12. Alkotni

Az előző fejezetben arra törekedtem, hogy megmutassam: az információtermelés a rendelkezésünkre álló információkkal végzett kirakós játék. Az alkotó folyamatba való efféle bepillantás ugyan eltüntetheti az alkotást övező mitikus aurát, de azt a sajátságos lelkesedést nem, amely az alkotó tevékenységet kíséri. Ellenkezőleg: éppen ez a lelkesedés, az önmagunkból a létrehozandó információ, a kaland fele történő kimozdulás jelenti a szabadságot. Ez világosan felismerhető múltbeli és jelenbeli alkotókon egyaránt, legyen szó tudósokról, technikusokról, filozófusokról, művészekről, vagy politikailag elkötelezett emberekről. A bennük tárolódott információkból önfeledten munkálnak ki újakat, majd „művekbe” öntik őket a társadalom számára: publikálnak. Kilépnek magukból és belépnek a „műbe”. De ez a „benső” dialógusnak köszönhető alkotásmód már nem sokáig tartható fenn. A legtöbb információt már most sem egyének, hanem dialogikus csoportok hozzák létre, s ami a „művet” illeti, ezt a fogalmat kérdésessé teszi a technikai képek sokszorosíthatósága és kézzelfoghatóságuk hiánya: „anyagtalanságuk”. Hogy is állunk az alkotói lelkesedéssel például egy videó-klip létrehozása esetében, amelyben számos ember vesz részt, a „mű” - a szalag pedig nemcsak hogy végtelenül sokszorosítható, hanem állandóan változik is. Ez a telematikus társadalom számára döntő kérdés, mivel ott az információkat interszubjektív beszélgetések révén szintetizálják, mindegyik vég nélkül sokszorosítható lesz, s arra vár, hogy vevője megváltoztassa és új információként adja tovább. Lehetséges ilyen helyzetben, szerző és mű híján, az alkotói lelkesültség? Megvalósulhat így az önfeledtség és a műben való feloldódás, amelyek a szabadság bizonyítékai?

Itt mindenekelőtt a létrehozott információk másolhatóságáról van szó. A latin „copia” „felesleget” jelent, következésképp a „másolni” szó jelentése: „feleslegessé tenni”. A kérdés az, hogy voltaképpen mit teszünk feleslegessé másolással. Az első válasz így hangzik: minthogy a másolásról készülékek gondoskodnak, a már létrehozott információ megismétlésére (lejegyzésére, lerajzolására, átszámolására) fordítandó emberi fáradságot. De ez csak az első és ártalmatlan válasz. Közelebbről tekintve adódik a második, jóval veszélyesebb: a másolás magát az autoritást és az autort teszi feleslegessé, s ez által megkérdőjelezi az alkotói lelkesedést. Ezt jól szemlélteti például a másolhatóság (a copyshop) vonatkozásában a szerzői jogok (a copyright) problémája. A másolhatóság egzisztenciális kérdést vet fel.

Az „autor” és az „autoritás” az „augere” igéből származik. Ez azt jelenti: „növekedésre késztet”, de a „megalapoz” szóval szokás fordítani. Ez esetben ugyanis a római mezőgazdaságot tartják szem előtt, s ahol a magot azért helyezték a földbe, hogy növekedjék. Ez egy római mítosz: Róma városának van egy alapítója (autora), Romulus, aki a város magját elvetette, hogy gyökeret eresszen és növekedjék, világbirodalommá terebélyesedjék. És bár Romulus a város és a világ (urbi et orbi) autora, a város és a világ nem növekedhetne, hanem elcsökevényesednének, ha autorukkal nem lennének folyamatosan kétféle módon is összekötve. Ezek az összeköttetések az „autoritások”. Az egyik, a visszacsatoló [re-ligiöse] nagy autoritás (a Magisterium), a másik, az autort előrelendítő kis autoritás (Ministerium). A kettő együtt alkotja a társadalom struktúráját.

Ez a latin mítosz és a belőle következő autoriter társadalomstruktúra áttevődik a római birodalomról az egyházra és onnan csaknem valamennyi modern államigazgatási formára. Mindenütt felismerhetjük az autoriter csatornákat, amelyek autorokhoz vezetnek: a hadseregben, az üzemekben, a pártokban, az államvezetésben. Megkockáztatom a gondolatot, hogy a technikai képek és általában az információ másolhatósága fölöslegessé teszi ezt a struktúrát, s az összes autoritást valamint autort végérvényesen eltakarítja. Ebben áll az autoritás úgynevezett „krízise”, s ez a magyarázata annak, hogy a „nagy emberek” (vagyis az autorok) egyre ritkábbá válnak.

A másolhatóság feleslegessé tesz minden kis autoritást (mindent, ami mozgásba hozza az üzeneteket), mert lehetőséget ad arra, hogy az üzenetet automatikusan tömeges forgalmazásnak vessék alá. A copyshopban nincs szükség miniszterre, kiadóra, egyszóval nincs szükségünk többé adminisztrációra. És feleslegessé tesz minden nagy autoritást is (mindent, ami szavatolja az üzenetek hűségét), mert a másolatok automatikusan hívek az üzenethez, és a másolástechnika fejlődésével egyre hívebbek lesznek hozzá. A copyshop vonatkozásában nincs többé szükségünk magiszterre, prédikátorra („pontifices” = hídépítő), egyszóval vallásra. Azaz: közigazgatás és vallás a másolás révén automatikussá válnak.

Ez ellen az automatizálódás ellen küzdenek a még meglevő miniszterek és magiszterek, például a kiadók és a fotográfusok. A kiadók azt állítják, hogy az automatikus másolás „vak” (kritériumok nélküli), és hogy a kiadóknak ellenőrizniük kell a másológépeket, hogy megrostálják az információzuhatagot. A fotográfusok azt állítják, hogy az automatikus másolás „nem hű”, és hogy a másolat csak akkor képes a szándékozott üzenet hű közvetítésére, ha ők maguk ellenőrzik a másológépeket („szerzői fotó”). Az autoritásnak az információs társadalomba való átmentésére tett efféle kísérletek azonban kilátástalanok. Ami az üzenetek szűrését (a kritikát és a cenzúrát) illeti, erről lesz még szó: megkísérlem bemutatni, hogy ezt a készülékek automatikusan el tudják végezni. A hűség technikai kérdés. Nem lehet kétséges, hogy a másolatok már a közeljövőben „klónokká” válnak. De van még itt valami a hűségre vonatkozóan. Az eljövendő, információs társadalomban a vevőknek már meglévő üzenetekből szintézissel újakat fog kelleni létrehozniuk. Ezért az ellenvetéseknek dacára ragaszkodom ama hipotézisemhez, hogy minden autoritásnak el kell tűnnie, mivel ezek a másolhatóság fényében redundánsak.

Egyelőre úgy tűnik, a másológépek részben „eredetiket” (szövegeket, fotókat, filmeket) másolnak. Az „eredeti” pedig az auktorok szájából eredő üzenet (a kifejezés az „ora” = szájak jelentésű szóból származik). Ha jobban figyelünk, az is kiderül, hogyan van az eredeti ehhez a „szájhoz” rendelve (a görög „mythos” szó = a szájból eredő hang). Az információk nem egy mitikus auktortól erednek, hanem „külső” és „belső” dialógusokból, melyeknek folytatásában egyre növekvő mértékben vesz részt mesterséges emlékezet (azaz készülék). Az auktor mítoszában ott a feltevés, hogy a döntően fontos üzenetek „eredetiek”, amelyeket nagy emberek „belső” dialógus révén hoztak létre. A mitikus szerző magányosan alkot. Természetesen senki nem akarja vitatni, hogy a „nagy ember” is egy összefüggés része, amelyből az őt tároló információk származnak. A feltételezés azonban az, hogy az autor alkotó tevékenysége révén valami teljesen új jelenik meg, ami a semmiből merül fel. A szerző (és az eredeti) mítosza eltorzítja azt a tényt, hogy az információ létrehozása dialógus, amit pedig éppen a másolható információkról szólván nem lehet többé vitatni. Egy fénykép például a fényképész és a fényképezőgép (valamint jó néhány kevésbé nyilvánvaló beszélgetőpartner) dialógusának eredménye, s értelmetlen e partnerek mindegyikét „auktornak” nevezni. Az auktorok, megalapozók, alapítók és alapítóatyák, a Mózesek és Marxok (beleértve az isteni alkotót is) redundánssá váltak a dialógusok kibernetikai összefűzése valamint a másoldák fényében.

A mítosz szerint minden társadalom egy magányos, a „jeges és havas csúcsok” magasában lebegő, földöntúli hős műve, mégpedig az úgynevezett „kultúrahősöké”. Romulus Róma alapítójaként csak egyike a példáknak: minden Amazonas-vidéki indián törzsnek van egy ilyesféle, gyakran állatformájú teremtője. Éppen emiatt egyszeri és másolhatatalan minden mitikus társadalom. Botorság lenne arra törekednünk, hogy egy mitikus farkas alapította társadalom mintáját egy másik, például kondorkeselyű alapította társadalomra vigyünk át. Minden mitikus társadalom eredeti, s mint ilyen egy sajátos univerzum központja. A modern gondolkodás szakítása a Krisztus által alapított társadalmi forma egyházi eszméjével azokban az ismétlődő kísérletekben nyilvánul meg, amelyek a társadalmi struktúrának párbeszéd és egyetértésre jutás révén, individuális alapító nélkül történő kialakítását célozzák. Az ilyen kísérletekből másolható társadalmak keletkeznek (például a nyugati demokráciák vagy a szocialista népi demokráciák). Bárhol is történt a másolás, a mitikus kultúrhősöket mindenütt elbocsátották. Egyébiránt az efféle államalapító, „alkotmányozó” dialógusokat célzó módszerek mindig empirikusak voltak. Így aztán a dialógus néhány szószólóját (például éppen az alapító atyákat, Robespierre-t vagy Marxot) visszamenőleg auktorrá mitizálták. Másodrangú auktorokról volt szó. Mára kezdetét vette az efféle államalapító dialógusok fegyelmezett és szisztematikus strukturálása a kibernetikus elmélet és a telematikus praxis révén. A feltörekvő információs társadalomnak nem lehetnek másodrangú auktorai. Mivel ő maga nem egy eredeti, automatikusan mindenfele és mindig másolható. S ami érvényes a társadalom alapítására, az érvényes a jövőben létrehozandó információk bármelyikére is. A jövőben semmilyen alkotásfajtának nem lesz auktora, alapító totemállata.

Olybá tűnik, mintha a telematizált, az információk másolhatóságával jellemezhető társadalom nem hagyna teret az alkotói lelkesedésnek, a szabadságnak. Ahol minden üzenet „rendelésre”, azaz kihívásokra adandó válaszként születik meg, ott látszólag nem lehet szó „szabad auktorokról”, s ahol minden üzenet dialogikusan - részben készülékek dialógusa révén - jön létre, ott látszólag egyáltalán nem lehet szó auktorokról, következésképpen az információt létrehozása iránti lelkesedésről sem. Ez mégis hamis interpretációja a kialakulóban lévő információs társadalomnak, amit az információszintézis szemrevételével lehet demonstrálni.

Információink csillagászati dimenziókat öltöttek, már régóta nem tárolhatók az emberi emlékezetben. Növelhetjük emlékezetünk kapacitását, hogy az információk egyre nagyobb töredékét tárolhassuk benne (ma az átlagember többet tud, mint amennyit a reneszánsz egyetemes géniusza tudott), mégis ésszerűbb azokat mesterséges emlékezetben tárolni. Ráadásul az emberi emlékezet túlságosan lassú ahhoz, hogy nagy mennyiségű információt új információvá komputáljon. A „data processing” folyamata gyorsabb a mesterséges tárolóból, tehát a „belső” dialógusok inoperatívvá váltak. A „nagy emberek” működésének ideje lejárt. Az auktorok nem csupán szükségtelenekké, de lehetetlenekké is váltak.

Ehelyett azonban létre tudunk hozni „külső” dialógusokat, interszubjektív beszélgetéseket, melyek összehasonlíthatatlanul termékenyebbek, mint amilyenek a „nagy emberek” bármikor is lehettek. Laboratóriumi vagy munkacsoport-típusú dialógusokról van szó, amelyekben az emberi és a mesterséges emlékezet össze van kapcsolva, hogy új információk szintézisét hozza létre. Ezek a dialógusok máris olyan mennyiségű új, részben felforgató információt hoznak létre, amennyiről a múlt nagyjai álmodni sem mertek volna. A telematizált társadalom egyetlen hatalmas ilyen típusú dialógusként működik majd, melyben elméletileg az összes ember részt tud venni.

A sakkjáték példáján szeretném szemléltetni a hangulatot, amely az ilyen információteremtést jellemzi. A sakk esetében látszólag ún. nullaösszeg-játékról van szó: két ellenfél vesz részt benne, az egyik nyer, a másik veszít, a végeredmény nulla (+1-1=0). A játék stratégiájának lényege, hogy az ellenfelek csapdát állítanak egymásnak a győzelem érdekében. A „stratégia” szó a „strategosz” = főparancsnok szóból származik, és a „stratagéma” = csel, furfang szóval függ össze. A sakk tehát furfangos hadijátéknak tűnik, melynek nulla a végeredménye. Ez azonban ellentmond a konkrét játékélménynek. Annak folyamán ugyanis előre nem látott, valószínűtlen, kalandos szituációk (tehát információk) jönnek létre, s csakis ezek teszik érdekessé a sakkot. E szituációk, a „sakkproblémák” szempontjából a győzelem érdektelen, sokkal fontosabb, hogy az összes lehetőséget kihozzuk belőle. Az ellenfelek összefognak a probléma ellen: a „polémia” „párbeszéddé” alakul. „Emlékeznek” rá, hogy a „stratagéma” a „stratos”-ból származik, vagyis a rétegből, ez utóbbi pedig abból az ősrégi szógyökből („str”-), amelyet a „streuen” (szórás) szóban találunk. A játékosoknak most az a stratégiájuk, hogy a váratlan szituációba szétszórt információs biteket mindig új rétegekké komputálják. Ezért lelkesednek, mert a sakk így „pozitívösszeg-játszmává” alakul át: új információk az eredményei és csak győztesei vannak: az új információ mindkét játékos számára nyereség.

A sakkpélda a felmerülő „homo ludens”, e felemelkedő, játékos, telematikus létezés megragadására hivatott. Azt kell bemutatnia, amit itt „játékstratégiaként” értünk, nevezetesen nem a fortélyos csapdaállítást (az artificium értelmében vett művészetet), hanem a szórt pontelemek módszeres komputálását (a képesség értelmeben vett művészetet). Meg kell mutatnia, hogy a „külső” dialógusok termékenyek. És mindenek előtt azt kell megmutatnia, hogy a külső dialógusok lelkesítenek. Meg kell mutatnia, hogy a játékosok milyen önfeledtséggel vetik bele magukat az információtermelésbe, és hogy ezért az „alkotó lelkesültségen” az a hangoltság értendő, melyben a kozmikus telematikus párbeszéd végbemegy.

A sakkban könnyű szimulálni a korábban oly lenyűgöző, alkotó jellegű „belső” dialógust. Az ember egyedül ül a táblánál, és felváltva lép a fehér és a fekete bábukkal, miáltal érdekes és informatív szituációkat hozhat létre. De ha másvalaki is a játékba avatkozik, észrevesszük, milyen behatároltak ezek az elkülönülten létrehozott információk. A második játékos belépésével ugyanis megkettőződik a játékkompetencia. A „telematika előtti” helyzetben - ideértve a jelent is - az információk túlnyomó része elszigetelt játékformának volt köszönhető, lett légyen szó filozófiai, művészeti vagy politikai információkról. A telematika azonban nagyon sok játékost fog bevonni a játékba, és a játékkompetencia robbanásszerű növekedését eredményezi. A jövőben a nagy személyiségek által létrehozott információk összessége (kultúrkincsünk egésze) viszonylag szegényes benyomást kelthet. A szintetikusan létrehozandó információkkal (elsősorban a képekkel) egybevetve a múlt kultúrája csupán afféle mellékletnek tűnik majd. Be fogjuk látni, hogy a valóban módszeres és tudatos alkotás csak a telematikával kezdődik el egyáltalán.

A telematikus módszer, hogy „külső” dialógusok révén - amelyeknek kábelen vagy műholdon át elméletileg minden ember és minden „mesterséges intelligencia” résztvevője - információszintézist valósítsunk meg, alapjában véve annak az elméleti ismeretnek a technikai alkalmazása, miszerint minden információ információsbitek komputációja révén keletkezik. A telematika az információ létrehozásának elméletileg megalapozott technikája, mint ahogy a 18. századi gép is az informált tárgyak létrehozásának elméletileg megalapozott technikája volt. Ennél fogva az információlétrehozás terén is számítanunk kell forradalomra, amely semmiben sem marad el a tárgyak létrehozásának területén végbement változásoktól.

Az ipari forradalmat megelőző periódust a járművek lassú fejlődése jellemezte, mely a kivájt fatörzstől a háromárbocos vitorlásig vagy a teherhordó rabszolgáktól a postakocsiig vezetett. E fejlődés minden egyes fázisát egy feltalálónak köszönhettük, aki ugyan gyakran maradt névtelen, de az első fázisban isten vagy félisten lehetett. Az ipari forradalmat követően a fejlődés nem pusztán felgyorsult, hanem jellegében is alapvetően megváltozott. Nemcsak annyi történt, hogy a vitorlásból gőzös lett és repülőgép, a postakocsiból pedig autó és rakéta. A működésbe lépő elmélet a létrehozás folyamatát a feltaláló egyéni kompetenciájának köréből a tudomány és a technika individuumok fölötti diskurzusának kompetenciakörébe emelte át. Ezért van az, hogy a háromárbocos sokkal inkább hasonlít a több tízezer évvel régebbi kivájt fatörzshöz, mint a rakétához, mely csak két évszázaddal fiatalabb nála. Az elméletnek az előállítási folyamatba való bevezetése nyomán ugrásszerűen a tárgyak egy új szintjét hódítottuk meg, s a Kr. u. 18. század emberének élete sokkal inkább hasonlít a Kr. e. 18. század lakójáéhoz, mint saját unokái életéhez.

Jelenleg ehhez hasonló ugrás zajlik az információ-előállítás terén. Az információs forradalmat megelőzően a képek lassú fejlődését figyelhetjük meg a Lascaux-i barlangfestészettől a filmig, vagy a zeneszerszámokét a dobtól az elektronikus szintetizátorig. E fejlődés minden fázisa egy nagy művésznek volt köszönhető, aki ugyan gyakran névtelen volt, ám az első fázisban egy isten lehetett, az utolsó előttiben pedig Cézanne- vagy Mozart-típusú zseniális alkotó. Az információs forradalmat követően ez a fejlődés nemcsak gyorsulni fog, a jellege is alapvetően megváltozik. Eddig nem sejtett képek és zenék keletkeznek, melyek az információk eddig nem sejtett gazdagságával bírnak, másrészt a most működésbe lépő információs elmélet az információ létrehozásának folyamatát az egyedi alkotó kompetenciájából fel fogja emelni individuumok fölötti kompetenciába. A filmek már most inkább hasonlítanak a Lascaux-i falfestészethez, mint a számítógép képernyőjén megjelenő fraktális egyenletek képére, életünk inkább hasonlít 18. századi elődeinkéhez, mint unokáinkéhoz. Csak az információ szerzőjére vonatkozó mítosz eltűntével válik lehetségessé a valóban fegyelmezett, elméletileg alátámasztott alkotás.

Az elméletnek a létrehozás folyamatába való bevonása által nemhogy kikapcsolnánk vagy meghaladnánk az empirikus tényezőt (az intuíciót, az inspirációt, a heurisztikát), hanem most fogjuk csak kibontakoztatni. Elmélet és megfigyelés, illetve elmélet és kísérletezés komplex dialektikája kölcsönöz dinamikát a technikai előállításnak. Egy Concorde megvalósításában olyan mérvű intuíció, inspiráció és heurisztika játszik szerepet, amelyről a postakocsik gyártói nem is álmodhattak. Az intuíció és az inspiráció ugyanis csak a teoretikus raszterben bizonyíthatja, hogy beválik, ilyen értelemben a Concorde sokkal magasabb szintű „műalkotás”, mint amilyen egy postakocsi lehetett. Valami hasonlót várhatunk a jövőben szintetizálandó képektől is. A tevékenységet jellemző lelkesedés akkor válik valódi „beképező erővé”, ha azzal a kihívással találkozik, hogy szembeforduljon a készülékekben testet öltő elméleti vázzal. A jövendő képeit magas fokú „művésziség” fogja jellemezni, hiszen létrejöttüket a készülékekben megtestesülő elmélet és a beképezők intuitív beképező ereje közötti viszony dialektikájának köszönhetik majd.

A telematikus társadalom tehát nemhogy eltüntetné az „alkotás” fogalmát, éppen ellenkezőleg: voltaképpeni tartalommal tölti fel. Az alkotás abban a társadalmi formációban nem korlátozódik néhány nagy emberre, akik „belső”, magányos dialógus révén empirikusan hozzák létre informatív műveiket. Az efféle alkotók, az efféle hősök kora végérvényesen leáldozott: egyszerre váltak feleslegessé és lehetetlenné. Ez pedig oda vezet, hogy mondhatni maga a („res gestae” lineáris soraként értett) történelem ideje járt le. Ehelyett mindenki részt vesz majd a kreatív folyamatban, heurisztikusan ellenőrzi intuícióit és inspirációit a készülékekben megtestesült teóriákon, ezáltal pedig információkat hoz létre, melyeknek gazdagságáról egyelőre sejtésünk sincs. Ezek azonban többé nem művek, nem „objektumok” lesznek, hanem anyagtalan üzenetek, kihívások az ember számára, hogy új információkat hozzanak létre belőlük. Mégis „örökké tartóbb” információt jelentenek majd, mint a hagyományos művek, hiszen nemcsak hogy állandóan reprodukálni fogják őket, hanem el is raktározhatják „az örökké tartó” emlékezetben. Csak ha már a művet, ezt az objektumokba temetett információt legyűrtük (tehát ha legyűrtük az információ objektivitását, mely a termodinamika második fő tételéből következik), akkor láthatunk egyáltalában neki, hogy „múlhatatlant” alkossunk.

A jövendő emberét (a billentyűzeten játszót) magával fogja ragadni a múlhatatlan, ám egyre újabbakká szintetizálandó információk alkotásának mámora, melyet kezdetleges stádiumában már most is megfigyelhetünk a számítógép előtt ülő gyermeken. A jövendő embere az alkotás során az önfeledtség állapotába jut, feloldódik a készülékek révén másokkal folytatott játékban. Ám ezt az önfeledtséget tévedés úgy tekinteni, mint önmagunknak a játék során történő feladását. Ellenkezőleg. A jövendő embere a játékban talál önmagára, azáltal fogja magát konkretizálni. Az „én”, mely az eidetikus redukciónak (és a neuropszichológiai, pszichológiai, valamint az informatikai analízisnek) megfelelően absztrakt fogalomnak, semminek bizonyult, csak az alkotó játékban jut el egyáltalán önmaga megvalósításáig. A jövőbeli homo ludens alkotó játék révén a másikban lel önmagára. Egy meghitt párbeszédben, amelyben mindenki mindenkit te-nek mond, egymás kölcsönös elismerésének eme alkotó játékában. Ezt akartam kifejezni a „játékkal”, az „alkotással” és a „telematikával”.

Utópisztikus töprengéseimet ugyancsak a játék mámora ragadta magával. Azt remélem, hogy fogadtatásuk hasonlóan játékos szellemben zajlik majd és a vevők úgy adják tovább őket, hogy alakítottak rajtuk valamit.