2002 - A KÉTSÉG ÉVE - AZ ARTPOOLBAN

témák: kételkedés/kétely, kétség/kettősség, szimmetriák,
disszimmetria/szimmetriasértés, paradoxon, parajelenségek/és


Akiben nincs kétely, esélye sincs rá, hogy az igazság közelébe jusson. De bizonytalanságunk annál kínosabb, mihelyt vizsgálódásunkat ökológiai térre visszük, ahol számunkra (verbálisan) néma partnereket kellene megértenünk. Ki és mi kezeskedhet érte, hogy helyesen értjük titkukat? Beszélhetünk-e dialógusról ott, ahol csak az egyik fél beszél?

A korabeli kultúrpolitikai osztályozás szerint a “megtűrt” kategóriába tartozó szerzők művei nem a realizmus, hanem a Nyugat klasszikus- és későmodern hagyományaihoz kötődtek, valamint olyan korszerű európai irányzatokhoz, mint a francia újregény (Mészöly). A rájuk jellemző poétika közös vonásai a szöveg megalkotottságának hangsúlyozásában (textualitás), az elbeszélői hang folyamatos elszemélytelenítésében, a történetszerűség visszaszorulásában, a valóság megismerhetőségével, illetve az elsajátított ismeret elbeszélhetőségével szembeni kételyben, a nézőpont relativitásának hangsúlyozásában jelölhetők meg.

Németh Lajos: Törvény és kétely. “Vajon mindaz az új jelenség, amely oly sokkírozóan hatott, csakugyan csupán a modern kor terméke, vagy pedig korábban is voltak hozzájuk hasonlítható, velük analóg, sőt homológ jelenségek - csak a tudomány nem figyelt fel rájuk? A modern művészet »antiművészetként« vállalt gesztusainak nem voltak-e meg a történeti előzményei, csak esetleg korábban kívül maradtak a művészettörténet-írás vizsgálódásai körén? Vajon a botrányosnak minősített új irányok nem olyan jelenségeket emeltek a művészet intézményesített sáncai közé és támadtak segítségükkel az elfogadott művészetértelmezések és konvenciók ellen, amelyek már korábban is léteztek, összetevői voltak a korok vizuális-plasztikai kultúrájának, kommunikációs szisztémájának, a művészet szimbolizációs tevékenységének, ám az »autonóm művészet« koncepció szigora miatt a háttérbe szorultak?”

A kritika önkritikájával olyan tágas játéktérre érkeztünk, ahol két lényegiség, két önreprezentáció áll egymással szemközt: a szerző(i szöveg)é és a bírálaté, amelyek, az időbeli és műnemi korlátoktól eltekintve, akár egymás kritikáiként is olvashatók.
A szépirodalmi mű tehát — ha úgy vesszük — olyan ellen-bírálat, amely már a primer műbírálat antropológiai mélyszerkezetében is fellelhető, hiszen, mint már mondtam, a (jó) kritika egyúttal önkritika is: a szerzői reprezentációt megkérdőjelező ítészi retorika önfeltárása, normarendszerének kinyilvánítása, retorikai kételye és reprezentációs hite — mind választott tárgyában, mind önmagában.

A fotógesztus ugrások sorozatára tagozódik, amelyekkel a fényképész leküzdi az egyes téridő-kategóriák láthatatlan akadályait. Ha egy ilyen akadályba ütközik (például a közeli és a totál határába), akkor megakad, és döntenie kell, hogy hogyan állítsa be a készüléket. (A teljesen automatikus gépeknél ez az ugrás, a fényképezésnek ez a mennyiségi karaktere teljesen láthatatlan lett - itt az ugrások a készülék mikroelektronikus “idegrendszerében” történnek.) Az effajta akadozó keresést “kétségnek” nevezzük. A fényképész kételkedik, de nem egy tudományos, vallásos vagy egzisztenciális kétely értelmében, hanem egy újfajta kétely értelmében, amelyben a megtorpanás és a döntés magvakká őrlődnek szét, egy kvantumszerű, atomizált kételkedés magvaivá.

A kétely módszeres próbáját kiálló bizonyosság Descartes elmélkedései nyomán vált az ismeretszerzés elfogadott princípiumává. Descartes úgy vélte, hogy az ismereti bizonyosság formális értelemben megfelel a kételkedés logikailag lehetetlen voltának, és felismerte, hogy a gondolkodó tudat önvonatkozása az a színtér, ahol ez a megfelelés kellő tudományos biztonsággal kimutatható. E jelentős ismeretelméleti felfedezés eredménye a 18. századtól fogva azonban fokozatosan eltávolodott a szkepticizmus elleni érvek összefüggésétől, és egyre inkább a szisztematikus gondolkodás formális követelményeivel került kapcsolatba, így elsősorban az érvelés szempontjából kiaknázható alapot jelentett a racionalizmus továbbfejlesztői számára. Descartes elsődleges szándéka az volt, hogy a szubjektum önmagára vonatkozó megingathatatlan episztemikus tudásából kiindulva rekonstruálja a kétely által beárnyékolt, és ezért a fikció gyanújával terhelt természetes világképet.

Számos nagy felfedezés esetében, mint amilyen a kopernikuszi rendszer, a darwinizmus, a Mendel féle törvények, a bakteriális elmélet, a relativitás, a kvantummechanika stb., a bizonyíték először nem elegendő ahhoz, hogy elnyerje a tudósok általános jóváhagyását. A felfedező saját meggyőződésével kénytelen megtámogatni állításait. De egyébként is, a tudományos kijelentések mindegyikében marad hely a kételkedésnek, és végső soron a tudós lelkiismeretes döntésén múlik, hogy ezt a kételkedést ésszerűnek tekinti-e vagy sem. Így tűnik tehát, hogy a tudomány nem épülhet radikális empirizmusra, sőt, megfigyelési alapjainak analízise révén az empirista nézőpont éppenséggel aláássa érvényességét. A tudomány az érzékszervek nyújtotta tapasztalaton túlmenően abból meríti érvényességét, hogy a tudósok bizonyos hiteket tesznek magukévá, melyeket: (1) az általános hagyomány ültet el bennünk és így minden mai ember magától értetődőnek tekint, (2) a tudósok tesznek magukévá, mint a tudományos tradíció elemét, (3) egyéni megsejtések táplálnak, vagy (4) saját lelkiismeretünk diktátumát követve vallunk magunkénak. Más szóval, a tudomány olyan tapasztalatokra épül, melyeket bizonyos tradicionális, intuitív és lelkiismereti hitek fényében rostálunk meg és értelmezünk.

A tudás annál objektívabb, minél jobban kiszakadt a passzívként és elszigeteltként felfogott indiviuum köréből. Ebből következően viszont a tudás annál objektívabb, minél inkább személyes. […] tudásunk igazságára nézve nincs más biztosítékunk, mint személyes elkötelezettségünk, illetve más megfogalmazásban: hitünk. […] Az igazságba vetett hitünk ugyanis nem dogmáknak való elkötelezettséget jelent. A tudomány tradiciójának szerves része a kételkedés tradiciója: az igazságra törekvő kutatás, a tudomány maga a kételkedés tradiciójából származik.


témák: kételkedés/kétely, kétség/kettősség, szimmetriák,
disszimmetria/szimmetriasértés, paradoxon, parajelenségek/és


[2002] [aktuális események] [Artpool] [kereső]