Húsz éve (2004-ben) az Artpool kutatási irányát meghatározó nemzetközi kiállítás-esemény Vilém Flusser filozófiájára hivatkozva szerveződött. Flusser esszéje abból a hipotézisből indult ki, hogy az emberi kultúrában az őskezdetek óta két gyökeres fordulópont észlelhető. Az elsőt, a Kr. előtti második évezred közepe táján, a „lineáris írás feltalálása” címszóval jellemezhetjük: a másodikat, amelynek tanúi vagyunk, a „technikai kép feltalálása” címszóval.
Mindenhol megfigyelhetjük, hogy a különböző fajta apparátusok merev automatizmussal programozzák az életünket; a munkát az emberekről az automatákra hárítják, és a társadalom nagy része a „harmadik szektorban” üres szimbólumokkal való játékkal kezd foglalkozni; az egzisztenciális érdeklődés a dologi világról átkerül a szimbólumok univerzumára, és az érték a dolgokról áttevődik az információra. Gondolataink, érzéseink, kívánságaink és cselekedeteink robotizálódnak; „élni” annyit jelent, mint apparátusokat táplálni és általuk táplálva lenni. Röviden: minden abszurddá válik. Hol van itt még helye az emberi szabadságnak?
A telematikus társadalom:
művészet „a negyedik dimenzióban”
[…] A telematikus társadalom tehát az „alkotás” fogalmát nemhogy eltüntetné, hanem ellenkezőleg: éppen ez fogja a fogalmat voltaképpeni tartalmával feltölteni. Az alkotás ott nem fog egynéhány nagy emberre korlátozódni, aki „belső”, magányos dialógus révén empirikusan hozza létre informatív műveit. Az efféle alkotó emberek, az efféle hősök kora definitíve elmúlt: ők egyszersmind feleslegessé és lehetetlenné is váltak. […]
[…] A telematikus dialógusban az emberi intelligencia oly módon lesz összekapcsolva a mesterséges intelligenciával, hogy értelmetlen lesz az olyanformán létrehozott információkban megkülönböztetni az emberi faktort a mesterségestől. A mesterséges és az emberi intelligenciák úgy össze fognak olvadni egy egységbe, ahogyan már ez embrionális állapotában látható a fotográfus és a fényképezőgép esetében. […]
[…] Ezek szerint a jövő minden embere potenciális alkotó? Igen, az, mert a telematikus dialógus nem csupán az információ előállításának stratégiája, hanem mindenek előtt az alkotás iskolája is. A szabadság iskolája. […]
[…] A negyedik dimenzió számomra lehetőség annak kibontakoztatására, ami első fokon nem létezik, csak másodikon. Egyszer például láttam egy szovjet bohócot, aki nagyon gyorsan előadta a produkcióját, amivel mindenkit megnevettetett, aztán ugyanazt előadta lassított tempóban, és megint mindenki nevetett, mert a második bohóctréfa az elsőben volt elrejtve.
Az első esetben az idő, az előadás tempója akadályozta meg, hogy látható legyen a második produkció. Ez a bohóc tehát meg tudta tenni, hogy két produkció belefért egybe: ez a negyedik dimenzió. […]
[…] „Az új tudomány Einstein relativitása nyomán bebizonyította, hogy érzékeink három dimenziós világán kívül létezik egy negyedik dimenzió, az Idő, és egy ötödik, a Psziché. Kimutatták, hogy lehetséges olyan eseményeket átélnünk, amelyek még nem történtek meg. Új távlatokat nyitottak meg, melyek következtében el kell ismernünk az egzakt tudomány és az intuitív vallás közti mély kapcsolatot.” […]
[…] El kell fogadnunk, hogy a tér és az idő nem különböző kategóriák, egymással szembenálló abszolutumok, mint ezt régebben hitték és természetesnek tartották, hanem a nem-eüklidészi koncepció értelmében összefüggő dimenziók. Ezt a felfogást ösztönösen érezve, vagy tudatosan magunkévá téve: egyszerre eltűnnek előlünk a művészetek összes régi határai és válaszfalai. […]
[…] a politikai dimenzió a művészet lényegéhez tartozik, hogy politikamentes művészet nem létezhet, s aki „tiszta” művészetről beszél, az nem politikamentes művészetre gondol, hanem olyanra, amely más szerepet játszik a politikában, mint az „elkötelezett” művészet. Az utcai lámpa ambivalenciájára vonatkozó kérdésünkre adandó válasz tehát ebből a szempontból a következő problémát veti fel: ha az utcai lámpa mint műalkotás mindig politikai - merthogy az -, miként lehet egyszer depolitizálni, máskor meg politizálni? […]
[…] Egy világ, amelynek ultramikroszkópikus tartományaiban parányi szubatomi részecskék, molekulák, fotonok, protonok, kvarkok nyüzsögnek, ahol elektronok száguldanak végtelennek tűnő sebességgel. Ahol a dimenzió, a tér már olyannyira összeszűkül, hogy egybeolvad az idővel. […] Ezekben a rendszerekben a vakvéletlen uralkodik, a jelen nem feltétlenül határozza meg pontosan a jövőt. […]
[…] Mindmáig a tudományos módszerekkel kutató parapszichológusok között is meglehetősen dominál a spirituális meggyőződés, vagyis egyfajta szellemvilágba vetett hit (nem azonos természetesen a spiritizmus és a spirituális meggyőződés), hogy van egy olyan láthatatlan dimenzió, vagy több láthatatlan dimenzió, ahol a testet túlélő, a testtől független tudati, lelki, szellemi lények élik életüket, és a parapszichológiai jelenségek ezeknek a hatásoknak köszönhetők. […]