a DADA mint mozgalom

Walter Serner: Utolsó lazítás*
kiáltvány

1.
Egy tűzlabda körül sárgolyó száguld, melyen női selyemharisnyákat árulnak és gauguineket becsülnek. Valóban szerfelett elszomorító szempont, mely mindazonáltal mégis egy kicsit különböző: a selyemharisnyákat fel lehet fogni, a gauguineket nem. (Képzeljük Bernheimet elismert biológusnak.) Az ezer kisagyú raszta a legbosszantóbb szokásokkal, akik merev burzsoá-mutatóujjal szolgálnak fel tárcahasábokat (ó, pasztózus pisálás), hogy pénzfolyamokat csaljanak elő, s ezért olyan elhanyagoltságot keltettek, hogy attól egyes hölgyek még ma is rosszul járnak. (Reflektáljunk három percig a félrekezelt optika pszichózisára; klinikai tünet, elsősorban: a selyemharisnyák alábecslése; másodsorban: emésztési zavarok.)

2.
Vajon mit tehetett az első agy, amely a glóbuszra került? Feltehetően elcsodálkozott a jelenlétén és nem tudott mit kezdeni sem magával, sem a lába alatti koszos tragaccsal. Az ember időközben hozzászokott az agyhoz, mégpedig úgy, hogy annyira lényegtelennek tekinti, hogy még csak nem is ignorálja, saját magából rasztát csinált (legalul: sötét lengyel; legfelül: mint a szenátus elnöke), a jogtalanul igen tisztelt természetből pedig kulisszát egy olyan darabhoz, amely már tényleg több a soknál. Ez a kétségkívül nem különösebben hősies kiút egy még mindig nem eléggé istenigazából méltányolt dilemmából ugyan teljességgel érdektelenné vált, amióta tökéletesen előre látható (milyen infantilis a személymérleg!), ám éppen ezért nagyon alkalmas arra, hogy bizonyos procedúrákat foganatosítson.

3.
A mozdonyvezetőnek is évente legalább egyszer eszébe jut, hogy a mozdonyhoz fűződő kapcsolatai nem éppen meggyőzőek, és hogy hitveséről nem sokkal többet tud, mint az után a forró éjszaka után Bois-ban. (Ha La Villette-et vagy Theresienwiesét mondtam volna, akkor mindkét viszony végképp illuzórikus lenne, útmutatás habilitanduszoknak: „A topográfikus anatómiáról, a pszichikai légcseréről és hasonlókról”.) A Ronceroy szállóban vagy a Picadillyn ezzel szemben már előfordul, hogy átkozottul homályossá válik, most éppen miért mered az ember a kezére és miért trillázik, miért hallja, hogy vakarózik, és miért szereti a nyálát. Ehhez a látszólag oly békés példához áll a legközelebb a lehetőség arra, hogy az unalom penetráns érzését az eredetéről szóló gondolattá tornázza elő. Egy ilyen bájos pillanat arranzsálja Desperadót (ó, de édes pofa!), aki mint próféta, művész, anarchista, államférfi, stb., szóval mint raszta garázdálkodik.

4.
Napóleon, aki aztán tényleg derék fiú volt, felelőtlen módon megállapította, hogy az ember valódi hivatása a földművelés. Hogyhogy? Talán eke hullott alá az égből? Valamit azonban mégis kapiskált a homo, vélek hallani egy alultápláltan szeretethiányos női hangot. Nos, a szántás nem minden, a füvek meg a gyümölcsök pedig végül is már annak idején is megvoltak. (Kérem, olvassanak utána a német biogenétáknál, hogy miért nincs igazam. Bár nagyon unalmas lesz. Ezért van igazam.) Végül tehát: időnként még maga Napóleon is – aki egyébként nagyon örvendetesen friss gátlástalanságokat tanúsított – hangulatatléta volt. Kár. Nagy kár.

5.
Minden meglehetősen rasztaszerű, kedveseim. Mindenki (többé-kevésbé) rendkívül könnyed képződmény, dieu merci. (Csak mellesleg: tiszteletem annak a derék fickónak, aki bebizonyítja nekem, hogy valami végső soron nem szándékosan fröccsen elő mint norma!) Másképp emelne fel egyébként az epidémikus krepálás. A diagnózis: rabiátus unalom; avagy: páni rezignáció; esetleg: transzcendentális neheztelés etc. (Tetszés szerint folytatva az összes tehetségtelen állapot regiszterévé telhető!) A lakott földfelszín országszerte érvényes mindenkori állapota ezért csupán elviselhetetlenné vált unalom logikus következménye. Unalom: csakis mint legártalmatlanabb szó! Mindenki keresse ki magának a számára legízletesebb szót kisebbrendűsége kifejezésére! (Hercig szüzsé kemény zálogosdihoz!)

6.
Általánosan ismeretes, hogy a kutya nem függőágy; kevésbé, hogy e gyengéd hipotézis nélkül a festők elejtenék a piktorpálcát, és egyáltalán nem, hogy az interjekciók a legtalálóbbak: a világnézetek szókeverékek … Sapristi, most a procedúrát kissé tágítani kell. (Apró kép: könnyed kraneotómia!) Nos: a stiliszták még csak nem is szamarak. Mert a stílus csak a legvadabb struktúra zavarát jelző gesztus. S mivel a zavarodottság (rövid kábulat után) önmagunk legtökéletesebb megbánásaként lepleződik le, észrevehető, hogy a stiliszták afölötti aggodalmukban, hogy szamárnak tartják őket, sokkal rosszabbul viselkednek a szamaraknál. (A szamaraknak ugyanis van két messze kimagasló tulajdonságuk: csökönyösek és lusták.) A Paul Oskar Hoeker, Dosztojevszkij, Roda-Roda és Wedekind közötti különbség ezért csupán a mondott zavarodottsági gesztusokon belüli contennance-ban kéklik. Hogy valaki helyesen működő trocheusokban vagy képektől másképpen duzzadón (minden kép plauzibilis!) vagy úgymond naturalisztikusan susogja nekem, hogy rosszul volt, és mióta feketén-fehéren megírta, jobban lett, vagy hogy ugyan jól volt (nézd csak, nézd csak!), de rosszul lett, amikor már nem értette (teremtete!) (1): ez mindig ugyanaz a szamarak közöttihez hasonló erőfeszítés, amellyel ki akarja húzni magát a zavarodottságból, azáltal, hogy (stilizálva, ogottogotto/jajisapista) – létrehozza. Förtelmes szó! Azt jelenti: az életből, amely az ujjunk hegyéig valószínűtlen, valami valószínűt csinálni! Megváltó eget borítani e mocsokból és rejtélyből álló káosz fölé! Az emberi szemetet rendezőleg beillatosítani! Köszönöm! … Létezik-e idiótább kép, mint a (fú!) zseniálisan stilizáló fej, amely e foglalatossága közben saját magával kokettál? (Csak mellesleg: 10 centime annak a vakmerőnek, aki bebizonyítja nekem, hogy a kokettálás Ethboldennél nem megy végbe!) Ó, arról az olyannyira túl vidám zavarodottságról, amely a saját maga előtti meghajlással végződik! Ezért (e stilizált meggörbülés miatt) izzadnak ki filozófiákat és regényeket, ezért kennek képeket, fabrikálnak szobrokat, nyekergetnek szimfóniákat és indítanak vallásokat. Minő megrázó becsvágy, kivált, ha ezek a hiú szamárságok kivétel nélkül alaposan (sc. főleg a német vidékeken) balul ütöttek ki. Csupa rosszaság!

7.
A legszebb táj, amit ismerek, a Café Barratte a párizsi csarnokoknál. Két okból. Ott kötöttem ismeretséget Germaine-nel, aki többek között ezt susogta: „C'est possible que je sarais bonne, si je saurais pourquoi.” Kajánul bevallom: elsápadtam az örömtől. Azután pedig ezen a barátságos helyen szakította meg velem nyersen a kapcsolatot Jean Kartopaltes, aki egyébként csakis állógallér nélküli urakkal elegyedett szóba, mert olyan elővigyázatlan voltam, hogy kiejtettem a Picasso nevet.

8.
Ó a kedves fehér porcelántányérok! Mert … Tehát, mert: hajdan az ember festőien akarta közvetíteni azt, amit nem volt képes kimondani, tehát ami nem is volt neki (juhé! Mintha egy alkirálynőt is csak akkor lehetne finoman, tisztán ábrázolni, ha nem tudná az ember, hogy nem fotel. Lásd függőágy!) Hogy hová is jutnának ezek a kontárok, ha felhagynának az olajfotók mázolásával, az már régóta előre nevetséges. (Jól jegyezzük meg: több lányt, kérem, több lányt!) No de az impressziók! Hát mit ér, ha erősen hunyorogva össze tudjuk rakni, hogy az a kenyérpusztító is csak egy tehenet látott, de képes volt annyira felfújni, hogy ez az ő tehene, egészen különleges tehén, szóval a tehén és megváltó? (teremtete!) No de az expressziók! Hahó: mit ér, ha fixen látjuk, hogy mit tud egy melléknév, és mivel eddig ennek sem sikerült irányadóan hatni, tehát már megfestetlenül is sikertelen volna? No de a kubisták, a futuristák! Hoppá: eme valósággal ultraibolyán félresikerült ecsetlovaglás bajnokai ugyan világgá kürtöltették, hogy (fú!) – mintegy a magas stílushintalóról levéve teszik partra a liberatio-t (trapézlovaglás! trapézlovaglás! Kábé így: 'No mi majd meghintáztatjuk ezt a zavart!'), ám nem csupán azt érték el, hogy még egy huncutka sem kezdett el hintázni, hanem inkább épp a legvadabb szamarak futottak be szabályos ügetésben (Ó, alomhágott szágó! etc. pp. pp.) Rosszaság! Rosszaság!

9.
Amit a 8. pontban alapjában már mondtunk rosszul felnőtteknek: fibulaszerű, rendkívül fibulaszerű! Kiskáté. Mindamellett elővigyázatosságból jegyezzétek meg, picinyeim:
a) plasztik: nagyon nehezen kezelhető játékszer, amit metafizikai felpillantás erősít meg.
b) muzsika: pantopon- vagy szexuális pótlék. (Lásd fibulaszerű alatt!)
c) líra: egy csávó benne van a csávában. Recept: kérdezd meg, melyik nőről álmodik, és megmondhatod neki, melyikkel nem feküdt le. (Magától értetődik, hogy az ember állandóan benne van a csávában; a c-csávában azonban már mégsem kell benne lennie!)
d) regény meg ilyesmi: az urak úgy beszélnek, mint akik nyársat nyeltek vagy újabban már egyáltalán nem. Még egy kis izzadság, és sikerül a dolog: szépirodalom! (Az ember elég gyakran van nyárson. Egy Samuel Fischer-kötet azonban túlságosan időrabló eszköz a Szirakuza-Vajaskenyér-Központifűtés légvonal előállításához.)
Summa summárum, picinyeim: a művészet gyermekbetegség volt.

10.
Az embernek soha nincs gondolata. A gondolat a legjobb esetben úgy tesz, mintha. (Ám a kimondója mindig!) Minden szó blamázs, jól jegyezzük meg. Az ember mindig csak a cirkusziéhoz leghasonlóbb lendületű mondatokat fújja át egy lánchídon (vagy szintén: szakadékokon, növényeken, ágyakon). Előnyös ajánlat: elalvás előtt a lehető legvilágosabban formáljuk meg magunk előtt egy öngyilkos pszichikai végállapotát, aki végre egy golyóval akar magába öntudatot tölteni. Ez azonban csak akkor sikerül, ha előzőleg blamálja magát. Nagyon blamálja. Szörnyen blamálja. Egészen mértéktelenül blamálja. Olyan borzalmasan blamálja, hogy minden vele blamálódik. Hogy metaforikusan mindenki seggreesik. És tüsszög.

11.
Az interjekciók a legtalálóbbak. (Ó, a kedves fehér porcelántányérok!) … Észre kell téríteni ezeket a hüllőket és kétéltűeket, akik túl jónak tartják magukat ahhoz, hogy szamarak legyenek, el kell kergetni őket! Ostorral kiverni! Le kell szaggatni ezt a borzalmas, életnagyságúnál nagyobb képeslapkéket, amit ezek a sötét raszták felhazudtak az a-, o-, u-, á- (hogyan, kérem?) égre! Fejünket óvatosan, de határozottan hozzá kell ütnünk a szomszédunkéhoz, mint egy záptojáshoz (jó jó). Az egészen leírhatatlant, a teljességgel kimondhatatlant olyan elviselhetetlen közelről kell odaordibálni, hogy ilyen okosan egy kutya sem kívánna tovább élni, hanem sokkal butábban! Hogy minden elveszti az eszét és visszakapja a fejét! A palacsintákat, a bibliaidézeteket, a leánymelleket, a százalékokat, a gauguineket, a taknyos zsebkendőket, a harisnyakötőket, a feleseket, a vécétetőket, a mellényeket, a poloskákat, mindezeket a vackokat, amiket egyszerre gondolnak, tesznek és hajtanak, olyan szorosan kell egymás után az orruk alá dugni, hogy végre annyira jól legyenek, amennyire csak eddig fecsegtek. Kell. Hát kell. Teremtete!

12.
A női selyemharisnyák felbecsülhetetlenek. Az alkirálynő igenis fotel. A világnézetek szókeverékek. A kutya igenis függőágy. L'art est mort. Vive Dada!

(1) Az eredetiben így, hibás magyarsággal. (A szerk.) <>

*Sarankó Márta fordítása <>

Zürich New YorkBerlinKölnHannoverPárizs
a DADA • a DADA • a DADA • a DADA
mint szó • mint mozgalom • mint irányzat • mint életérzés