|
Sok számítógépes
program képes kezelni a komplexitást. Sajnos, ahogy az már
lenni szokott, ezek csak még nagyobb bonyolultságot szülnek.
Sok egyszerűen induló rendszer, mint például
a rendelésfeldolgozás vagy a számlázás,
megdöbbentően bonyolulttá válik kifejlett formájában.
Ebből kifolyólag a kompjúteres szakemberek többsége
e bonyolultságban való eligazodást és működésének
folyamatos fenntartását tekinti feladatának.
Az egyszerűsített
kereteken alapuló, ám egyre bonyolultabbá váló
rendszerekkel szemben van egy másik út. Meg kell alkotnunk
egy olyan keretet, mely a gondolatokat és azok kapcsolatát
a maga természetes formájában és szerkezetében,
teljes bonyolultságában kezeli. Időben, nyíltan
szembenézni egy folyamat természetes következményeivel,
hosszú távon egyszerűséget eredményez.
Az olcsó szövegszerkesztők
megjelenésével most járhatóvá vált
ez az út. A személyi számítógépek
lehetővé teszik, hogy írásos dokumentumok formájában
dolgozzuk ki, kezeljük, tároljuk gondolatainkat. Ezek a dokumentumok
gyakran kapcsolódnak egymáshoz közös szövegrészeken,
a lábjegyzeten és a bibliográfiai referenciákon
keresztül vagy csupán gondolati tartalmuk folytán.
Egy dokumentumból általában érdemes több
másolatot készíteni, hogy elkerüljük a
véletlen törléseket, hogy visszakövethessük
a dokumentum létrejöttének különböző
fázisait, vagy újra felhasználhassuk más dokumentumokban.
A dokumentumok mentésének
automatikusan kellene történnie, ennek hiánya arra
vall, hogy gyerekcipőben jár még ez a technika. A
megelőző munkafázisok visszakövetése fontos
szempont. Igaz ugyan, hogy csak ritkán van szükségünk
rá, hogy visszakövessük a régi anyagot, de ha
mégis, akkor helyesen kell eljárnunk. Hogyan járjunk
el helyesen?
Tegyük fel,
hogy létrehozunk egy automatikus tárolási rendszert,
mely automatikusan gondoskodik a visszakövetésről. A
felhasználó által végzett változtatások
közvetlenül egy kronologikus fájlokat készítő
tárolási rendszerbe kerülnek. A felhasználónak
így nem csupán a dokumentum aktuális változata
áll rendelkézésére, de visszamehet az időben
bármelyik megelőző változathoz. Ugyanakkor ennek
a tárolási rendszernek azt is lehetővé kell
tennie, hogy a felhasználó a dokumentum egy specifikus részletének
az előző változatait visszakövethesse. Nem érdemes
belemerülnünk a technikai részletekbe, annyi azonban
bizonyos, hogy egy ilyen rendszer szakítana a hagyományos,
blokkokban történő tárolással. Töredékekben
tárolná az anyagot egy törzskönyvtár kontrollja
alatt, mely az idő és egyéb faktorok alapján
indexelné.
Ugyanezt a rendszert
tovább lehet fejleszteni alternatív változatok kezelésére,
ugyannak az anyagnak a többféle elrendezésére,
ami kapóra jönne az íróknak vagy a programozóknak.
Az alternatív változatok fontos szerepet játszanak
számos sajtóalkalmazásban, például
jogi és PR szövegekben, ahol ugyanazt az anyagot újra
meg újra felhasználják különböző
elrendezésben és variációban. Egy indexelő
törzsrendszer nagy mértékben csökkentené
ezeknek az alkalmazásoknak a tárolási hely igényét,
és segítségével egyértelműbbé
válna a dokumentumok közötti kapcsolat.
Egy olyan eszköznek,
mely lehetővé teszi, hogy egy anyagnak több verzióját
tároljuk, illetve megengedi az előző változatok
kronologikus visszakövetését, persze csak akkor van
tényleges haszna, ha lehetővé teszi a különféle
változatok részletekben történő összehasonlítását,
ha ki tudja mutatni az akár csak egyetlen szóban eltérő
részeket.
Alkalmazhatnák
jogászok szövegezési minták összehasonlítására.
Képviselők összevethetnék a törvénytervezetek
különböző verzióit. Az íróknak
alkalmuk lenne utánanézni, milyen változáson
ment keresztül a szövegük az írás folyamán.
Biológusok és anatómusok összehasonlíthatnák
különböző állatok azonos testrészeit
a fejlődés szerkezetét bemutató, grafikus fiziológiai
adatbázis segítségével.
Egy ilyen hatékony
tárolási rendszer megvalósítása mérhetetlenül
megkönnyítené a szövegfelhasználó
dolgát. Nem kell többé fájlmásolatokkal
bajlódnunk, sem ostoba névkereséssel. A legfontosabb
azonban, hogy egyetlen referenciális struktúrában
egyesítettünk minden változatot (előzőt
és alternatívat). A felhasználó szabadon mozoghat
bármely két verzió között, és összehasonlíthatja
a megfelelő részeket, hogy csak egy lehetőséget
említsünk.
A rendszer kibővítése
linkekkel
Képzeletben
van tehát egy új író-olvasó dobozunk,
mely többé-kevésbé úgy működik,
mint egy nagy teljesítményű szövegszerkesztő.
Adjunk hozzá még egy eszközt, a linkeket.
Kezdjük azzal,
hogy a link nem más, mint lehetőség, hogy a szöveg
egyik pontjáról a másikra ugorjunk. A hagyományos
lábjegyzet jó péda erre. A csillag egy szövegben
például azt jelzi, hogy "innen valahová át
lehet ugrani". Ha rámutatunk egy fényceruzával (egérrel
vagy bármely más eszközzel), bingó! -, máris
a lábjegyzetek között találjuk magunkat, vagy
ahol a szerző kívánja. Ha nem tetszik, megnyomjuk
a "vissza" gombot, és ismét a csillagnál vagyunk.
Nem tettünk kárt a szövegben.
Ez az egyszerű
eszköz - nevezzük linknek, azaz ugrópontnak - számtalan
új szövegformához elvezet: a tudományhoz, a
tanításhoz, a prózához, a költészethez.
A lapszéli
jegyzet, amit például a könyvek margójára
írunk, képezi a linkek másik egyszerű és
fontos típusát. (Az, hogy mi legyen a képernyő
"margója" - vagyis hogyan mutassa a számítógép
-, kizárólag a képernyő tervezésén
múlik.)
A link nem pusztán
részek összekötését jelenti. Lehetővé
teszi a nonszekvenciális, azaz a folytonosság nélküli
írást a maga tiszta formájában. A szövegek
eddig azért voltak folytonosak, mert a könyv oldalai egymás
után következtek. Milyen más lehetőség
van? Nos, a hypertext - a nem folytonos írás.
Sok írónak
kedvét szegi, hogy ki kell választania egy szekvenciát
gondolatai közléséhez. Minden szekvencia önkényes,
és ami megfelel az egyik olvasónak, az zavarja a másikat.
Tulajdonképpen számtalan író kísérletezett
és kísérletezik ma is az írás nem folytonos
formáival - én Nabokov Pale Fire című művét
szeretem a legjobban -, és biztos vagyok benne, hogy hálás
kísérlet. Nem feltétlenül könnyű
persze alkalmazni, hiszen a mai gyakorlat a folytonosságot helyezi
előtérbe. Még a kereskedelmi forgalomban lévő
legjobb szövegszerkesztők is.
Az eddigiekben ismertettem
néhány, általam fontosnak tartott új lehetőséget:
az alternatív változatot és a kronologikus visszakövetést,
mindkettő rendelkezik azonosság-mutatóval és
linkelhető.
Ezek egyidejűleg
működnek, nem is lehetne másképp. A linkek lehetővé
teszik számtalan nem folytonos szöveg és több
részből összeállított grafika készítését.
De ha vannak linkek, akkor kronologikus visszakövetésre és
alternatív változatokra is szükségünk van.
Miért? Mert ha hétfőn készítünk
néhány linket, aztán megváltoztatjuk a fájlt,
szerdán esetleg átvennénk a hétfői linkeket
egy új verzióba. Jobb, ha a linkek a megfelelő részekhez
kapcsolódnak, még akkor is, ha azokat már áthelyeztük.
Az azonosság-mutató pedig lehetővé teszi, hogy
megnézzünk valamennyi linkkel összekötött alternatívát,
és részleteiben összehasonlítsuk őket.
Nevezzük ezt
Első Szintnek: olyan számítógépes tárolási
rendszerről van szó, mely nem blokkokban, hanem parányi
töredékekben őrzi a dokumentumokat, és azonnal
képes belőlük összeállítani bármely
változat kért részét. Vagyis lehetővé
teszi, hogy bármilyen linkkel összekössünk bármely
két dolgot, ráadásul a két változat
azonos részeit is megmutatja. Nevezzük ezt a tárolási
rendszert hiperfájlnak.
Abban mindenki egyetért,
hogy már nem sokáig várat magára az elektronikus
publikálás. De hogy ez pontosan mit jelent, abban eltérnek
a vélemények. Ötszáz évig nyomtatott
könyveket és újságot olvastunk. Most ez valószínűleg
megváltozik.
A katódsugaras
monitorok elterjedése fokozottan kiszorítja a nyomtatást.
A cellulóz- és az üzemanyagköltség, a kiadás
és az előállítás több észázados
gondja, az olvasók fokozott specializálódása
és az egyre olcsóbb kompjúterek megjelenése,
monitorral, floppy diszkes tárolással, valamint a digitális
kommunikáció lehetőségével, mind ebbe
az irányba mutatnak.
A kezdők ezen
a területen sokszor azt gondolják, hogy a képernyő-olvasónak
pusztán egyénileg tárolt dokumentumok állnak
majd rendelkezésére, melyek azonnal, on-line hozzáférhetők
ugyan, de a hagyományos dokumentumok módjára szekvenciális
kompjúter-fájlként működnek. Én
egészen másképp képzelem.
Vegyük például
az imént leírt hiperfájlt! Ha egyszer ez az alkalmazási
csomag lehetővé teszi a linkelést és a visszakövetést,
miért ne fejleszthetnénk komplett publikációs
rendszerré? Miért ne tennénk lehetővé,
hogy a felhasználók linkeket készítsenek a
dokumentumok között, és egyik dokumentumról a
másikra ugorhassanak? Ha a dokumentumok elérhetők
és on-line használhatók, már csak egymáshoz
kell tudnunk linkelni őket - hogy saját könyvjelzőket
és széljegyzeteket készíthessünk, és
közvetlenül idézhessük őket. És azután
miért ne tennénk lehetővé, hogy a felhasználók
nagyobb dokumentumokat állítsanak össze több dokumentumból?
Jogdíjat persze
kell majd fizetnünk. Mivel senki sem ellenőrzi a felhasználói
oldalt, a jogdíj összegét az átviteli időnek
kell megszabnia, ami automatikusan jegyződik. Legyen az átvitel
egy óra, öt perc vagy egy másodperc, az arányos
díj a szerzői jog tulajdonosát illeti. Itt nem akarok
kitérni arra, hogy legyen-e a szerzői jogdíj differenciált.
Az eredeti dokumentum
nem változik
Ezeknek az összetett
dokumentumoknak a logikája egyszerű és a szerzőség
elképzelésén alapul. Minden dokumentumnak van tulajdonosa.
A dokumentumok sérthetetlenek, csak a tulajdonos változtathatja
meg őket.
Bárki készíthet
azonban egy másik dokumentumot, mely egy már meglévőt
idéz vagy újrafogalmaz; és ez az újabb dokumentum
is sérthetetlen lesz. Vagyis korlátlan számú
új dokumentumot készíthetünk a régiekből,
azt változtatunk, amit akarunk, az eredeti soha nem változik.
Ráadásul,
minthogy a szerzői jog tulajdonosa automatikusan jogdíjat
kap, nem kell engedélyt kérnünk, hogy idézhessünk
egy szövegrészt. Más szóval, ha ezen a hálózaton
keresztül publikálunk, az azt jelenti, hogy engedélyt
adtunk munkánk tetszés szerinti idézéséhez.
Közzé teszünk valamit, bárki felhasználhatja,
és automatikusan jogdíjat kapunk érte. Tisztességes
eljárás. Különösen úgy, ha az olvasó
minden esetben rákérdezhet az eredetire.
Ez azonban egy sor
teljesen új, pluralisztikus publikálási formát
jelent. Ha bármely eddig közzétett anyagot szabadon
beilleszthetünk bármely frissen publikáltba, korrekten
bemutathatjuk az új nézőpontokat. Dédapám,
Edmund Gale Jewett például úgy vélte, hogy
Hamlet híres monológjában "tengernyi
kín" helyett Shakespeare-nek "ostromot"-ot kellett volna írnia.
Nos, jól van.
Ha a Hamlet rajta van a rendszeren, E.G. Jewett nagyon egyszerűen
közzé tehette volna a saját Hamletjét: elég
egy idézet-link az eredeti drámához, a "tengernyi
kín"-t pedig "ostrom"-ra változtatta volna. Mármost
az eljárás szabályai a következők:
1. Shakespeare Hamlet-je
természetesen változatlan marad, és azonnal elérhető.
2. Jewett Hamlet-változata,
mely mindössze egyetlen szóban tér el az eredetitől,
szintén azonnal elérhető. Jewett olyan címet
ad saját Hamlet-jének, amilyet akar.
3. Shakespeare-t
- vagy valamely szűkölködő szerzői alapot
- jogdíj illeti Shakespeare Hamlet-jének azon részéért,
melyet az olvasók behívtak a rendszerről.
4. Ha valaki Jewett
Hamlet-jére kíváncsi, a szerzői alapnak
akkor is csaknem egyfolytában jár a jogdíj Shakespeare
nevében. De Jewettet illeti a jogdíj arányos töredéke,
valahányszor egy olvasó ahhoz a szóhoz ér,
amit ő megváltoztatott.
5. Jewett változatát
olvasva bárki lekérheti mellé az eredetit, vagy teljes
egészében átválthat az eredetire.
6. Shakespeare Hamlet-jét
olvasva bárki megnézheti a linkekkel hozzákapcsolt
dokumentumokat vagy változatokat, és kap egy listát,
melyen szerepel Jewett változata is.
Azt se felejtsük
el, hogy Jewett milyen olcsón "publikálhatná" a saját
szövegét: mindössze pár száz byte tárolási
költséget igényelne az ID, a pointerek és a
változtatások számára. Az is lényeges
szempont, hogy ez a rendszer igazságos, szabályos és
egyszerű. Ezek az én szememben roppant fontos tényezők.
Nevezzük ezt
a látomást "hipervilágnak": a mindenki számára
elérhető szövegek és grafikák határtalan,
új birodalma ez; óriási könyvtár, ahol
bárki tárolhat bármit - és szerzői jogdíjat
kap - és közzétehet bármit, hiszen lehetősége
van linkek és alternatív változatok készítésére
illetve visszakövetésre. Ebben a világban:
- a dokumentumok
szabadon kapcsolódnak egymáshoz, és lehetővé
válik ablakszerű megjelenítésük;
- minden idézet
azonnal nyomonkövethető és az eredeti kontextusban vizsgálható,
- mindenütt
helyet kap a kisebbségek véleménye;
- az olvasó
már a "margón" helyesbítheti a neki nem tetsző
nézeteket, persze csak apróbb változtatásokkal;
így gyorsan hozzáférhetünk a jó magyarázatokhoz;
- a kollázsdarabokat
bárki összerakhatja egységes látomássá,
ám a kételkedő olvasó kiválaszthat egyetlen
alkotórészt az egész helyett;
- egy szerdán
közzé tett cikket péntekre kiveséznek az olvasók,
a következő héten széles nyilvánosság
elé kerül, egy év múlva elfelejtik, egy évtized
múlva pedig újrafelfedezik.
A tudomány
nagy népszerűségre tesz szert. A jó kérdések,
jó ábrák úgy terjednek, akár a futótűz
ebben a mindenki számára hozzáférhető
elektronikus irodalomban.
A linkek egyre bonyolultabb
szövevényt alkotnak. Professzionális index-készítőkre
lesz szükség, akik az olvasók általuk vélt
igénye szerint könyvtárakat hoznak létre, és
szerzői jogdíjat kapnak, valahányszor egy olvasó
megfordul az általuk készített könyvtárban.
(A rendszernek nem lehet hivatalos könyvtára, mert az egy
hivatalos kategóriarendszert vonna magával - ezt pedig jobb
a felhasználókra bízni.)
Nem vezet ez káoszhoz?
Távolról sem. Hiszen egyszerre csupán egy szerző
munkájában, egyetlen dokumentumban lehetünk. Ha ebből
a munkából ablakok nyithatók más dokumentumokra,
akkor sem kerülünk át azokba, mindig egy bizonyos szerző
szövegének szűrőjén keresztül látjuk
őket.
Az aktuális
dokumentumot úgy képzelem el, mint egy üveglapot. Az
üvegen ott van az aktuális szerző szövege, és
ablakok nyithatók róla más szövegekre, de mintha
színes fólia vagy átlátszatlan üveg takarná
a kilátást. Csak ha kilépünk az ablakon - ami
bármikor módunkban áll -, akkor jutunk az eredetihez.
De ha kilépünk az ablakon, már a következő
üveglapra lapoztunk. Ez pedig már egy másik munka.
Egyszerű és
szabályos
Vegyük most
újra fontolóra, amit az egyszerűségről
mondtunk. Az egyszerűséget meg kell tervezni, de tükröznie
kell a dolog valódi belső szerkezetét. Az elektronikus
publikálást sokszor nagyon bonyolultan gondolják
el. A bonyolultság azonban nagyszámú felhasználó
esetében nem működik, hisz maga a publikálás,
azaz közzététel is a köz által való
használatra utal. Vagyis az egyszerűségre. Sok ezer
éve létezik egy hagyomány, melyet (szak)irodalomnak
hívunk. Belső szerkezete megegyezik a dokumentuméval,
mindegyik dokumentumnak van tulajdonosa/alkotója, és állandóan
egy másikat idéz vagy egy másikra hivatkozik, s dagad,
mint egy hógolyó. Arra célzok, hogy ezt a hagyományos
szerkezetet kellene elektronikussá és minél gyorsabban
hozzáférhetővé tennünk - a meglévő
szoftverekre támaszkodva.
Igaz ugyan, hogy
az eredmény látszólag dokumentumok anarchikus áradata,
de végeredményben az irodalom is csak az. Én azonban
két szempontból mégis szabályosnak látom
ezt a világot. Ez a szabályosság nem a számítógép
vagy a számítógépkezelők önkénye
- ahogy sokan feltételezik -, hanem olyasvalami, ami eredendően
része az irodalom természetes szerkezetének, és
amit pusztán átveszünk.
A rendet egyfelől
egyszerűen a dokumentumok és a szerzőség érvényre
juttatásának szétválasztása jelenti.
A felhasználó mindig tudja, kinek a munkája az éppen
nézett dokumentum. A megdöbbentő pluralizmus ellenére
minden dokumentum elkülönül, megőrzi egységét,
mert csak a szerző vagy a közzé tevő ellenőrzi.
Nem történhet többé meg az, hogy valakit hibásan
idéznek, csak akkor, ha idézet-link helyett kimásolják
az idézetet, az viszont azonnal szemet szúr.
Másfelől
a gondolatok hosszú távú szabályossága
biztosítja a rendet, melyet folyamatosan meg- és újrateremtenek
a szöveget magyarázók, átfogalmazók,
gyűjteménybe szerkesztők.
Egy olyan világot
képzelek el, amelyben az emberek között kapcsolatot teremt
a számítógép, nem pedig elválaszt,
mint a tévé. A kompjúter képernyője
valójában kifejezetten közösségi eszköz.
Kevesen fedezték fel, hogy a katódsugárcsöves
monitor ideális kétszemélyes eszköz. Tény,
hogy az esetek többségében csak egy ember ül előtte,
de sokszor előfordul, hogy kettő. És ha már
ketten vannak jelen, a helyzet társadalmi környezetként
válik érdekessé: két személy általában
társként viszonyul egymáshoz. Két ember ül,
beszélget, véleményt cserél, s közben
barangolnak a rendszerben, közösen eldöntik, hogyan tovább.
A főnöki tekintélynek nincs helye ott, ahol ketten ülnek
egy cső előtt, és így beszélgetnek: "Mi
lenne ha kipróbálnánk ezt?" - vagy - "Csináljuk
inkább azt". Az egyik talán a másik főnöke
vagy tanára, de a viszonyuk megváltozott: megértőbbek
és nyitottabbak egymás iránt. Ebből az a tanulság,
hogy minden számítógép képernyőjéhez
tartoznia kellene egy pótülésnek. Ahogy fejlődik
a számítógépes bútor- és felszerelés
tervezés, a kompjúter és a képernyő
asztali doboztoronyból igazi bútordarabbá válik
felfüggesztett csővel, összehangolt munkafelületekkel,
pilótaüléssel. Vagy még inkább pilótaüléssel
és lehajtható pótüléssel a másodpilóta
számára. A kibicek álljanak!
Ahogy a hipervilág
kibővül grafikával és szimulációval,
úgy válik a számítógép képernyője
fokozottan egy új, közös társadalmi környezetté.
Elképzelem, ahogy gyerekek játszanak űrhajókban,
távoli galaxisokon, különböző helyekről
összeszedett szereplőkkel. Barbie baba, Óz a nagy varázsló,
Éjfél kapitány és Shaft így lesznek
mind az Eriador vagy a Kegyetlen Ming palotájának
szereplői, hisz a grafikus elemek bárhonnan összegyűjthetők.
A gyerekek maradandó birodalmakat és palotákat építenek
kétdimenziós kollázsokban, végül is nem
kell őket elpakolni, mint a nappaliban szanaszét heverő
építőkockákat. Később, ha a háromdimenziós
képalkotó rendszerek is, mint például a CHARGE,
hozzáférhetővé válnak, a háromdimenziós
adatterek is megjelennek majd a hipervilágban.
Elképzelem,
hogy felnőttek, akiket eddig "elrettentett a tudomány", fizikát
tanulnak egy videójáték kereke mellett, összekapcsolják
egyik szerző grafikáját egy másik szimulációs
modelljével és egy harmadik hangszintézisével;
és a lárma, a zúgás, a sebesség megeleveníti
a gondolatokat.
Elképzelem,
hogy a családok újra egymásra találnak. Képzeljünk
el egy gyereket és a papáját, amint egy képekkel
illusztrált hypertextben barangolnak:
- Oda nézz,
Papa, egy brontoszaurusz! Keltsük életre!
- Milyenek lehetnek
a csontjai mozgás közben? - kérdi a gyerek.
Papa behívja
a csontvázhoz vezető linket az animált dinoszaurusz
mellé. A csontváz a dinoszaurusz körvanalaiban sétára
kel, s közben fákat legel.
- Ezt mentsük
el, Papa!
Papa megnyom egy
gombot, és készít egy saját linket, mely összeköti
a brontoszaurusz eredeti képét, az animációs
fázisokat és a csontvázat, amit aztán ilymódon
később újra össze lehet állítani
egy képpé idővel és dátummal ellátva,
amikor a gyerek meg akarja nézni saját "brontoszaurusz képét".
Itt vagyunk a Hófehérke
és a hét törpében, Disney látomásában.
Menjünk tovább a linkeken, és keressünk régebbi
illusztrációkat a meséhez? Yikes XIX. századi
metszetei túl félelmetesek. Nézzük csak, ez
a rész megtalálható-e Donald Barthelme változatában?
Ha megvalósul
a teljes körű, független linkelés és ablakszerű
megjelenítés, alapjaiban megváltozik a tudomány.
Az értelmezők vagy kritikusok pontosan megjelölhetik
azt a szöveget, amire utalnak, és különböző
részekből bármilyen szöveget összeállíthatnak
állításuk alátámasztásához.
Egyszerűbbé, könnyebben követhetővé
válik az összehasonlítás és a szövegmagyarázat.
Nem okoz majd gondot részletes magyarázatokat közzé
tenni meglévő szövegekhez, minden nehézség
nélkül összeállíthatunk antológiákat
egymáshoz kapcsolódó anyagokból.
Mi több, ezt
a gazdagságot és összetettséget a diákok
is kamatoztathatják majd ahelyett, hogy egyszerűsített,
megcsonkított, kizsigerelt anyagokkal kellene dolgozniuk.
Vegyük az iskolákat!
Az egytantermes iskola valamikor a kölcsönös együttműködést
szorgalmazva baráti légkört teremtett, felkarolta az
egyéni célokat és képességeket. Ma
a részleges feldolgozási rendszerű iskola az ostoba
rögzített tanrenden, a sikeres és a sikertelen teljesítmény
önkényes, semmitmondó szintjein (mi az ördögöt
jelent a 4-es geometriából?), illetve a militarista oktatási
szellemen alapul. Az oktatási rendszer és populáris
külszín jóval az elérhető és a
kívánatos szint alá kényszerítette
az emberi szellemet még a "tanultak" esetében is.
Miért van
az, hogy az iskolát szükségszerűen unalmasnak
és korlátozónak találják a gyerekek,
míg a múzeumot érdekesnek és felszabadítónak,
még akkor is, ha ugyanazt a témát mutatja be? A válasz
roppant egyszerű: az egyik üres, a másik tele van élettel;
az egyik korlátoz, a másik felszabadít.
Itt az ideje, hogy
megtaláljuk a módját - biztos vagyok benne, hogy
meg fogjuk találni - a múzeum felszabadító
hatásának és a teljesítmény mérésére
szolgáló ésszerű feltételrendszer összehangolásának.
A legalapvetőbb
ismeretektől eltekintve, nem az a fontos, mit tanulunk, hanem hogy
tanulunk. És ha egyszer van választási lehetőségünk,
akkor kiválaszthatjuk a nekünk megfelelőt, és
saját érdekünk a siker, vagyis a tanulási folyamat
örömet okoz, és folytatásra ösztönöz.
Ez az a két dolog, ami az iskoláknak eddig teljesen elkerülte
a figyelmét.
Hogyan csalogassuk
elő az izgalmat, a drámát, az ellentmondásosságot
minden tantárgyból, hogyan helyezzük egy szabad, nem
ellenőrzött keretbe, és hogyan teremtsünk mégis
rendet? Amondó vagyok, teremtsünk egy új hipervilágot,
ahol szövegeken és grafikákon keresztül, és
az általuk teremtett közösségen át szárnyalnak
a monitorok - ahol a gondolatok fontosak.
Számos kulcsfontosságú
probléma adódik:
1. "Tanmenet". Nem
értem, hogy amikor a tanult ismeretek oly nagy része elvész,
és a felnőttek folyton azt ismételgetik, hogy nem
emlékeznek az iskolában "tanultakra", miért tulajdonítanak
olyan nagy jelentőséget a tanmenetnek, holott nem más,
mint értelmetlen, kínos rejtvény. Úgysem tanulja
meg senki; nem más, mint adminisztratív vesszőfutás.
(A "tanmenet" [curriculum] eredetileg "versenypályát" jelentett.)
2. "Tantárgyak".
Nincsenek "tantárgyak". Minden mindennel összefügg. Az
állítólagos tantárgyak az emberi gondolatok
végtelen szövevényének önkényes
felosztásából származnak. Valamennyi diáknak
lehetőséget kell adni arra, hogy megismerje a tudás
valódi összefüggéseit és a tudományt
érdekessé tevő cáfolatokat, legyen a diák
bármilyen tudási szinten.
3. "Személyes
konfliktusok". A tanár és a diák eltérő
személyisége, külső megjelenése és
a tekintélyből adódó problémák
gyakran gátolják a valódi munkát. El kell
kerülni ezeket az összeütközéseket.
4. "Megismerő
stílus". Többféle tanulási és tanítási
módszer létezik. A megismerő módszer csak egy
a sok közül, kár túlerőltetni.
A hypertext és
a számítógépes utasítások között
van egy alapvető különbség. A szabadság
kérdése. A számítógépes utasítás
esetében a program készítője belekényszerít
egy bizonyos helyzetbe, és akár tetszik, akár nem,
el kell végeznünk az előírt ostoba feladatot,
akármennyi időbe is kerül. És természetesen
nincs módunk tiltakozni.
Az összetett
hypertextben ezzel szemben megőrizzük a nyugati irodalmi tradíció
egyik legnagyszerűbb hagyományát: módunkban
áll lapozni vagy becsukni a könyvet. Bárhová
feljegyezhetjük ellenvetésünket - melyet aztán
bárki figyelmen kívül hagyhat. Több, mint bizonyos,
hogy a mai számítógépes utasítások
merevségét és korlátoltságát
felváltja majd a hipervilág felfedezésének
szabadsága.
A kétüléses
hypertext képernyő pedig visszahozza a hajdani oktatás
és személyes kontaktus bensőséges hangulatát,
amint a tanár leül a pótszékbe a diák
kompjúteréhez, és utasítások helyett
javaslatokat tesz.
Ha minden témában
publikált szövegek tökéletesen pluralisztikus
szövevénye áll majd rendelkezésünkre, minden
olvasó - idős vagy fiatal - megtalálhatja a neki megfelelő
stílust saját témájához.
Az iskolában
a legunalmasabb tantárgy a "történelem" volt. Nevek,
háborúk, évszámok végeláthatatlan
áradata, melyek nem jelentettek semmit. Viszont imádtam
a történelmi filmeket, itt a hősök tetteinek mindig
volt értelme. A történészek valójában
a történelmi alakokkal és indítékaikkal
foglalkoznak. Hogyan tehetik akkor az iskolák ilyen unalmassá
a történelmet?
Nem értem,
miért ne férhetnének hozzá a diákok
azokhoz az anyagokhoz, melyek életet visznek a történelem
ellentmondásos indítékaiba, a történelmi
alakokba és a történelem nagy pillanataiba - hogy aztán
maguk indulhassanak el a linkekeken a tényszerűbb dokumentumok
felé? Milyen útvonalon jutottak el a törzsek Európába?
(Milyen általános törvényszerűségei
vannak a törzsi életformának, vannak-e egyáltalán
ilyenek?) Tényleg a római Colosseum inspirálta-e
a Valhalla legendáját? Mi történt valójában
a thérai/atlantiszi robbanást megelőzően? Hogy
nézett ki a Bábeli torony?
Az egyre terebélyesedő
fa
Tudni ugyan nem tudjuk,
de gyanítjuk, hogy létezik a lehetőségek egyre
terebélyesedő fája. Szeretném felfedezni, s
bizonyos vagyok benne, hogy a többi gyerek is szeretné.
Képzeljük
el a hiperköltészetet: szellemesen egymásba fonódó,
akár rímelő szövegtöredékek kollázsai.
Képzeljük
el a Bálint napi hiperüzenetet: küldjünk egy olyan
képet szerettünknek, melyről parányi ajtók
nyílnak a hipervilág csodálatos térségeire.
Képzeljük
el a kisebbség hangját: ezentúl valamennyi vélemény
hangot kap. Ez persze nem jelenti azt, hogy meghallgatásra is talál.
Mindenesetre a "média-lefedettség" állandó
konfliktust okozó kérdésére, azaz hogy a kisebbségek
úgy érzik, hangjuk nem jut el el a külvilághoz,
bizonyos szempontból megoldást kínál.
Ideálok: az
ideálok többnyire egy fabatkát sem érnek. A
számítógépes ideálok többnyire
színtelenek, sótlanok, mintha kőbe vésték
volna őket: "A vezetés új eszközei", "Jobb átvitel",
"Gyors fájlkártyák könyvtáraknak". Érdemes
erre pazarolni az életet? A szövegszerkesztőkkel és
a lövöldözős játékautomatákkal
az interaktív kompjútertechnika és -grafika végül
eljutott a hétköznapi emberekhez, mi több, szép
lassan átalakítja a társadalmat. De valóban
komolyan kell vennünk ezt az átalakulást?
Azok, akik az országot
naggyá tévő eszméken - mint szabadság,
pluralizmus, gondolat- és szólásszabadság
- nőttek fel, aligha zárkózhatnak el egy ilyen nyitás
ígérete elől, noha talán elutasítják
a videó-narkózis sötét felhőjét.
Szeretném, ha Hérodotosz, Nostradamus és Matthew
Brann írásai éppúgy elérhetők
volnának, akárcsak Rod McKuen szövegei vagy a reneszánsz
művészet és a holnap mozija - egy mindent felölelő
képes enciklopédia-graffiti ország, a Világ
Összes Műve.
Ha mindez hajmeresztő
ötletnek tűnik, akkor jó úton járunk.
A korlátlan lehetőségek idejét éljük.
A zsebszámológépek, a fogamzásgátló
tabletta, a hidrogénbomba-hordozórakéta és
a műholdon közvetített szappanoperák korában
nincs lehetetlen.
Ha a gyerekek az
űrbeli gyarmatokon születnek majd, akkor is tartanunk kell
velük a kapcsolatot. Papírt nem postázhatunk, de hypertextet
igen.
Hiszem, hogy ezek
a világok már nincsenek messze. Szükségünk
van rájuk, és sok pénzt fognak hozni. A szoftver
már készül. De akik valóban nélkülözhetetlenek,
azok a jövőbe látó művészek, írók,
kiadók, befektetők, akiknek jó szemük van a lehetőségekhez,
és részt vesznek ezeknek az elképzeléseknek
a megvalósításában.
index
|