Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája

[Forrás és ©]



V. A fénykép

A fényképek mindenütt jelen vannak: albumokban, folyóiratokban, könyvekben, kirakatokban, plakátokon, reklámszatyrokon, konzervdobozokon. Mit jelent ez? A fenti fejtegetésekben azt a még megvizsgálandó tézist vetettük fel, hogy ezek a képek fogalmakat jelentenek egy programban, és a társadalmat mágikus magatartásra programozzák. Annak számára azonban, aki a fényképet naivan nézi, valami mást jelentenek: mégpedig faktumokat, amelyek a világból kiemelkedve, felületeken ábrázolódnak. Számára a fényképek magát a világot mutatják meg. Bár a naiv szemlélő is elismeri, hogy a faktumok speciális szemszögből jelennek meg a felületen, de ezen nem sokat töri a fejét. A fotográfia filozófiáját ezért ő fölösleges agytornának fogja tartani.

Az ilyen szemlélő hallgatólagosan fölteszi, hogy a fényképen át a kinti világot látja meg, és hogy a fotográfiai univerzum egybevág a kinti világgal (ami végül is tekinthető egy csökevényes fotófilozófiának). De igaz-e ez? A naiv szemlélő azt látja, hogy a fotóuniverzumban fekete-fehér és színes faktumok találhatók. De vannak-e fekete-fehér és színes tények a külső világban is? És ha nincsenek, hogyan viszonyul a fotóuniverzum a külső világhoz? A naiv szemlélő már ezzel a kérdéssel a kellős közepén találja magát a fotófilozófiának, amelyet el akart kerülni.

A világban nem létezhetnek fekete-fehér faktumok, mert a fekete és a fehér határesetek, "ideális esetek": a fekete a fényben jelenlévő valamennyi hullám teljes hiánya, a fehér az összes hullámhossz teljes jelenléte. A fekete és a fehér: fogalmak, például az optika elméleti fogalmai. Mivel a fekete-fehér faktumok elméletiek, nem létezhetnek ténylegesen a világban. Fekete-fehér fotók viszont ténylegesen léteznek. Mert ezek az optikaelmélet fogalmainak a képei, azaz ebből az elméletből keletkeztek.

Fekete és fehér nincs, de kellene lenniük, mert ha a világot fekete-fehérben láthatnánk, akkor logikusan elemezhető lenne. Egy ilyen világban minden vagy fekete lenne, vagy fehér, vagy a kettőnek valamilyen keveréke. Egy ilyen fekete-fehér világlátás hátránya lenne természetesen, hogy ez a keverék nem színes lenne, hanem szürke. A szürke az elmélet színe: ami azt mutatja, hogy egy elméleti analízisből nem tudjuk a világot újra szintetizálni. A fekete-fehér fotók ezt a körülményt mutatják: szürkék, teóriák képei.

Már jóval a fényképezés felfedezése előtt megpróbálkoztak azzal, hogy a világot fekete-fehérben képzeljék el. Két példa erre a fotográfia előtti mechanizmusra: az ítéletek világából absztrahálták az "igazakat" és a "hamisakat", és ezekből az absztrakciókból felépítették az arisztotelészi logikát, az azonosság, a különbség és a harmadik kizárásának tételével. Az erre a logikára alapuló modern tudományok ténylegesen működnek, holott soha, egyetlen ítélet sem tökéletesen igaz vagy hamis, és logikus elemzéssel végül minden ítélet nullára redukálódik. A második példa: a cselekedetek világában absztrahálták a "jókat" és a "rosszakat", és ezekből az absztrakciókból vallási és politikai ideológiákat építettek fel. Az ezeken alapuló társadalmi rendszerek ténylegesen működnek, holott soha, egyetlen cselekedet sem tökéletesen jó vagy rossz, és ideológiai analízis során minden cselekedet marionett-mozgássá redukálódik. A fekete-fehér fotókat is ugyanez a manicheizmus jellemzi, csak számukra ott vannak a fényképezőgépek. És ezek is ténylegesen működnek.

Egy optikai elméletet képbe tesznek át, ezáltal ezt az elméletet mágiával töltik fel, és a "fekete" és ",fehér" teoretikus fogalmát átkódolják faktumokká. A fekete-fehér fotók az elméleti gondolkodás mágiáját hordozzák, mert felületté változtatják az elméleti, lineáris diszkurzust. Ebben rejlik sajátos szépségük, mert ez a fogalmi univerzum szépsége. Sok fényképész jobban is kedveli a fekete-fehér fotókat a színeseknél, mert az előbbiekben tisztábban nyilatkozik meg a fotográfia tulajdonképpeni jelentése: a fogalmak világa.

Az első fényképek fekete-fehérek voltak és még nyilvánvalóan tanúskodtak arról, hogy az optika elméletéből erednek. De egy másik kémiai elmélet fejlődése révén végül a színes fotók is lehetségessé váltak. Látszólag tehát a fotók először elvonatkoztatták a színeket a világból, hogy aztán újra visszacsempésszék őket. Valójában azonban a fénykép színei legalább annyira elméletiek, mint a fénykép fekete-fehérje. A lefényképezett mező zöldje például a "zöld" fogalmának a képe, úgy, ahogy az a kémia elméletében szerepel, és a fényképezőgép (illetve a beléhelyezett film) arra van programozva, hogy ezt a fogalmat képbe tegye át. Van ugyan egy nagyon közvetett, távoli kapcsolat a fényképzöld és a mező zöldje között, mert a kémiai zöld fogalma olyan képzeteken alapul, amelyeket a világból nyertek; de a fényképzöld és a mező-zöld közé komplex kódolások egész sora ékelődik be, egy olyan sorozat, amely komplexebb annál, amely a fekete-fehérben lefényképezett mező szürkéjét köti össze a mező-zölddel. Ebben az értelemben a fénykép zöld mezeje absztraktabb, mint a szürke. A színes fényképek az absztrakció magasabb szintjén állnak, mint a fekete-fehérek. A fekete-fehér fényképek konkrétabbak és ebben az értelemben igazabbak: világosabban mutatkozik meg bennük teoretikus eredetük; és fordítva: minél "valódibbak" a fénykép-színek, annál hazugabbak, annál inkább leplezik teoretikus eredetüket.

Ami érvényes a fénykép-színekre, az érvényes a fotó összes többi elemére is. Ezek mind átkódolt fogalmakat képviselnek, amelyek úgy tesznek, mintha automatikusan tevődtek volna át a világból a felületre. Éppen ezt a megtévesztést kell fölfedni - hogy felmutathassuk a fényképészet igazi jelentését, vagyis a fogalmak programozását; hogy feltárjuk, hogy a fényképezés nem más, mint absztrakt fogalmak szimbólum-komplexuma, szimbolikus faktumokká átkódolt diszkurzus.

Meg kell itt egyeznünk abban, hogy mit értsünk azon: "megfejteni". Mit teszek, amikor egy latin betűkkel rejtjelezett szöveget megfejtek? A betűk jelentését, azaz egy beszélt nyelv konvencionalizált hangjait fejtem meg? Az ezekből a betűkből összeállított szavak jelentését fejtem meg? Az ezekből a szavakból összeállított mondatok jelentését fejtem meg? Vagy tovább kell keresnem - az író szándékát, a mögötte lévő kulturális kontextust? És mit teszek, amikor egy fényképet fejtek meg? A "zöld" jelentését, tehát az elméleti-kémiai diszkurzus egy fogalmát fejtem meg? Vagy tovább kell keresnem, amíg eljutok a fényképész szándékáig és kulturális kontextusáig? Mikor elégedhetem meg a megfejtéssel?

Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a megfejtésnek nincs kielégítő megoldása. Az ember véget nem érő vállalkozásba kezd, mert minden éppen megfejtett szint rögtön egy még megfejtendőt tesz szabaddá. Minden szimbólum csak egy jéghegy csúcsa a kulturális konszenzus óceánjában, és ha csak egyetlenegy üzenet megfejtésének járnánk a végére, akkor elénk tárulna az egész kultúra teljes története és jelene. Ha ilyen "radikálisan" járnánk el, akkor minden egyes üzenet kritikája magának a kultúrkritika teljességének bizonyulna.

A fotográfia esetében azonban elkerülhetjük, hogy belezuhanjunk az egymás alatti szintek véget nem érő feltárásába, mert megelégedhetünk azzal, hogy feltárjuk a "fényképész/apparátus"-komplexumban folyó kódolási intenciókat. Ha ezt a kódolást kiolvastuk a fotóból, akkor úgy tekinthetjük, hogy megfejtettük. Mindazonáltal ennek előfeltétele, hogy különbséget tegyünk a fényképész szándéka és a gép programja között. Ez a két faktor ténylegesen szorosan illeszkedik és nem választható el egymástól: de elméletileg a megfejtés céljából különválasztva is megszemlélhetők minden egyes fotón.

A minimumra redukálva, a fényképész szándéka a következő: először, hogy a világról alkotott fogalmait képekbe tegye át. Másodszor, hogy ehhez fényképezőgépet használjon. Harmadszor, hogy az így keletkezett képeket megmutassa másoknak, hogy ezzel modelleket nyújtson nekik az átélésre, felismerésre, cselekvésre. Negyedszer, hogy ezeket a modelleket a lehető legtartósabbá tegye. Röviden: a fényképésznek az a szándéka, hogy másokat informáljon és fényképei révén halhatatlanná váljon mások emlékezetében. A fényképész számára a saját fogalmai (és azok a képzetek, amelyeket ezekből a fogalmakból vezet le) a leglényegesebbek a fényképezésben, és az apparátus programjának ezt a lényeget kell szolgálnia.

Szintén a minimumra szorítkozva, a készülék programja a következő: először, a benne lévő lehetőségeket képbe átültetni, másodszor, ehhez egy fényképészt használni - a tökéletes automatizálás határeseteitől eltekintve (például a műholdas fényképeknél); harmadszor, az így keletkezett képeket úgy elosztani, hogy a társadalom visszacsatolásban legyen az apparátussal, amely lehetővé teszi, hogy az apparátus állandóan tökéletesítse magát. Negyedszer, egyre jobb képeket előállítani. Röviden: az apparátus programja arra törekszik, hogy lehetőségeit megvalósítsa, és eközben a társadalmat visszacsatolásként használja állandó tökéletesedéséhez. E mögött a program mögött további programok állnak (a fotóiparé, a gépparké, a társadalmi-gazdasági apparátusé), amelyeknek egész hierarchiáját áthatja az a gigantikus szándék, hogy a társadalmat az apparátusok folyamatos tökéletesedésének kedvező magatartásra programozzák. Ez a szándék minden egyes fotón látható és megfejthető belőle.

A fényképész szándékának és az apparátus programjának összehasonlításából megmutatkozik, hogy vannak pontok, ahol ez a kettő konvergál, és más pontok, ahol divergál. A konvergens pontokon a kettő együttműködik, a divergenseken egymás ellen harcolnak. Minden egyes fénykép a készülék és a fényképész együttműködésének és harcának együttes eredménye. Következésképpen akkor tekinthetünk egy fényképet megfejtettnek, ha sikerül megállapítani, hogyan viszonyul benne egymáshoz az együttműködés és a harc.

A fotókritika tehát az alábbi kérdést kell hogy föltegye a fotográfiának: mennyiben sikerült a fényképésznek alávetnie az apparátus programját saját szándékának, és milyen módszerrel érte el ezt? És viszont: mennyiben sikerült a készüléknek elterelnie a fényképész szándékát a készülék programja javára, és milyen módszer segítségével? Ennek a kritériumnak az alapján az a fénykép a "legjobb", amelynél a fényképész a saját emberi szándéka jegyében legyőzte az apparátus programját, azaz, a készüléket alávetette az emberi szándéknak. Magától értetődően vannak olyan "jó" fényképek, amelyekben az emberi szellem győzedelmeskedik a programok felett. De a fotóuniverzumban mint egészben felismerhető, hogy a programoknak már most egyre inkább sikerül az emberi szándékokat az apparátus funkcióira átterelni. Ezért minden fotókritikának az kellene hogy legyen a feladata, hogy megmutassa, miként igyekszik az ember az apparátust kézben tartani, és viszont, az apparátusok miként törekszenek arra, hogy magukba szívják az emberek szándékait. De egy ilyen fajta fotókritikát - az alábbiakban kifejtendő okokból - mostanáig még nem hoztunk létre.

Ennek a fejezetnek ugyan "a fénykép" a címe, de nem szól azokról a specifikus aspektusokról, amelyekben a fénykép különbözik a többi technikai képtől. Magyarázatként csak annyit, hogy ennek a fejezetnek az volt a célja, hogy megmutassa a fényképek értelmes megfejtésének útját. A következő fejezetben megpróbáljuk a hiányt pótolni.

Összefoglalva: a fényképek - mint minden technikai kép - faktumokká rejtjelezett fogalmak, mégpedig a fényképész fogalmai és a készülékbe programozott fogalmak egyaránt. Ebből adódik a fotókritikának az a feladata, hogy minden fényképből kihámozza ezt a két, egymást átfedő rejtjelezést. A fényképész a saját fogalmait fotografikus képekké rejtjelezi, azért, hogy másoknak információkat adjon, másoknak modelleket állítson és ezzel halhatatlanná váljon mások emlékezetében. A készülék azért rejtjelezi a beleprogramozott fogalmakat képekké, hogy a társadalmat visszacsatoló magatartásra programozza a készülékek állandó tökéletesítése érdekében. Ha sikerülne a fotókritikának a fényképekből kibogozni ezt a kétféle szándékot, azzal megfejtené a fotografikus üzeneteket. Ameddig ez nem sikerül, a fényképek megfejtetlenül maradnak és a külső világ tényeinek másolataiként jelennek meg, úgy, mintha "maguktól" rögzültek volna a felületen. Mivel ennyire kritikátlanul nézik őket, kiválóan teljesítik a feladatukat: a társadalom magatartását mágikusan programozzák a készülékek érdekében.