14. Dönteni

Azok a töprengések, melyeket az előző fejezetben ismertettem a szabadság problematikájára vonatkozóan a kialakulóban lévő telematikus társadalom összefüggésében, hozzávetőleg a következő képet eredményezi: e társadalom olyan dialogikusan szervezett hálózathoz hasonlít, melynek fonalain csomótól csomóig információk futnak, ezért általánosságban az idegrendszerre, de kiváltképp az agyra emlékeztet. A hálózat csomópontjai emberi és mesterséges emlékezetek, intelligenciák, amelyekben a szálakon keresztül átadott információk összefutnak, ott tárolják, új információkká komputálják, végül a szálakon keresztül más csomópontok irányába küldik tovább őket. A hálózaton belül rendelkezésre álló információk összessége ily módon egyre növekszik, ezért a telematikus hálózatot természetellenes rendszerként kell látnunk. A - rendszerként felfogott - természetben ugyanis a meglevő információk összessége egyre kisebb. A telematikus hálózatnak e természetellenes jellegét korábbi töprengéseinkben az emberi szabadság kifejeződésének láttuk, mivel a szabadságot ott a természetes entrópia elleni szembeszegülésre való elhatározásként értelmeztük. Másképpen szólva: a telematikát olyan technikának láttuk, amely az embernek ama szándékából fakadt, hogy felszabadítsa magát a termodinamika második fő tételének érvénye alól, hogy megszabaduljunk a széthullástól, a felejtéstől, a haláltól. Úgy tekintettünk rá, mint az efféle technikák legutóbbikára, egyben az első olyanra, amely esélyes arra, hogy elérje célját.

Míg a telematikus hálózatban működő emlékezet nem mesterséges, hanem emberi, a hálózat csomópontjait az képezi, amit a mindennapi nyelvhasználat „én”-nek nevez. A többé-kevésbé izolált, telematika előtti emlékezetben, az „individuális agyban” a tárolt információk hajlamosak arra, hogy véletlenül deformálódjanak, éppen úgy, mint az atomokban, a molekulákban, az organizmusokban tárolt információk. Az emberi agy ugyanis természeti szerv, ebben a tekintetben nem különbözik egy amőbától, és ugyanúgy az entrópia természetes tendenciájába kell torkollnia, mint az amőbának. Vagyis annak, amit a köznapi nyelvhasználat „én”-nek nevez, felejtenie kell és feledésbe kell merülnie, hacsak nem épül be egy dialogikus hálózatba. Noha az emlékezetben, az „énben” véletlenszerűen új információk is keletkezhetnek – hasonlóképpen egy molekulában vagy amőbában –, ezeknek a negatív entropikus véletleneknek mégis feledésbe kell merülniük. A molekula és az amőba, valamint az emberi emlékezet között persze van különbség. Az utóbbi ugyanis véletlenül úgy van felépítve, hogy szembeszegül a felejtéssel, valamint az elfelejtődéssel. Az „én”, az ember a véletlen folytán szabad. Ebből a szabadságból származik minden technika, s végül a telematika.

A telematika mindahány technika közül az első szándékosan tudatos technika. Valamennyi korábbi dialógusformától különbözik abban, hogy megkísérli módszeresen növelni a meglevő információk összegét. Igaz ugyan, hogy minden dialógus esetében olyan technikáról van szó, amely arra törekszik, hogy növelje az információk összegét az emberek alkotta szövedékben, ahelyett, hogy fogyatkozni hagyná (hiszen természetszerűleg ennek kellene történnie). A valószínűtlen létrehozásának szándéka a telematikával emelkedik a metódus szintjére. A bármely dialógusra érvényes, döntő kérdés: „Miként lehetséges, hogy a dialógusban többnyire nem dezinformáló szituációk keletkeznek – noha a természetben ez történik –, hanem informatívak?” éppen ezért különös élességgel vetődik fel a telematikával kapcsolatban. Ezt a következőképpen lehet megfogalmazni: „Hogyan választja ki a telematika módszeresen mindazt, ami redundáns és tartja meg csak az informatívat; miként szűri meg tehát a szálain közlekedő információáramlást?”. Ez a kérdés a maga során egy másikat vet fel: „Hogyan különbözteti meg a telematika egymástól az információt és a redundanciát, hogyan dönti el, mi információ, mi nem, milyen kritériumok alapján végzi a szűrést?” Ez a szűrő, ez a döntés, ezek a kritériumok a szabadság gyökerei. Mert ennek a természetellenes szűrőnek, ezeknek a kritériumoknak a kidolgozása és előállítása nem egyéb, mint az amelletti döntés gesztusa, hogy nem feledünk, nem feledtetünk el és nem haljunk meg.

Ezzel a kérdéssel a véletlen különböző variánsaihoz jutottunk, ezek pedig a „szétesés”, a „baleset”, a „hulladék” és az „ötlet”.[1] Mindegyik dialógus olyan szűrőket dolgoz ki, amelyek leárnyékolják a szétesést, a balesetet és a hulladékot, s csak az ötletet engedik rá a hálózatra. Ezek a variációk a véletlentől nyerik értéküket: aki kritériumokat mond, az értékeket ért rajta. Mindenesetre az a szándékom, hogy kiemeljem a szűrő és a döntés kérdését az érték összefüggéséből, vagyis úgy fogok tenni, mintha a kiszűrendő információk nem lennének „értékesek”, mintha a szűrés során nem lenne szó etikai és esztétikai döntésről.

Ha két edényt összekötünk egy csatornával, és az egyikbe hideg vizet töltünk, a másikba pedig meleget, akkor némi idő múltán a víz mindkét edényben langyossá válik. Ez „természetes” folyamat, mely a termodinamika második fő tételét illusztrálja. Ha mármost a csatornába egy olyan szűrőt teszünk, amely a meleg vízből csak a hideg molekulákat engedi ki, a hidegből pedig csak a melegeket, akkor bizonyos idő múltán a víz az egyik oldalon még forróbb, a másikon pedig még hidegebb lesz a víz. Ezt a szűrőt nevezhetjük „maxwelli kisördögnek”[2], s elmondhatjuk róla, hogy olyan dialógust hoz létre a két edény között, amely valószínűtlen szituációt, információt eredményez. A természetellenes összekapcsolás ennyiben illusztrálja az emberi dialógust általában véve, a telematikusat pedig különösképpen.

A maxwelli kisördög egy mechanizmus, mégpedig önműködő. Nemcsak önműködően szűr, hanem azt is önműködően dönti el, hogy melyik molekulát kell átengednie. A döntést a hideg és a meleg molekulák megkülönböztetése alapján hozza meg, a megkülönböztetést pedig megint csak automatikusan végzi egy hőmérő segítségével. Ami tehát a maxvelli kisördögben előttünk áll, az egy önműködő cenzor valamint kritikus, amelyet névadójának persze először programoznia kellett. Elő kellett írnia számára, hogy jobbról csak forró molekulákat engedjen át, balról pedig csak hidegeket. Magától értetődő a kérdés, vajon Maxwell a kisördög programozásakor nem volt-e maga is programozva.

Ezen a ponton az a benyomásunk, hogy az effajta önműködő kritikusokat és cenzorokat csak az ún. „értékmentes” információk esetében lehet bevetni, mégpedig olyanoknál, ahol hőmérő, vagy hozzá hasonló készülékek hozzák meg a döntéseket. Ha etikai, politikai, esztétikai információkról van szó, akkor ilyen készülékeket nem lehet használni. Hogyan is dönthetne arról, hogy melyik a legjobb magatartásmodell és melyik a legszebb film, hogy aztán csak a jó és szép információkat engedje rá a dialogikus hálózatra. Első közelítésre tehát amondók volnánk, hogy az értékeket lehetetlenség úgy hitelesíteni, ahogyan egy hőmérőn tennénk.

Ám ez tévedés. Egyik oldalról az informatika, másikról a propozíciószámítás [logikai tartalomelemzés] térít jobb belátásra. Az informatika megtanítja nekünk, hogy egy adott szituáció információtartalma elméletileg pontosan megmérhető, függetlenül attól, hogy milyen információról van szó. Ehhez elegendő átfordítanunk a tükörképére a termodinamika második fő tételének egyenletét. Akkor pontosan meg lehet határozni a megmérendő szituáció minden egyes elemének gyakoriságát (minden egyes információsbit gyakoriságának szintjét). Ezeket a méréseket a szituációnak tetszőlegesen nagyszámú síkján lehet elvégezni. Vegyük például azt az esetet, amikor egy német nyelvű szöveg információs tartalmának megmérése a célunk. A németben az „x” elég ritka betű, minél gyakrabban fordul elő a megmérendő szövegben, annál informatívabb lesz ez a szöveg a betűk szintjén. És annál redundánsabb lesz ezen a síkon, minél több „e” van a szövegben. A szöveget azonban meg lehet mérni a szavak, a mondatok, a ritmus vagy a stílus síkján is úgy, hogy közben semmi mást nem veszünk figyelembe, csak az elemek gyakoriságát. Ugyanezt a mérési elvet természetesen alkalmazhatjuk az információk bármely fajtájára, például a képekre is. Elegendő, ha egy ilyesféle automatikus mérőműszert építünk a maxwelli kisördögbe, és önműködően megvalósul annak eldöntése, hogy mi mehessen át, s mit kell kicenzúrázni. Ez csakis technikai kérdés. S bár az információk annyira sokféle szintből tevődnek össze, hogy emberileg lehetetlen mindegyiket elkülöníteni és megmérni, a mesterséges intelligencia mégiscsak gyorsabban számol és dolgoz fel [komputál] adatokat. Ha a technika ebbe az irányba halad tovább (márpedig ebbe halad), akkor az automatikus kritikusok a belátható jövőben nemcsak pótolni fogják az emberieket, hanem a betekintésük is mélyre hatóbb lesz emezekénél.

A propozíciószámítás [a logikai tartalomelemzés] arra tanít bennünket, hogy az értékeket ki lehet számítani. Az értékek imperatívuszok, felszólítás-propozíciók [Soll-Propositionen]: „Ne ölj!” Minden propozíció, az imperatívuszok is tökéletesen lefordíthatók funkcionális propozíciókra. A funkcionális propozíció az indikativum egyik fajtája, melyeket meg lehet fogalmazni „ha-akkor”- propozícióként. Például: „Ha esik az eső, fogok egy esernyőt.” Amennyiben ‘ha-akkor’- propozícióra fordítunk le egy felszólítás-propozíciót, kiderül, hogy hiányzik egy tagja. A „Ne ölj!”-ből „Ha ölsz, akkor …” lesz. A hiányzó tag különösebb nehézség nélkül beilleszthető, esetleg így: „Ha ölsz, pokolra jutsz (vagy börtönbe, vagy pedig kapsz egy katonai kitüntetést vagy bármit).” A felszólítás-propozíciók mégis defektív propozíciók, ezért értelmetlenek. Információs szintjük körülbelül akkora, mint a kutyaugatásé. Azonban mihelyt kiegészülnek a hiányzó taggal, kiszámíthatóvá válnak. Másképpen szólva, a propozíciószámítás megmutatja, hogy az értékek értelmetlenek, mihelyt viszont értelmet adunk nekik, már nem kvalitások többé, és kvantifikálhatók. Például: „Ha tízszer ölsz, életfogytiglan börtönbe kerülsz, vagy a hősiességedért kapsz egy medáliát vagy akármit.” Ilyesfajta automatikus mérőműszereket lehet a maxwelli kisördögbe építeni, s akkor automatikusan zajlik annak eldöntése, hogy mely értékeket (akár esztétikaiakat, akár etikaiakat) kell átengednie, és melyeket kell kiküszöbölnie.

Ha a dolgot ebből a nézőpontból szemléljük, a telematika olyan technikaként jelenik meg, amely lehetővé teszi az emberek automatákkal való helyettesítését nemcsak az alkotás folyamatában, hanem a döntésében is. Egyik korábbi fejezetben már megpróbáltam rámutatni, hogy a legtöbb döntést már most is automatikusan hozzák meg, jóval azelőtt, hogy az informatika technikája és a propozíciószámítás módszertana teljesen kiérlelődött volna, jóval azelőtt, hogy a telematika valóban funkcionális lenne. Úgyhogy ebből a szempontból nézve a telematika nem annyira az információtermelés forradalmaként jelenik meg és nem is e termelés előkészítésének forradalmaként, hanem a döntés forradalmaként; a kritikai tudatnak az emberekről az automatákra való áthárításként. Mint a szabadság vége.

Ha ez lenne a helyes szempont, az a szó legszorosabb [„borzalmas”] értelmében véve „megbocsáthatatlan” lenne: kritikusként, döntéshozó lényként el lennénk bocsátva. A fent leírt nézőponton azonban szerencsére felfedezhetünk egy hézagot, bármily helyesen állítsa is fel a jelen tendenciáinak diagnózisát. Mégpedig ott, ahol arról van szó, hogy a kisördög programozásához szükség lenne egy Maxwellre. Ezzel itt most nem azt a banális (és hamis) felfogást szeretném képviselni, mely szerint minden program „mögött” emberi programozó áll. Azt akarom vele mondani, hogy nemcsak programozott döntés van, hanem a programozott döntést eltökélő döntés is. Itt merül fel az imént említett veszély, az örök regresszió mélységébe való zuhanás szabadságának kérdését követve. Megkísérlem elkerülni ezt a veszélyt.

Az automatikus kritikusok létrehozására vonatkozó elhatározás elsősorban az információtermelés és a kritika világos elkülönítésére irányul. A pretelematikus szituációban ugyanis ezek egybe vannak olvadva, s a létrehozónak kell eldöntenie, hogy melyik ötletét engedi rá a dialogikus hálózatra (melyiket publikálja), és melyiket akarja visszatartani. A döntést nemcsak az információ létrehozása után kell meghoznia, hanem újra meg újra közben is, nagyjából úgy, ahogyan egy festő egyre vissza-visszalép a keletkezendő képtől, hogy megbírálja azt. Afféle skizofrénia ez, a tudat hasadása, amit a telematikus állapotban le lehet küzdeni. Ott ugyanis az információtermelés műveletét át lehet hárítani a készülékekre, ezáltal az ember szabaddá lesz arra, hogy tevékenységét a kritikára szűkítse. A fotográfus például a létrehozás folyamatát ráhagyhatja a vak fényképezőgépre és olyan kritikai szűrő kidolgozására összpontosíthatja figyelmét, amely a létrehozott képeket cenzúrázza vagy átengedi. Példa erre Müller-Pohl „Transformance” című könyve. Másképpen szólva, a termelés automatizációja lehetővé teszi, hogy minden ember kritikussá váljék. Ha a gombnyomást ebből a szempontból szemléljük, akkor felismerjük benne a „tiszta” kritikát, ezt az automatikus funkciót követő döntést.

Másodszor pedig az a kérdés adódik, hogy hol a helye a dialogikus hálózatban a létrehozás terhétől megszabadított kritikának: az információt provokáló billentyűzet előtt vagy a vevő terminálja előtt, esetleg valahol a két terminál közötti csatornában, vagy e helyek mindegyikén? E kérdést a pretelematikus állapotban úgy kell feltennünk, mint a „belső” és „külső” kritika, az öncenzúra és a mástól eredő cenzúra kérdését, ennél fogva a szabadság kérdéseként. A telematikus állapotban ez technikai kérdéssé válik. A pretelematikus állapotban a kérdést az tette égetővé, hogy a „kívülről jövő kritika”, a mástól eredő cenzúra, vagyis azok a szűrők, amelyek jelen voltak a csatornákban, olyan kritériumok szerint különítették el egymástól az információkat, amelyeket nem lehetett összhangba hozni az önkritika és az öncenzúra kritériumaival. Ezeken múlt, hogy mit mehetett át és mit nyomtak el. A telematikus állapotban a csatornák reverzibilisek. Ahol minden ember kritikus, ott egyszersmind mindenki önkritikus és a mások kritikusa is. Csak ezekből a dialogikus kritikákból keletkeznek ott egyáltalán információk. A telematikus állapotban tehát mindenütt lesznek kritikusok, ahol ezt a technika egyáltalán lehetségessé teszi.

Ebből adódik a harmadik kérdés: nem lehetséges-e a mindenütt jelenlevő kritika automatizálása, hogy az emberek megtakaríthassák a hálózaton futó információk tartalmuk szerinti egyenkénti vizsgálatát? Az effajta automaták szavatolnának a dialógusok negatív entropikus jellegéért. Nem pusztán kiküszöbölnének (önműködően) minden redundanciát, giccset és üres fecsegést, hanem úgy oltanák ki azokat az emlékezetből, mintha e balesetek és hulladékok soha sem lettek volna benne. Vagyis az automatikus kritikusok, amelyek mennyiségi informatikai és logikai kritériumok alapján lennének hitelesítve, megfordítanák a kritika eddigi funkcióját: nem azt engednék át, ami informatív, hanem az lenne informatív, amit átengedtek. (Mindenfele érzékelhető, hogy a kritika funkciójának eme fordulata máris érvényben van.) Az emberek akkor lennének szabadok, ha csak a „döntő fontosságú döntéseket” kellene meghozniuk, vagyis azokat a meta-döntéseket, amelyek az önműködő kritikusok programozására vonatkoznak. Úgy vélem, hogy ez a három lépés vezet a máris mindenhová betelepülő maxwelli kisördöghöz. Lépések az egyre növekvő szabadság irányába.

Most ismerjük fel, hogy ezek a lépések szakadékba vezetnek. Mert ahol minden kritérium „objektív” és kvantifikált, ott nem maradt semmi, amiről „metadöntéseket” lehetne hozni. Egy olyan számítógép ellen, amely arról dönt, hogy egy holdrakétát ne erre, hanem arra a pályára állítsanak nincsenek ellenérvek és átprogramozni sem lehet „metadöntésekkel”. Ez mégsem jelenti, hogy az önműködő kritikusok menesztenének. bennünket mint döntéshozó lényeket. Telepítésükkel ugyanis teljesen új, addig ismeretlen döntési szituáció jön létre. Mivel minden önműködő kritikus összeköttetésben lesz a többivel és az emberekkel is, minden döntést az összes többi döntés függvényeként fognak meghozni. Tervem, hogy a következő fejezetben szemügyre vegyem ezt a „kibernetikai” döntéshozó módszert. Itt csak a feltevést szeretném megfogalmazni, hogy egy efféle „kibernetikus” állapotban szükség esetén vétójognak kell megilletnie az emberi intelligenciát. Mert csak ez képes rá (és nem a mesterséges), hogy „nemet” tudjon mondani mindennek - nem azért, mert ember hozta működésbe, hanem, mert „transzcendálja”, vagyis képes tőle elvonatkoztatni. (Az érvelésnek ezen a pontjánál nem vagyok hajlandó messzebbre menni a végtelen regresszió szakadékában.)

Bár a telematikus társadalomban az információk előállítóiként és kritikusaiként lépésről lépésre automaták veszik át a helyünket, megtartjuk a jogot, hogy „nemet” mondjunk erre a folyamatra. Az ember természettel szembeni negatív entropikus elkötelezettsége automatikussá válik, de nem válik szükségképpen autonómmá. A jövőben ugyan bármely emberi döntés feleslegessé válik, s ha mégis előfordul, inoperatívan és zavarólag fog hatni, ám az emberi döntések elméletileg minden pillanatban féken fogják tudni tartani a folyamatot. És éppen a féken tartás, a vétójog, a nemet mondás joga az a negatív döntés, amelyet „szabadságnak” nevezünk.

Ne feketítsük be az alapvető szabadság negativitását. Ne azonosítsuk e mefisztói mondattal: „Az vagyok én, a szellem/ki váltig mondja: nem” [3]. Azért vagyunk szabadok, mert mindenre nemet mondhatunk és öngyilkosok lehetünk. De nem maga az öngyilkosság a szabadság, hanem a rá minden egyes pillanatban megnyíló lehetőség; nem a folytonos tagadás, hanem a folytonosan tagadni tudás. Éppen ezért tekinthető a telematika a szabadság technikájának: mert lépésről lépésre megszabadít bennünket minden kötöttségtől, a döntés kényszerétől, s ezáltal egyre jobban rányitja a szemünket arra az alapvető szabadságra, hogy magát a telematikát is tagadhatjuk. Ezzel az őszinteséggel felvértezve bízvást belebocsátkozhatunk a telematikus kalandba. Mert ha konzulok és cenzorok nem leszünk is, tribunusok fogunk maradni.