Gabrielle Buffet-Picabia: Arthur Cravan és az amerikai dada*
Az 1915-1918-as évek New York-i atmoszféráját súlyosan megterhelte az odagyűlt, legkülönfélébb nemzetiségű értelmiségiek sokasága, akik közül mindnek megvolt a maga titka, takargatni valója.
Ez az atmoszféra rendkívül kedvező éghajlatot biztosított a művészetben és irodalomban annak a sajátos forradalmi szellemnek a kifejlődéséhez, amely később Európában Dada néven kristályosodott ki.
Ez a szellem, melynek első jelei már jóval a háború előtt érzékelhetők voltak, kezdetben az előzőt felváltó új nemzedék természetes reakciójának látszott (ebben az esetben a romantika és a szimbolizmus hulladékára az egyszerűbb, természetesebb értékekhez való visszatérés jegyében).
De az volt a sorsa, hogy túllépje az esztétikum határait, hogy fertőzővé váljon, hogy az események nyomása alatt blaszfémiával és harsánysággal töltődjön fel. Olyan időkben, amikor a társadalom megtagadta a létezés jogát minden olyan lénytől, amelynek nem vette hasznát a hadviselésben, ez a szellem közvetett módon tiltakozássá vált, a fenyegetett individualizmus egyetlen lehetséges tiltakozásává.
E szellem előre megjósolhatatlan erőszakossággal lépett fel, Marcel Duchamp és Picabia akkori amerikai tartózkodásának köszönhetően, akik - különböző módon bár - mindketten a lázítás és a provokáció igazi géniuszai. Szisztematikus zavarkeltési és demoralizálási tervük húsz év távlatából visszatekintve bizonyosan több volt puszta művészeti okoskodásnál, és általánosabb értelemben minden közhely, minden kollektív és hivatalos képmutatás veszélybe került általa.
A botrány és a fekete humor minden megnyilvánulásuk és publikációjuk szerves részét képezte. Így esett, hogy a Független Festők Kiállítása, amelyre 1917-ben, New Yorkban került sor, több bosszantó szenzáció révén is ismertté vált. Először is Marcel Duchamp beküldött a kiállításra egy általa szignált piszoárt. A zsűri néhány percig habozott, hogy vajon ezt is afféle “ready-made mesterműnek” kell-e tekinteni, amit pusztán a kiválasztás és az aláírás révén “mesterműnek” sorolnak be és katalogizálnak.
A másodszor, de korántsem másodsorban ugyanezen kiállítás alkalmából tartott előadást Arthur Cravan, egy ember, akinek személyében minden előzetes kimódolás nélkül megtestesült mindaz a meglepetés, ami egy (akkor még el sem keresztelt) dada demonstrációhoz kívántatik.
Már megjelenése is valamiféle áhitatot keltett. Ez a Cravan (eredeti nevén Fabian Lloyd, költő és bokszoló felváltva) több mint hat láb magas, rendkívül súlyos, kivételes méreteinek megfelelően csodálatosan arányos teste felett megdöbbentően szabályos, s valahogyan mégis leírhatatlan, olimposzi fejet viselt. Anyai ágon Oscar Wilde unokaöccse volt, s ezzel a ténnyel szívesen dicsekedett, még olyan körülmények között is, ahol a bejelentés csak meghökkenést válthatott ki: például amikor bokszmeccsek előtt elősorolta címeit és rangjait. Tökéletesen beszélt angolul, franciául és németül, a legjobb angol neveltetésben részesült, és egyformán otthonosan mozgott a Montparnasse, a Montmarte és a szerteágazó bulvárok világában. Párizsban költők és festők körében élt, s maga is megjelentetett verseket, melyek kétségbevonhatatlan költői tehetségről árulkodnak. Ezekben az olykor meglehetősen megindító művekben a ritmikus argóban felszabadulnak mértéktelen és alapjában véve elég ifjonti vágyai. De ugyanilyen közvetlen viszonyban volt a boksz világával, amelyet saját állítása szerint jobban kedvelt, és sportsikereire büszkébb volt, mint irodalmi műveire.
Mindezeken felül azonban azt is kijelentette, hogy képtelen a társadalmi rendnek, az elfogadott elvárásoknak megfelelően élni. Nyíltan dicsekedett, hogy ő követte el a “tökéletes rablást”, amely egy svájci ékszerüzletben történt akkoriban.
1912-től 1915-ig Maintenant címmel kiadott Párizsban egy kis provokatív magazint, amely nyilvánvalóan a 391 és más agresszív, háború utáni folyóiratok elődje volt. Szócsőnek használta, melyen át tudtára adhatja a művészeknek (ha esetleg valamelyik nem tudná), hogy mit gondol róluk. Gyakran jutott meglepő következtetésekre. Egyedül Van Dongen kapott tőle kegyelmet. De nem mindig tévedett, és egyebek között az André Gide-nél tett látogatásáról szóló beszámolója az ironikusan éleselméjű kritika rendkívüli példája. Az 1914-es párizsi Függetlenek Kiállításának szentelt cikk híressé tette, és fejére vonta a tiltakozások viharát. A legkiemelkedőbb neveknek támadt neki. Arcátlan megjegyzései a női festőket sem kímélték jobban, mint a férfiakat, s az ellenállhatatlan hév és a csúfolódás csak még bosszantóbbá tette őket. S habár mindenki egyetértett, hogy ez felháborító, alig tudták visszafojtani a nevetést. Mindazonáltal túl messzire ment. Túlságosan nyilvánvaló volt, mennyire bízik hatlábnyi termete és atlétikus vállai által kölcsönzött sérthetetlenségében. De meg kell adni, a megtámadottak sem viselkedtek valami fényesen, amikor tízen-tizenketten összeálltak (egységben az erő), és megvárták a Függetlenek Galériája előtt, ahová hírlapárusként maga hordta ki eladni az újságját. A találkozás a rendőrőrsön végződött, s nem Cravan előnyére. Apollinaire, aki imádott párbajozni, nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget, elküldte hát segédeit Marie Laurençin szemérmetlen sértegetőjének. Cravan valami nyilvánvalóan álságos ürüggyel kimentette magát, s minden rendben volt megint.
A háború kitörése 1914-ben Párizsban találta. Természetesen el volt szánva rá, hogy ne feleljen a haza hívó szavára, s ezzel rendkívüli kalandok sora vette kezdetét kaméleon-szerű nemzetiségei körül. Most már nem “nagyfejű, pipaszárlábú kis értelmiségiekkel”, hanem a hadviselő országok könyörtelen rendőrségeivel kellett összemérnie erejét. Végre egy játék, amely megéri a fáradságot! 1914-ben “svájci állampolgár”. 1916-ban Barcelonában találjuk, ahová hosszú kelet-európai körutazás végén érkezett. Hogyan sikerült kijátszania annyi határőr éberségét? Hogyan vágott át három vagy négy, egymással hadban álló országon anélkül, hogy megtalálták vagy elfogták volna? Hogyan volt képes erre mindenféle néven nevezhető jövedelem nélkül? Példátlan kalandok sorozatáról hallhatott volna, aki szóra tudja bírni, de ő mindezt megtartotta magának, mert rendszerint keveset beszélt. Viselkedése rendkívül visszafogott és udvarias volt, amikor nem ivott. Most az az asszony is csatlakozott hozzá, akivel megosztotta párizsi napjait. Cravan hűséges szeretőnek bizonyult, és csaknem polgárias erényekről tett tanúbizonyságot. Későbbi tapasztalataim alapján hozzá kell tennem, hogy segítőkész és elkötelezett barát is tudott lenni, akire számíthat az ember. De az alkohol aggasztóan rossz tulajdonságokat szabadított fel benne. Kihívta egy szenzációs bokszmeccsre az akkori világbajnokot, Jack Johnsont, a kitűnő fekete sportolót, akinek a technikájához képest Cravan teljesítménye csak amatőr szintű volt. Minthogy az elkerülhetetlen végkimenetel előérzetétől hajtva csontrészegen érkezett a ringbe, a vártnál is hamarabb kiütötték. Viszont e keserves tapasztalattal egy kis pénzhez is jutott. Gyakran találkoztunk vele, csakúgy, mint bátyjával és bájos unokahúgával, Olga Sakharoff-fal, a tehetséges festővel. Egyik leghíresebb korábbi áldozata, Marie Laurençin is Barcelonában talált menedéket, de intelligensebb volt annál, mintsem hogy haragot tartson, így hát Cravan is kicsiny, nosztalgikus, gyökértelen csoportunk tagja lehetett. Naponta találkoztunk a Rambla melletti kávéházban, egymáshoz jártunk vacsorázni, és a változatosság kedvéért rákaptunk a spanyol konyhára. Picabia megjelentette a 391 első számát. Aztán egy nap azt hallottuk, hogy Cravan elutazott az Egyesült Államokba. 1917 elején, New Yorkban találkoztunk vele újra. Nagyon rossz idők jártak rá, nem volt pénze, s egyre a szerencsésebb barátok, különösen Frost, a festő után kajtatott. Riadtnak és nyugtalannak látszott, amiért Amerika is belépett a háborúba. Gyakran eljárt 82. utcai kis lakásunkba, ahol éjjel-nappal a sakk uralkodott, ahol a 391 támadásait és rágalmait kitervelték, ahol Marcel Duchamp különcködéseit elismeréssel tárgyalták. 1917 márciusában a Grand Central Galleryben került sor a Függetlenek Kiállítására. Picabiának és Duchampnak eszébe jutott, hogy - számítva az 1914-es párizsi botrány megismétlődésére - meghívják Cravant előadást tartani. Meg is tették, de a dolgok más irányt vettek, és túltettek minden várakozáson. Cravan jókora késéssel érkezett, és átnyomult a kifinomult hallgatóság tömegén. Szemmel láthatóan részeg volt. Nehezére esett felmászni a szónoki emelvényre, arckifejezése és mozgása az alkohol félreismerhetetlen hatását mutatta. Vadul hadonászott és nekilátott levenni a mellényét. Egy amerikai festő, Sterner vászna lógott közvetlenül a háta mögött, és attól féltünk, összerendezetlen mozdulataival kárt tesz benne. Miután sikeresen megszabadult a mellényétől, elkezdte kigombolni a nadrágját. A közönség körében a rendkívüli bevonulás miatti meglepetés helyét hamarosan átvette a tiltakozó morgolódás.
Semmi kétség, már értesítették is a hatóságokat, mert abban a pillanatban, amikor az emelvényen áthajolva az angol nyelv egyik legsértőbb jelzőjét kezdte a közönség felé üvöltözni, hátulról hirtelen több rendőr rontott rá, és alapos szakértelemmel megbilincselték. Letartóztatták, elvezették, és be is börtönözték volna, ha nem lép közbe Walter Arensberg, aki letette érte az óvadékot és elvitte magához, miközben a feldühödött tömeg zajosan távozott a helyszínről. Ha hozzávesszük, hogy ez valóban nagyon kifinomult közönség volt, az Ötödik sugárút legszebb háziasszonyai voltak meghíva - mindazok, akik érdeklődtek a festészet iránt és beavatást kívántak nyerni az új “futurista” festészet rejtelmeibe - világosan látszik, hogy a botrány teljes volt. - Milyen csodálatos előadás - mondta Marcel Duchamp ragyogva, amikor aznap este Arensbergnél összejöttünk. Cravan, aki még mindig szenvedett mértéktelen italozásának utóhatásaitól, rosszkedvű volt és zárkózott, és egy szót sem szólt erről a hőstettről, mely egyáltalán nem könnyítette meg amerikai tartózkodását.
Szerencsére sikerült találnom neki egy fordítói állást egy nagyon korrekt, puritán családnál, egy öreg filozófiaprofesszornál, aki személyesen kívánta felügyelni művei fordítását. Ehhez jó néhány hetet vidéken kellett volna tölteni. Haboztam, hogy beszéljek-e Cravannak erről a lehetőségről, amely könnyű munka fejében biztosította volna a megélhetését, de amely megkövetelt volna bizonyos fajta magaviseletet, amelyet én nem mertem garantálni. Végül is elhatároztam, hogy egyenesen beszélek vele. “Cravan - mondtam -, ha megesküszik, hogy nem hozza el az ezüstöt, hogy rendesen viselkedik a hölgyekkel, hogy nem issza le magát stb. stb.” Mindent megígért, amit kértem, s olyan megindítóan komolyan, hogy nem kételkedtem többé az őszinteségében. Ő pedig gyermekien boldog volt a gondolattól, hogy erdőkben rohangálhat és egy darabig távol élhet a botrányoktól meg az alkoholtól. Megtartotta az ígéretét, talán mert a megpróbáltatás nem tartott túlságosan sokáig, de ezt az anekdotát csak azért mondtam el, mert meggyőző példáját látom benne jelleme sokszínűségének, amiről oly meghatóan szól egyik versében.
Addigra már világossá vált, hogy Amerika a sorozáshoz fog folyamodni. A város legforgalmasabb pontjain felállították az önkétes-toborzó irodákat, melyek leginkább francia piaci sátrakhoz hasonlítottak, és egyáltalán nem voltak különösebben népszerűek, noha csinos és csábító lányok szolgáltak csalétkül néhány vadonatúj uniformisban feszítő tiszthelyettes támogatásával. Az volt a feladatuk, hogy szépségükkel és hazafiasságukkal legyenek ékesszólóak; dicsőséget és csókot ígértek azoknak a szegény ördögöknek, akik gyanútlanul megálltak bámészkodni. E szuggesszív szónoklatok, melyeket a prűd Amerika nyíltan támogatott, számomra a meglepetés és szórakozás napi forrásai voltak, de a lelkesedés teljes hiánya a járókelők körében egyértelművé tette, hogy rövidesen hatékonyabb eszközök bevetése válik szükségessé. Cravannak megint sikerült elmenekülnie, ezúttal alighanem Frost barátja papírjainak segítségével, aki az ő jelenlétében halt meg egy átmulatott éjszaka során, tüdővérzés következtében. Kanadába ment autóstoppal, az autósok szabadságos katonának nézték, s így jutott el északra. Egy Új-Foundlandról küldött képeslap az utolsó életjel, amit kaptam tőle.
Azután visszatértem Franciaországba, s ez azt jelenti, hogy ami e rendkívüli történet végét illeti, mások elbeszéléseire kell hagyatkoznom. Cravan, úgy látszik, visszatért New Yorkba, és sikerült eljutnia Mexikóba a brit költőnő, Mina Loy társaságában, akivel a mi baráti körünkben ismerkedett meg, s akit Mexikóban feleségül vett. Született egy lányuk, aki külsőleg teljesen az apjára ütött. 1918-ban még mindig Mexikóban volt, ahol alapított egy boksz-klubot. Egy helybéli kihívóval szemben csúfos vereséget szenvedett, miáltal vállalkozásának üzleti alapja is megingott. Ismét jövedelem nélkül maradt, és azon gondolkodott, hogy más országban kellene szerencsét próbálnia. Loy előre utazott Buenos Airesbe, ahová Cravannak tengeren kellett volna követnie, egy kis vitorláson, melyet apránként szerelt fel a hosszú útra. Minden nap kiment a városból, hogy készleteket vigyen a hajóra, mely kijjebb horgonyzott a kikötőben. Egy napon a hajónál tett szokásos látogatásáról nem tért vissza, és azóta senki sem hallott róla. Sokáig lehetségesnek tűnt, hogy egy szigeten van, vagy a számos háborúzó ország valamelyikének börtönében; a békekötés után felesége minden lehetséges hasonló helyen érdeklődött utána. De egyetlen börtönben sem tudtak róla, s végül egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rejtély e lenyűgöző figura körül sosem oldódik meg.
*Kappanyos András fordítása <>