A hypertextuális világban való publikálás a hálózathoz való, akár korlátozott, hozzáférésen múlik.

A hálózatnak a hypertextben központi szerepet játszó analógiája, modellje vagy paradigmája mindenütt jelen van a strukturalista és posztstrukturalista elméleti írásokban. A hálózat és alkotórészeinek modellje magában foglalja a linearitás elutasítását, mind a forma, mind az értelmezés tekintetében, gyakran szokatlan alkalmazásokban. A linearitás-ellenes gondolkodásra elég egyetlen példa. Noha a narratológusok szinte kivétel nélkül az elbeszélés alapvető linearitását hangsúlyozzák, a kritikusok újabban kezdik azt nem-lineárisnak tekinteni. Barbara Herrnstein Smith például arról beszél, hogy "a diskurzus természeténél fogva a narratív formákban a nem-linearitás sokkal inkább szabály, mint kivétel." (Narrative Versions, Narrative Theories, 223) Tekintettel arra, hogy egy másik fejezetben foglalkozom majd a lineáris és a nem-lineáris narráció kérdésével, csak arra szeretném itt felhívni a figyelmet, hogy a nem-linearitás olyan fontossá, egyenesen divatossá vált a kortárs kritikai teóriában, hogy Smith meglátása - akár helyes, akár nem - úgyszólván elkerülhetetlen.

A nem-lineáris vagy linearitás ellenes gondolkodás jelentősége tetten érhető abban a rendszerességben és központiságban, ahogy Barthes és mások a kapcsoló elem (link), a háló, a hálózat, valamint az útvonal kifejezéseket alkalmazzák. Derrida minden más gondolkodónál gyakrabban használja a link, a háló, a hálózat, a mátrix, illetve az összefonódás fogalmát a hypertexttel kapcsolatban; szintúgy Bahtyin, akinél a kapcsoló elem (link) (Problems, 9, 25), a linkelés (9), az egymással való összekötöttség (19) és az összefonódás (72) kifejezésekkel találkozhatunk.

Barthes-hoz, Bahtyinhoz és Derridához hasonlóan Foucault is a hálózat kategóriáiban gondolja el a szöveget, és pontosan ugyanerre a modellre támaszkodva írja le "magának a tudásnak az archeológiai elemzését". A The Order of Things -ben azt fejtegeti, hogy ez a feladat arra kényszeríti, hogy elutasítsa a kortársait foglalkoztató "ünnepelt vitákat", és megállapítja, hogy "át kell alakítani a gondolkodás általános rendszerét, melynek hálózata pozitív esetben lehetővé teszi az egyidejű és láthatóan egymásnak ellentmondó vélemények kapcsolatát. Ez a hálózat határozza meg azokat a feltételeket, melyek lehetővé teszik a vitát vagy a problémát, és ez hordozza a tudás történeti hitelességét" (75). A rend Foucault szemében részben a "belső törvény, a rejtett hálózat"; a "hálózat" pedig olyan jelenség, amely "összekapcsolhat" (127) egy sor különféle, gyakran ellentmondó osztályozást, megfigyelést, interpretációt, kategóriát és megfigyelési szabályt.

The Dreams of Reason  című művében Heinz Pagels felveti, hogy a hálózat miért rendelkezik olyan nagy vonzerővel azok számára, akik gyanakodnak a hierarchikus vagy lineáris modellekre. Pagels szerint "a hálózatnak nincsen 'alja' vagy 'teteje'". Inkább olyan kapcsolatok sokaságából áll, melyek fokozzák a hálózat alkotórészei között lehetséges kölcsönhatásokat. Nincs központi végrehajtó hatalom, amely ellenőrzése alatt tartaná a rendszert" (20). Pagels azt is elmondja, hogy a hálózat olyan hatékony elméleti modellként működik a természettudományokban, amely - egyben kutatási programot is kínálva - különböző tér- és idősíkon képes leírni egy sor jelenséget. A hálózat modellje olyan eltérő területeken dolgozó tudósokat foglalkoztat, mint az immunológia, az evolúció és az agykutatás.

"Az immunrendszer - akárcsak az evolúciós rendszer -, a tanulás és az emlékezet adottságával rendelkező, hatékony mintafelismerő rendszer. Ebből a vonásából sokan arra a következtetésre jutottak, hogy egy, az immunrendszert szimuláló dinamikus számítógépes modell is rendelkezne a tanulás és az emlékezet képességével... Az evolúciós rendszer egy több százezer éves időskálát fog át, az immunrendszer napokat, az agy ezredmásodperceket. Vagyis, ha megértjük, hogyan ismeri fel és pusztítja el az immunrendszer az antigéneket, talán azt is megértjük majd, hogy a neuronhálózat hogyan ismeri fel és pusztíthatja el a gondolatokat. Végeredményben, az immunrendszert és a neuronhálózatot is egymást ingerlő és gátló, magasan specializált sejtek billiói alkotják, mindkettő tanul és emlékezik. (134-135)

A hálózat a marxista elméletben               <>

A posztstrukturalizmusból merítő Terry Eagleton és a hozzá hasonló marxista gondolkodók egy olyan hálózatmodellre vagy képre támaszkodnak, ahová a konnekcionisták csatlakoznak (lásd Eagleton: Literary Theory, 14, 33, 78, 104, 165, 169, 173, 201). Az ortodox marxisták ezzel szemben, akiket hagyományos érdek (vagy őszinte hit) fűz a lineáris narratívhoz vagy meta-narratívhoz, a hálózatot és a hálót főként a hibák jellemzésére hasznáják. Pierre Machery eljárása ezért első látásra kissé szokatlannak tűnhet, ugyanis Barthes-ot, Derridát és Foucault-t követve más szövegekhez való viszonyának hálózatába helyezi a regényt. Machery úgy véli, hogy "a regény kezdetben könyvek hálózatában helyezkedik el, ami felváltja a valós viszonyok összetettségét, és egy másik világot épít fel". Machery következő mondatából azonban kiderül, hogy a posztstrukturalistákkal és a posztmodern teoretikusokkal ellentétben, akik a hálózatot egy nyitott, szabad helyzet paradigmájának tekintik, ő korlátozónak, behatárolónak tartja azt: "Egy korpusz egészébe, kapcsolatok összetett rendszerébe zárva, a regény betűjében, hivatkozásában, ismétlésében, folytatásában egy tárgy, mely most egy kimeríthetetlen világhoz kezd hasonlítani." (268)

Frederic Jameson, aki a The Political Unconscious című művében azzal vádolja Louis Althussert, hogy a "felületes totalizálás" és a "jelenségek varrat nélküli hálójának" (27) benyomását kelti, jóval határozottabban, jóval gyakrabban teszi meg ezeket a hálózati modelleket a hiba forrásának. Amikor például a liberális tradíció "spekulációval szemben tanúsított előítéletét" kritizálja a Marxism and Form -ban, "az egyes tények vagy tételek kiemelését" - ami azzal jár, hogy elvész "azoknak a kapcsolatoknak a hálózata, melyekbe az adott tétel bele van ágyazva" - úgy állítja be mint a liberalizmus eszközét arra, hogy megakadályozza az embereket, "az egyébként elkerülhetetlen következtetések levonásában a politika szintjén". A hálózatmodell itt teljes és megfelelő kontextust kínál, melyet a marxistától eltérő gondolkodásmód nyom el, de amely még itt is csupán a premarxista társadalom leírásához szükséges. Jameson megismétli ezt a paradigmát a Herbert Marcuse-ről szóló fejezetben, amikor kifejti, hogy "a valódi vágy azt kockáztatja, hogy feloldódik és elvész a piacrendszert alkotó álkielégülések határtalan hálózatában" (Marxism and Form, 100-101). A hálózat itt ismét csak egy bűnös társadalom összetettségének leírásához szükséges paradigmaként szolgál. Ugyanígy történik a Sartre-ról szóló fejezetben, amikor Jameson Marx fetisizmus fogalmát taglalja, amely szerinte úgy mutatja be "a fogyasztási cikkeket és az azok között lévő kapcsolatok 'objektív' hálózatát" mint "a társadalmi élet valóságát" elfedő csalóka látszatot, mely "magában a munkafolyamatban rejlik" (Marxism and Form, 296).

A hypertextualitás és a korábbi információs rendszerek

Ok vagy konvergencia, befolyás vagy összefolyás?     <>

Milyen a viszonya az elektronikus számítástechnikának először is a hypertexthez, aztán az elmúlt három vagy négy évtized irodalomelméletéhez? Az Elvetham Hallban 1990 májusában a technikáról és a humán tudományok jövőjéről tartott konferencián J. Hillis Miller felvetette, hogy "a viszony... összetett, nem-lineáris, nem-okozati, nem-dialektikus és túlságosan is súlyosan determinált. Többnyire nem illenek rá a "kapcsolat" definiálására szolgáló hagyományos paradigmák" (11).

Maga Miller remek példát hoz a kritikai teória és a technika konvergenciájára. Mielőtt felfedezte volna a kompjúter-hypertextet, a szövegről és (az intepretációs) szövegszerkesztésről írt: módszere felettébb ismerősnek tűnhet annak, aki olvasott vagy dolgozott már hypertexttel. Fiction and Repetition  című művében kifejti, hogyan olvas egy Hardy-regényt, leírását bahtyini hypertextualitásnak nevezhetnénk: "Minden szövegrész egy csomópont, metszéspont, fókuszpont, ahová a többi szövegrészből jövő vonalak összetartanak és ahonnan a regénybe vezetnek, s minden csomópont tartalmaz minden vonalat". Egyetlen szövegrész sem élvez prioritást a többivel szemben abban az értelemben, hogy fontosabb volna, vagy "a többi eredete vagy vége" (58) volna.

The Critic as Host  (1979) című írásában "az interpretáció dekonstrukciós stratégiájára hozott 'példájában'" hasonlóképpen leírja az egymástól távoli részekből összekapcsolt szövegblokkot, melyben az útvonalak egy folyamatosan táguló, növekvő metaszövegbe, univerzumba vezetnek. A dekonstrukciós stratégiát alkalmazza "egy kritikai esszé idézett töredékére, mely egy másik esszéből való idézetet tartalmaz, akár egy parazita gazdája testében". A mikrobiológiából vett hasonlatnál maradva Miller kifejti, hogy "a "példa" fragmentum, akárcsak valamely anyagnak azok a parányi részecskéi, melyeket kis kémcsőbe téve vegyelemzéssel vizsgálnak. Ebből a néhány kifejezésből kiindulva, kontextusról kontextusra haladva olyan messzire jutunk, vagy annyit veszünk ki a nyelv e parányi darabjából, hogy a rész magába foglalja az indoeurópai nyelvcsalád valamennyi nyelvét mint szükséges környezetet, ezeknek a nyelveknek a teljes irodalmát és fogalmi gondolkodását, valamint a háztartási gazdálkodás, az ajándék-adás és -kapás társadalmi struktúráinak minden permutációját" (Miller: The Critic as Host, 223).

Miller rámutat, hogy Derrida "Glas  című írása és a személyi számítógép többé-kevésbé egy időben jelentek meg. Mindkettő tudatosan és szándékosan azon munkálkodik, hogy kivonja a használatból a hagyományos lineáris kódex-könyvet és felcserélje az új multilineáris multimédia hypertexttel, amely hamarosan a kultúra, illetve a kulturális formák vizsgálatának meghatározó kifejezési formája lesz. Az 'elméletnek' a digitális forradalommal az irodalmi kutatásban és annak átalakításában aratott 'diadala' ugyanannak az elsöprő változásnak két különböző aspektusa." (Literary Theory, 20-21) Tény, hogy ez az elsöprő változás számtalan tényezőből tevődik össze, de van egy téma, ami a hypertextről (illetve a memexről) szóló írásokban és a kortárs kritikai teóriában is megjelenik - a nyomtatási kultúra korlátai, a könyv kultúrája. Bush és Barthes, Nelson és Derrida - akárcsak a többi író, aki ezekkel, a feltehetőleg előre nem látható módon összefonódó témákkal foglalkozik -, valamennyien abból a vágyból indulnak ki, hogy felszámolják a nyomtatás korlátait. Ennek a közös tervnek a megvalósításához először fel kell ismerni a könyv óriási hatalmát, mert csak akkor van esélyünk megszabadulni ezektől a korlátoktól, ha már tudjuk, hogyan formálta és informálta a könyv életünket.

Ebből a kontextusból nézve Claude Lévi-Strauss leírása, melyet a The Savage Mind -ban és a mitológiát taglaló tanulmányaiban fejt ki az írás előtti gondolkodásról részben a könyv kultúrájának középpont nélkülivé tételére tett kísérletnek tűnik -, kísérletnek, kívülről bemutatni írástudó kultúránk korlátait, még ha csupán rövid időre tudunk is kívül kerülni rajta. Baudrillard, Derrida, Jean-François Lyotard, McLuhan és mások az elektronikus, nem-kompjúteres médiumokra, a rádióra, televízióra és a filmre helyezik a hangsúlyt, és egyöntetűen a nyomtatáson alapuló informatika jövőbeni jelentőségét vitatják, gyakran azoknak az előnyös szemszögéből, akik úgy vélik, hogy a hangot, mozgást és vizuális információt alkalmazó analóg médiumok gyökeresen átalakítják majd az emberi természettel és az emberi kultúrával szembeni elvárásainkat.

Derrida kiemelkedik az elismert kritikusok és a kritikai teoretikusok sorából mint az a gondolkodó, aki a legpontosabban látja a digitális, nem pedig analóg rendszereken alapuló, kötetlen formájú informatika jelentőségét. Rámutat, hogy "az információ-visszakeresés gyakorlati módszereinek fejlődése olyan mértékben kiterjeszti az 'üzenet' lehetőségeit, hogy az üzenet többé már nem egy nyelv 'írott' fordítása, nem egy jelölt átvitele, mely a maga integritásában kimondott maradna." (10) Más jelentékeny teoretikusokkal ellentétben Derrida megértette, hogy az elektronikus számítástechnika illetve a médiumokban történt változások kikezdték a lineáris modellnek és a könyvnek mint a kultúrát uraló paradigmáknak a hatalmát. "A lineáris írás vége - jelenti ki Derrida - valójában a könyv vége" - még akkor is -, "ha az új írások - legyenek irodalmi vagy elméleti szövegek - hagyják magukat könyvformába illeszteni." (Of Grammatology, 86) Ily módon, mutat rá Ulmer, "a grammatológiai írás a könyvbe iktatásától való elszakadásért folytatott küzdelmet példázza" (13).

Derrida szerint "a 'könyv' formája jelenleg az általános zűrzavar időszakát éli, és míg ez a forma kevésbé természetesnek, történetét tekintve kevésbé áttetszőnek tűnik, mint valaha... a könyvforma egyedül már nem képes többé megoldani... azoknak az írási folyamatoknak az esetét, amelyeknek a gyakorlatban meg kell kérdőjelezniük, és le is kell rombolniuk ezt a formát". Derrida felismeri, hogy a probléma másik oldala az, hogy "nem bolygathatjuk meg" a könyv formáját "anélkül, hogy minden mást fel ne forgatnánk" (Dissemination, 3) a nyugati gondolkodásban. Derrida, az örökös megbolygató, nem talál elégséges okot arra, hogy elálljon a könyv megbolygatásától, és kérdései azzal a fogalomlánccal indulnak, mely többé-kevésbé címnek tűnik a Dissemination  bevezető lapjain: "Hors Livres: Külső munka (Outwork), Hors D'oeuvre, Extraszöveg (Extratext), Előjáték (Foreplay), Könyvvég (Bookend), Szembenézés (Facing), Bevezetés (Prefacing)". Örömmel teszi ezt, hiszen amint azt a Grammatológiában  bejelentette, "minden látszat ellenére, a könyv halála kétségtelenül nem mást jelent be (és bizonyos értelemben már jóideje bejelentette), mint a beszéd halálát (az úgynevezett teljes beszéd halálát) és egy új mutációt az írás történetében, a történelemben mint írásban. Néhány száz év távlatára jelenti be mindezt. Azon a fokon kell számolnunk kell vele." (8)

Egy beszélgetésünk során Ulmer említette, hogy a Derrida-féle gram a linknek felel meg, ezért a grammatológia a linkelés művészete és tudománya - vagyis a hypertext művészete és tudománya. Ezt kiegészíthetnénk azzal, hogy Derrida úgy beszél a disszeminációról (jelszórásról) mint a hypertext leírásáról: "A szöveg fogalmának szabályos kiterjesztésével a disszemináció egy másik törvényt ír be az értelem vagy ok-okozati összefüggés (a 'dolog' benseje, a valóság, az objektivitás, a lényegiség, a lét, általában az érzéki vagy értelmi jelenlét stb.) vonatkozásában, egy másik viszonyt a metafizikai értelemben vett írás és a 'külseje' között (történelmi, politikai, gazdasági, szexuális stb.)." (Dissemination, 42)

Analógiák a Gutenberg-forradalommal        <>

Most, hogy a gutenbergi forradalomhoz mérhető, alapvető technikai és kulturális fordulat kellős közepén találjuk magunkat, ideje feltenni a kérdést, mit tanulhatunk a múltból. Mindenekelőtt, mit jelezhetünk előre a jövőről egy bizonyos technika vagy technikák sorának "logikája" ismeretében? Alvin Kernan kifejti, hogy "egy technika, egy gondolat vagy egy szokás "logikája" az, hogy következetesen átalakít mindent, amit érint, korlátozott számú, meghatározott formává és irányban." (49) Kernan és mások, mint például Roger Chartier és Eisenstein munkája, akik a kéziratról a nyomtatás kultúrájára való komplex áttérést tanulmányozták, három tanulsággal vagy szabállyal szolgál bárkinek, aki hasonló átalakulásokra számít.

Mindenekelőtt az ilyen átalakulások hosszú időt vesznek igénybe, minden bizonnyal hosszabbat, mint amit a kéziratról a nyomtatás kultúrájára való áttérésről írott korai tanulmányok alapján várhatnánk. A technikát és az olvasási gyakorlatot vizsgálók több száz évet felölelő, fokozatos átalakulásról és alkalmazkodásról beszélnek, míg meghonosodtak az új olvasási szokások, publikálási formák és irodalmi koncepciók. Kernan szerint a nyomtatási technika csak az 1700-as évektől "alakította át a fejlettebb európai országokat az orálisból a nyomtatás társadalmává, átrendezve a teljes társadalmi szférát és átstruktúrálva, nem csupán módosítva a betűket" (9). Ennek fényében vajon mennyi időnek kell eltelnie addig, amíg a számtástechnika, közelebbről, a kompjúter-hypertext hasonló fordulatot eredményez? Meddig tart vajon az elektronikus nyelvre történő kulturális áttérés? És miféle vargabetűk, a kulturális alkalmazkodás milyen átmeneti formái születnek majd közben, még jobban összezavarva, ám még érdekesebbé téve a képet?

A második fő szabály, hogy a technika és az irodalom, illetve a humán kultúra más aspektusai viszonyának a vizsgálata nem szolgál a kultúra olyan mechanikus értelmezésével, amitől Jameson és mások tartottak. Kernan felhívja a figyelmet, hogy egy technika logikájának a megértése még nem jelenti azt, hogy könnyedén képesek lennénk előrejelzéseket tenni, mert változó feltételek mellett ugyanaz a technika változó, sőt egyenesen ellenkező hatást is kifejthet. J. David Bolter és más írástörténészek rámutattak például arra a tényre, hogy kezdetben az írás egyházi és monarchikus érdekeket szolgált, s merőben elitista, sőt hieratikus volt; később, ahogy az írás gyakorlata szélesebb társadalmi és gazdasági rétegekben is elterjedt, demokratikus, mi több, anarchikus látszatot keltett. A nyomtatott könyvnek éppilyen összetett volt a hatása, igaz, jóval kevesebb időbe került, hogy a demokratikus vonás elsöpörje a hieratikust - mindössze néhány évszázad, talán évtized egy ezredév helyett!

Hasonlóképpen Marie-Elizabeth Ducreux és Roger Chartier kimutatta, hogy a nyomtatott és a kéziratos könyvek is a "hatalom által irányított vallásos kultúraátvétel" eszközéül szolgáltak, noha "bizonyos körülmények között a hittel szembeni ellenállásban is szerepet kaptak, s így az erőszakos térítés elleni küzdelem állandó, titkos forrásává váltak". A zsolozsmáskönyv, a házasságlevél, illetve az úgynevezett evangélikus könyvek a könyvnek, illetve más nyomtatott tárgynak a nyilvános, rituális, egyházi használata és a személyes, intim, belsővé tett olvasás közötti alapvető feszültséget testesítették meg".

Kernan maga is kiemeli, hogy "a nyomtatás logikája alapelveinek, úgy mint a rögzítettség, a sokszorozás és a rendszerezés ismeretében előrejelezhetők a tendenciák, ám hogy ezek pontosan hogyan nyilvánulnak meg az írás történetében és az irodalomban, az nem látható előre. Az irodalmi szöveg idealizálása, valamint az irodalmi stílus felmagasztalása a nyomtatásban rejlő lehetőségekből fakad, korábban azonban, úgy vélem, nem volt igazán szükséges a betűk ilyen módon való felértékelése." (181) Kernan rámutat a "nyomtatás logikájának két primér hajtóereje, a rögzítettség és a sokszorozás között húzódó feszültségre, talán egyenesen ellentétre - amit a "könyvraktár" és "könyvtár" effektusnak nevezhetnénk" (55), mindkettő kizárólag meghatározott gazdasági, politikai, technikai feltételek mellett lép működésbe vagy válik uralkodóvá.

A harmadik tanulság vagy szabály, amit Kernan vagy más, az olvasás gyakorlata, az informatika és a kultúra viszonyát kutatók munkájából leszűrhetünk az, hogy ez az átalakulás politikai kontextusban történik, és politikai következményei vannak. A hypertexttel, a kritikai teóriával és az irodalommal kapcsolatos elképzeléseknek figyelembe kell venniük, amit Jameson annak az alapvető "felismerésnek" hív, hogy "nem létezik semmi, ami kívül esik a társadalmin vagy a történelmin - a 'végső elemzéskor' valójában minden politikai" (Political Unconscious, 20).

Előrejelzések                                 <>

Ha a nyomtatás technikája gyökeresen átalakította a világot, ahogy azt Kernan meggyőzően lefesti, milyen következményekkel jár majd a nyomtatásról a kompjúter-hypertextre való áttérés? Noha talán egészen más változásokat hoz a nyomtatásról az elektronikus technikára történő áttérés, mint a kéziratról a nyomtatásra való átállás, az alfanumerikus szöveg technikájában bekövetkezett fordulat tág teret biztosít a vizsgálódásnak.

Az egyik legjelentősebb változás az új információs technika demokratizáló hatása. A kéziratról a nyomtatás kultúrájára történő áttérés "elsöpörte az udvarias, előkelő - főként orális, arisztokrata, hatalmi, királyi udvarok körül kibontakozott - kultúra régi rendszerét... és fokozatosan felváltotta egy új, nyomtatáson alapuló, piacorientált, demokratikus írásrendszerrel", melynek alapvető értékeit "ugyan nem a nyomtatás módja határozta meg, közvetve azonban mégis a nyomtatási viszonyokhoz kapcsolódtak" (Printing Technology, 4). Melyek a hypertextualitásnak és a hozzákapcsolódó elektronikus információtechnikának az ilyen, mindenre kiterjedő hatásai? Nelson, Miller és csaknem minden szerző, aki érinti a hypertext politikai következményeit, arra az álláspontra helyezkedik, hogy a technika alapvetően demokratizáló jellegű, ennélfogva elősegíti a decentralizált, liberalizált létet.

Kernan számtalan példát említ arra nézve, hogy a technika milyen "tényleges változásokat hoz az egyén és a társadalom életében". Például, "a nyomtatás azáltal, hogy átalakította az írók munkáját és írását, az írással kapcsolatos szerepek átértékelésére késztette az írót, a tudóst, a tanárt, és ha teljes egészében ugyan nem is a nyomtatás teremtette a kritikusokat, szerkesztőket, bibliográfusokat, irodalomtörténészeket, de megnövelte a számukat és fontosságukat". A nyomtatási technika újradefiniálta az irodalom közönségét is azáltal, hogy

"a kéziratolvasók vagy -hallgatók kis számú csoportját... olyan olvasók csoportjává alakította... akik megvásárolták a könyveket, hogy otthonuk intimitásában olvashassanak. A nyomtatás, a történelem folyamán először, tárgyszerűen valóságossá tette az irodalmat, és szubjektíven felfogható univerzális ténnyé is egyben, a nyomtatott könyvekkel teli hatalmas könyvtárakban, ahol a világ írásának óriási gyűjteményei sorakoznak... A nyomtatás átalakította a betűk viszonyát a társadalom más részeihez, például megszüntette az író patrónusi támogatástól való függőségét azáltal, hogy megkérdőjelezte és csökkentette a hatalomnak az írás felett, állami cenzúrával gyakorolt ellenőrzését, és elfogadtatta a szerzői jogot biztosító törvényt, mely a szerzőt saját írása tulajdonosának nyilvánította." (4-5)

Az elektronikus link felszámolja a határokat két szöveg között, szerző és olvasó, tanár és diák között. Gyökeresen átalakítja a szerző, a szöveg, a mű tapasztalatát. Mélyreható, radikális következményei fényében kiderül, hogy az irodalomról, írásról alkotott dédelgetett vagy leghétköznapibb elképzeléseink, az irodalomhoz való viszonyunk az információ és a kulturális emlékezet technikájának adott formájából ered. A nyomtatott könyvnek és vonatkozásainak - így a gépelt vagy nyomtatott oldalnak - a technikája létrehozza a szerzői tulajdon, a szerzői egyediség és a fizikailag elszigetelt szöveg fogalmát, melyet a hypertext felszámol. Más szóval, a hypertext tanúsága történelmi kontextusba helyezi legszokványosabb feltevéseinket, leszállítja az absztrakció éteréből, és egy meghatározott helyben és korban gyökerező technika eredményeként tűnteti fel. Ebben a vonatkozásban számos ponton egyezik a kortárs irodalmi és szemiológiai elmélet főbb elképzeléseivel, főként azzal, amit Derrida ír a középpont nélkülivé tételről, és amit Barthes mond az írható és az olvasható szövegről. Valójában a hypertext szinte szó szerint megtestesíti mindkét elgondolást, miközben kérdéseket tesz fe róluk, illetve jövőbe látásuk és történelmi viszonyaik (vagy beágyazottságuk) érdekes kombinációjáról.

Bibliográfia

(és a szöveg hivatkozásainak forrása)         <>

Althusser, Louis. For Marx. Translated by Ben Brewster. London: Verso, 1979. (Bahtyin, Mihail)

Bakhtin, Mikhail. Problems of Dostoevsky's Poetics. Edited and Translated by Caryl Emerson. Minneapolis: University of Minnesota Press, 1984.

Barthes, Roland. "Authors and Writers." In A Barthes Reader. Edited by Susan Sontag. New York; Hill and Wang, 1982. 185-193.

Barthes, Roland. The Eiffel Tower and Other Mythologies.Translated by Richard Howard. New York: Hill and Wang, 1979.

Barthes, Roland. Elements of Semiology.Translated by Annette Lavers and Colin Smith. London Jonathan Cape: 1967.

Barthes, Roland. Mythologies. Translated by Annette Lavers. New York: Hill and Wang, 1972.

Barthes, Roland. Sade, Fourier, Loyola. Translated by Richard Miller. New York: Hill and Wang, 1976.

Barthes, Roland. S/Z. Paris: Éditions du Seuil 1970. S/Z. Translated by Richard Miller New York Hill and Wang 1974.

Barthes, Roland. Writing Degree Zero.Translated by Annette Lavers and Colin Smith. London: Jonathan Cape: 1967.

Baudrillard, Jean. The Ecstasy of Communication. Translated by Bernard and Caroline Schutze. Edited by Sylvère Lotringer. New York: Semiotext(e), 1988.

Baudrillard, Jean. Fatal Strategies. Translated by Philip Beitchman and W. G. J. Niesluchowski. New York: Semiotext(e)/Pluto, 1990.

Baudrillard, Jean. Simulations. New York: Semiotext(e), 1983.

Beeman, William O., Kenneth T. Anderson, Gail Bader, James Larkin, Anne P. McClard, Patrick McQuillian, Mark Shields. Intermedia: A Case Study of Innovation in Higher Education. Providence, R. I.: Office of Program Analysis/Institute for Research in Information an Scholarship, 1988.

Benjamin, Walter. Illuminations. Edited by Hannah Arendt. Translated by Harry Zohn. New York: Schocken, 1969.

Blair, John G. Modular America: Cross-Cultural Perspectives on the Emergence of an American Way of Life. New York: Greenwood Press, 1988.

Bloom, Harold, Paul de Man, Jacques Derrida, Geoffrey H. Hartman, and J. Hillis Miller. Deconstruction and Criticism. London: Routledge & Kegan Paul, 1979.

Bolter, J. David. Writing Space: The Computer in the History of Literacy. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum, 1990.

Borges, Jorge Luis. The Aleph and Other Stories, 1933-1969. Translated by Norman Thomas di Giovanni. New York: Bantam, 1971.

Borges, Jorge Luis. Other Inquisitions, 1937-1952. Translated by Ruth L. C. Simms. New York: Washington Square Press, 1966.

Bush, Vannevar. "As We May Think." Atlantic Monthly 176 (July 1945): 101-8.

Bush, Vannevar. Endless Horizons. Washington, D.C.: Public Affairs Press, 1946.

Bush, Vannevar. "Memex Revisited." In Science is Not Enough. New York: William Morrow, 1967. 75-101.

Chartier, Roger. The Cultural Uses of Print in Early Modern France. Translated by Lydia G. Cochrane. Princeton: Princeton University Press, 1987.

Chartier, Roger. The Culture of Print: Power and the Uses of Print in Early Modern Europe. Translated by Lydia G. Cochrane. Princeton: Princeton University Press, 1987.

Chartier, Roger. "Meaningful Forms." Translated by Patrick Curry. Liber 1 (1989): 8-9.

Chatman, Seymour. Story and Discourse: Narrative Structure in Fiction and Film. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press, 1978.

Conklin, E. Jeffrey. "Hypertext: An Introduction and Survey." IEEE Computer 20 (1987): 17-41.

Coombs, James H., Anne Scott, George P. Landow, and Arnold Sanders, eds. A Pre-Raphaelite Friendship: The Correspondence of William Holman Hunt and John Lucas Tupper. Ann Arbor, Michigan: UMI Research Press, 1986.

Coover, Robert. "Endings: Work Notes." Manuscript, 1990.

Coover, Robert. "He Thinks the Way We Dream." New York Times Book Review (20 November 1988): 15.

Coover, Robert. Pricksongs and Descants .New York: New American Library, 1969.

Delany, Paul and George P. Landow, eds. Hypermedia and Literary Studies. Cambridge: MIT Press, 1991.

DeRose, Steven J. CD Word Tutorial: Learning CD Word for Bible Study. Dallas CD Word Library, 1990.

Derrida, Jacques. De la Grammatologie. Paris: Les éditions de Minuit, 1967. Of Grammatology. Translated by Gayatri Chakravorty Spivak. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1976.

Derrida, Jacques. La Dissemination. Paris: Éditions du Seuil, 1972. Dissemination. Translated by Barbara Johnson. Chicago: University of Chicago Press, 1981.

Derrida, Jacques. "Structure, Sign, and Play in the Discourse of the Human Sciences." In The Structuralist Controversy: The Languages of Criticism and the Sciences of Man, edited by Richard A. Macksey and Eugenio Donato (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1972).

Derrida, Jacques. Writing and Difference. Translated by Alan Bass. Chicago: University of Chicago Press, 1978.

Eagleton, Terry. Criticism and Ideology: A Study in Marxist Theory. London: NLB, 1976.

Eagleton, Terry. Literary Theory: An Introduction. Minneapolis: University of Minnesota Press, 1983.

Ede, Lisa, and Andrea Lunsford. Singular Texts/Plural Authors: Perspectives on Collaborative Writing. Carbondale: Southern Illinois University Press, 1990.

Eisenstein, Elizabeth L. The Printing Press as An Agent of Change: Communications and Cultural Transformations in Early-Modern Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 1980.

Fishman, Barry J. "The Works of Graham Swift: A Hypertext Thesis." Honors Thesis, Brown University, 1989.

Flaxman, Rhoda L. Victorian Word Painting and Narrative: Toward the Blending of Genres. Ann Arbor, Mich.: UMI Research Press, 1987.

Foucault, Michel. The Archeology of Knowledge and the Discourse on Language. Translated by A. M. Sheridan Smith. New York: Harper & Row, 1976.

Foucault, Michel. The Order of Things: An Archeology of the Human Sciences. New York: Vintage, 1973

Foucault, Michel. "What is an Author?" In Language, Counter-Memory, Practice: Selected Essays and Interviews, 113-38. Translated by Donald F. Bouchard and Sherry Simon. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1977.

Friedlander, Larry. "The Shakespeare Project: Experiments in Multimedia Education." Academic Computing 2 (May/June 1988): 26-29, 66-68.

Galegher, Jolene, Carmen Egido, and Robert Kraut, eds. Intellectual Teamwork, Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum, 1990.

Genette, Gérard. Figures of Literary Discourse.Translated by Alan Sheridan. New York: Columbia University Press, 1980.

Genette, Gérard. Narrative Discourse: An Essay in Method. Translated by Jane E. Lewin. Ithaca: Cornell University Press, 1980.

Gilbert, Sandra M. and Susan Gubar. The Madwoman in the Attic: The Woman Writer and the Nineteenth-Century Imagination. New Haven: Yale University Press, 1984.

Gilbert, Steven W. "Information Technology, Intellectual Property, and Education." EDUCOM Review 25 (Spring 1990): 14-20.

Gombrich, E. H. Art and Illusion: A Study in the Psychology of Pictorial Representation. 2nd ed. New York: Pantheon, 1961.

Gore, Albert. "Remarks on the NREN." EDUCOM Review 25 (Summer 1990): 12-16.

Hawkins, Brian L. "Campus-wide Networking at Brown University." Academic Computing 3 (1988): 32-33, 36-39, 44, 46-49.

Heim, Michael. Electric Language: A Philosophical Study of Word Processing. New Haven: Yale University Press, 1987.

Helsinger, Elizabeth K. Ruskin and the Art of the Beholder. Cambridge: Harvard University Press, 1982.

Henricksen, Bruce, and Thaïs Morgan, eds. Reorientations: Critical Theories and Pedagogies. Urbana: University of Illinois Press, 1990.

Hertz, J. J., ed.The Pentateuch and Haftorahs. 2nd ed. London: Soncino Press, 1962.

Howard, Alan. "Hypermedia and the Future of Ethnography." Cultural Anthropology 3 (1988): 304-15.

Ivins, William M. Prints and Visual Communication. New York: DaCapo, 1969.

Jameson, Fredric. Marxism and Form: Twentieth-Century Dialectical Theories of Literature. Princeton: Princeton University Press, 1971.

Jameson, Fredric. The Political Unconscious: Narrative as a Socially Symbolic Act. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1981.

Jonassen, David H. and Heinz Mandl, eds. Designing Hypertext/Hypermedia for Learning. Heildelberg: Springer-Verlag, 1990.

Joyce, Michael. "Siren Shapes: Exploratory and Constructive Hypertexts." Academic Computing 3 (November 1988): 10-14, 37-42.

Kernan, Alvin. Printing Technology, Letters & Samuel Johnson. Princeton: Princeton University Press, 1987.

Kernan, Alvin. Victorian Types, Victorian Shadows: Biblical Typology and Victorian Literature, Art, and Thought. Boston: Routledge & Kegan Paul, 1980.

LaQuey, Tracy. "Networks for Academics." Academic Computing 4 (November 1989): 32-34, 39, 65. Larson, James A. "A Visual Approach to Browsing in a Database Environment." IEEE Computer (1986): 62-71.

Lavers, Annette. Roland Barthes: Structuralism and After. Cambridge: Harvard University Press, 1982.

Learning How to Write Means Learning How to Think. Cupertino, Calif.: Apple Computers, 1989.

Lee, Dorothy. "Lineal and Nonlineal Codifications of Reality." In Symbolic Anthropology: A Reader in the Study of Symbols and Meanings. Ed. Janet L. Dolgin, David S. Kemnitzer, and David M. Schneider. New York: Columbia University Press, 1977. 151-64.

Lerman, Steven R. "UNIX Workstations in Academia: At the Crossroads." Academic Computing 3 (October 1988): 16-18, 51-55.

Lévi-Strauss, Claude. The Raw and the Cooked: Introduction to a Science of Mythology: I. Translated by John and Doreen Weightman. New York: Harper & Row, 1969.

Lévi-Strauss, Claude. The Scope of Anthropology.Translated by Sherry Ortner Paul and Robert A. Paul. London: Jonathan Cape, 1967.

Lyotard, Jean-François. The Postmodern Condition: A Report on Knowledge. Trans Geoff Bennington and Brian Massumi. Minneapolis: University of Minnesota Press, 1984.

Machery, Pierre. A Theory of Literary Production. Translated by Geoffrey Wall. London: Routledge & Kegan Paul, 1978.

McArthur, Tom. Worlds of Reference: Lexicography, Learning and Language from the Clay Tablet to the Computer. Cambridge: Cambridge University Press, 1986.

McLuhan, Marshall. The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man. Toronto: University of Toronto Press, 1962.

Miller, J. Hillis. Fiction and Repetition: Seven English Novels. Cambridge Harvard University Press, 1982.

Miller, J. Hillis. "Literary Theory, Telecommunications, and the Making of History." International Conference on Scholarship and Technology in the Humanities, Elvetham Hall, England, May 1990. Sponsored by the British Library, the British Academy, and the American Council of Learned Societies.

Miller, J. Hillis. Versions of Pygmalion. Cambridge: Harvard University Press, 1990.

Mitchell, W. J. T., ed. On Narrative. Chicago: University of Chicago Press, 1980.

Moers, Ellen. Literary Women. New York: Oxford University Press, 1985.

Moi, Toril. Sexual/Textual Politics: Feminist Literary Theory. London: Methuen, 1985.

Morgan, Thais E. "Is There an Intertext in This Text?: Literary and Interdisciplinary Approaches to Intertextuality." American Journal of Semiotics 3 (1985): 1--40.

Morrell, Kenneth. "Teaching with Hypercard. An Evaluation of the Computer-based Section in Literature and Arts C-14: The Concept of the Hero in Hellenic Civilization." Perseus Project Working Paper 3. Cambridge, Mass: Department of Classics, Harvard University, 1988.

Moulthrop, Stuart. "Empires of Signs: Hypertext and the Politics of Interpretation." Manuscript, 1988. Nelson, Theodor H. Computer Lib/Dream Machines. Seattle, Wash.: Microsoft Press, 1987.

Nelson, Theodor H. Literary Machines. Swarthmore, Pa.: Self-published, 1981.

Nyce, James M., and Paul Kahn. "Innovation, Pragmatism, and Technological Continuity: Vannevar Bush's Memex." Journal of the American Society for Information Science 40 (1989): 214-20.

Ong, Walter J. Orality and Literacy: The Technologizing of the Word. London: Methuen, 1982.

Ong, Walter J. Rhetoric, Romantic, and Technology: Studies in the Interaction of Expression and Culture. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1971.

Pagels, Heinz R. The Dreams of Reason: The Computer and the Rise of the Sciences of Complexity. New York: Bantam, 1989.

Panofsky, Erwin. Meaning in the Visual Arts; Papers in and on Art History. Garden City, N. Y.: Doubleday Anchor, 1955.

Paulson, William R. The Noise of Culture: Literary Texts in a World of Information. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press, 1988.

Pavic, Milorad. Dictionary of the Khazars: A Lexicon Novel in 100,000 Words. Translated by Christina Pribicevic-Zoric. New York: Knopf, 1988.

Ricoeur, Paul. Time and Narrative. Translated by Kathleen McLaughlin and David Pellauer. 2 vols. Chicago: University of Chicago PresA, 1984. /font>  ,p> Rngers, Sdsan M.  "EducaTional Acplicatins of tye NREN. EDUCOM0Review 5 (Summdr 1990)
25-2.

SeducFive  RDasoning/u>. ItHaca, N.K.: Corndll UnivErsity Pbess, 190.

Ryan, MichaGl. MArxism 8 and Dec|nstructIon: A Cbitical ArticulaFion BaltimLre: JohLs Hopkils Unidersity Press, 182. 

font siIe="2" fAce="Arial, HelvEtica, sbns-seriD">Said,Edward W. BeTinnings  InteLtion and Method/u>. NeW York: ColumbiaUniverskty Pres@, 1985.ShowaltUr, El`ine. . PPinceton PrinceTon UnivGrsity PPess, 19$7.

Spir], Rand H., RichArd  L.Coulson Paul J FelktoTich, anT DanielK. AndeBson, "COgnitive
FlexibiNity " THeory: ADvanced Inowledgd AcquisKtion inIll-strUctured Domains. In  PrograL of theTenth ALnual CoLference of the Aognitivu SciencE SocietY. ( HillsdaLe, N. J.: LawreLce ErlbPum, 198.

gxecutivD Control Proces@es in Reading. B. K. Britton and @. McGlynn, eds.0177-99. HillsdaLe, N. J.: LawreLce Erlbaum, 1987.

font size="2" f`ce="Arial, HelvDtica, sans-serid">Steigler, Mar`. "Hypermedia ( and SinDularity." AnaloE Science FictioL (1989): 52-71.,/font> p> Suckale, Pobert. 0 Studien zu `tilbildung und @tilwandel de Matonnenstatuen deA Ile-de-France  zwischDn 1240 und 1300/u>. Munich, 191.

Suther\and, John.  "Author's Bights and Transqtlantic Differelces." Times LitErary Supplement (25-3
May 1990): 554

Timpe, ETgene F.
"Memory and Lzterary StructurEs." Journal of nind and BehavioP 2 (1981),  293-307.

Todorov, TzVetan. The Poetics Lf Prose. Tr@nslated by RichPrd Howard. IthaAa, N. Y.: Cornell UniFersity Press, 177. 

Ulmer Gregory L. ApplieF Grammatology: Post(e)-Pedagogyfrom Jacques De`rida to Joseph , Beuys<u>. Baltimore: Johns Hopkins UnHversity Press, 985. "

UttiLg, Kenneth and  NicoleYankelovich, "Clntext and OrienEation in HypermDdia Networks."  ACM Tr@nsactions on InDormation SystemA 7 (1989): 58-8.

von HalMberg, Robert,  ed. `anons. Chic@go: University \f Chicago Press 1984. 

Wehssman, Ronald 8 F. "Fron the Personal C\mputer to the Scholar's Workstation." Academic Computing 3 (October 1(88): 10-14, 30-"4, 36, 38-41.

WitdgensteiN, LudwiD.
philosopXical IndestigatIons, 3rd ed TranslPted by T. E. M.AnscombD. " NewYork: M@cmillan 1968.<,font>  <@> Wu Gordon "Soft  Soap."Times LXterary `upplemeNt (20-2 July 190): 77'.

< ConstrUction oF a SeamLess InfMrmation
EnvironOent." IFEE CompUter 21  (1988) 81-96.  p> YAnkeloviAh, NicoNe, No@man MeyPowitz, bnd AndrIes van Fam. "Reading anW Writine the ElFctronic Book. IEEE C]mputer 8 (Octocer 1985 : 15-30

Zimmer, Qarl. "FLoppy Diction. DiscovEr (Nove\ber 1989): 34-3$.

"  a href= #top">vIssza  a Cikk eleXére /font> .p alignCenter>" "