Erdély Miklós

A kalcedoni zsinat emlékére

ELŐADÁS A KIÁLLÍTÁSRÓL*
(MAGNÓFELVÉTEL UTÁN)

A kalcedoni zsinat határozatából: "A szent atyákat követve egybehangzóan valljuk az egy és ugyanazon fiút és urunkat, Jézus Krisztust, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben. Valóságos isten és valóságos ember, értelmes lélekkel és testtel, egylényegű az atyával istensége szerint, egylényegű velünk embersége szerint. Mindenben hasonlatos hozzánk a bűn kivételével. Az idők kezdete előtt az atyától született istensége szerint, e végső időkben pedig értünk és üdvösségünkért az istenszülő Szűz Máriától született, embersége szerint. Valljuk az egy és azonos egyszülött Jézus Krisztus urat, két össze nem keveredő, nem változó és szét nem választható természetben. Valljuk, hogy az egyesülés nem szünteti meg a természet különbözőségét, hanem megőrződnek mindkét természet sajátosságai, s együttesen jelen vannak és együtt működnek, egy személyben, egy hiposztázisban, nem két külön és szétválasztott személyben, hanem egy és ugyanazon fiúban és isten egyszülött igéiben, az Úrban, Jézus Krisztusban."

Most fölolvasom, hogy az alkalmazott anyagok milyen jelentéssel rendelkezhetnek.

A kátránypapír: szigetelő papír. Téliesítésnél használják építkezésen. Űrjelentésű itt, eltemetettség -így föld jelentésű is -, halál, semmi. Keresztbe rakva két semmi: születés előtt és halál után, mint koordináta-tengely és a nemtudás keresztje.
Macesz
. Kenyér, test, zsidóság, papirusz, időrétegek, az idő dimenziói, az időbe vetettség, áldozatvállalás, szenvedés, a jogtalanság elviselése.
Ólom
. Gravitáció, a betű, ólombetű, törvény, az arany rokona, a kereszt súlya, a szeg, a pánt, a pogányság, a folyékony tükör, a pokol forrósága, a ravatal ezüstje.
Üveg
. Víz, időtlenség, pihenés, törékenység, némaság, transzparencia, lefektetve átláthatatlanság.
Telexpapír. Tekercs, az átfordulás, az átöröklés, az ég mosolygó kékje, az információ hiánya, 100% fölösleg. Elhalványodó végtelen tizedesek: a tudat ellenmozgása, s mint ilyen, realista emberábrázolás.

Hogy miért foglalkozom ezekkel az anyagokkal? Közülük néggyel eddig is foglalkoztam. Ezek: a kátránypapír; a macesz, az üveg és a telexpapír, az indigótekercs. Egy új anyag került ide: az ólom.

Szerepel itt még egy fölirat, hogy "az univerzum 99,99%-a fölösleges" ennek kilencesei fokozatosan halványodnak, és - amint már fölolvastam - itt egy más dimenzió ellenmozgást végez és ezáltal halványodik el. Tehát fölfoghatjuk úgy, hogy az, ami a világegyetemben nem fölösleges, az halványítja ezt a százalékot.

Hogy ezekkel a dolgokkal miért foglalkozom ezekben az években? Mert a 70-es évek voltak a kozmikus reményvesztettség évei. Úgy gondolom, hogy ezzel mindenki foglalkozik, csak rendszerint tudat alá szorítva, vagy oly módon, hogy lehetőleg nem beszél róla, mert teljesületlen reményekről nem szívesen beszél az ember.

A remények szertefoszlása akkor kezdődött, mikor ez az űrutazás megkezdődött. Ahhoz mindenki valami olyan reményt fűzött, hogy valami olyat fogunk megtudni, ami a világszemléletünket valamilyen úton-módon megújítja: valami olyan információk birtokába jutunk, hogy az ember szellemi lényege nem teljesen magára hagyatott, hogy legalább az életnek valami nyomát föl fogjuk fedezni valahol. De a hírek, amik sorozatosan érkeznek, azok mind valami olyasmit éreztetnek, hogy nincs semmi rajtunk kívül: ami a reményeket szertefoszlatta, ugyanakkor a felelősséget az ember-mivoltért növelte. Harmadik rétegben megterheli ezt a tényt a veszélyeztetettség növekedése. Körülbelül ez a három határozza meg az ember saját létére vonatkozó tudat alatti szorongását.

Ugyanakkor a 70-es évekre jellemző volt - ami a szorongást és a bizonytalanságot tovább növelte - bizonyos információzárlat: tudományos információzárlat. Mert ha megfigyeltétek, tudományos felfedezésekről - lényeges tudományos felfedezésekről - a 60-as években sokkal több hír érkezett, mint a 70-es években.

Ez a bizonytalanságérzés ugyanakkor új szerepet kölcsönzött a vallásoknak. A 70-es években - a szocialista országokban kevésbé, de Nyugaton, az iszlám világban stb. helyeken nagyon erősen - vonzódtak a vallások felé, nyilván annak a bizonytalanságnak az ellensúlyozására, ami hajszálcsatornákon mindenkit elér.

Ha elolvassuk például a XVII. században élt filozófusnak, Fontenelle-nek a Világok sokaságáról való párbeszédeit, fölfoghatjuk, milyen reményeket táplált az ember az őt környező szituációval szemben.

A teremtő kiléte ugyanakkor sokkal kérdésesebb lett, mert egy olyan Világegyetem tárult a mai kor embere elé, amihez nem tud teremtőt képzelni. Iszonyú arányeltolódást észlel: olyan hihetetlen mennyiségben van a Világűrben ahol élünk - a teljesen fölösleges és minden intelligenciát nélkülöző anyag, hogy elképzelhetetlen egy olyan teremtő, aki ilyen üres világot teremt. Tehát az ember saját intelligenciáját a teremtésben sem látja viszont.

Ugyanakkor a hihetetlen kvantitatív pazarlás, ami a világmindenségben és még az életben is őrződik, egy olyan Teremtőt mutat, aki ha meg akarja teremteni az embert, ahhoz olyan mennyiségű anyagot dob ki, ami aztán a véletlen segítségével feltétlenül produkál valahol egy ilyen intelligenciával megáldott lényt.

Akár deistán, akár materialistán gondolkozunk, feltétlenül a véletlen szervező szerepét kell föltételeznünk, mert a véletlen képes nagyon hosszú idő alatt, nagyon sok permutáció révén - úgy látszik - létrehozni lényegesen intelligensebb szervezeteket, mint amit a mi agyunk el tud képzelni. Ilyen a biológiai szféra.

Nagyon sok embert ez a belső szorongás egyre inkább az öngyilkosság, illetve az önpusztítás irányába lök, az avantgardizmusnak is van egy ilyen tendenciája.

Az elemek használatáról szeretnék még néhány szót szólni.

Kezdjük visszafelé, a telexpapírral.

Régóta foglalkoztam az azonosság problémájával, amíg eljutottam a másolat és az eredeti kettősségéhez. Tanulmányoztam indigómásolatokat; sikerült egy ilyen tekercses indigószerkezettel egy lapra hoznom a másolatot és az eredetit. Ugyanakkor még sosem sikerült kihasználnom azt az effektust - ami ilyen tekercses indigóknál előáll -, hogy a másolatok fokozatosan halványodnak. Ennek még sosem tulajdonítottam jelentést. Most először ezzel egy ellenmozgást tudtam képezni. Előnye ennek a telexpapírnak, hogy a hátoldala indigós, világoskék indigó, ami kapóra jött nekem, hogy kifejezze azt a derűt, amit az ég sugároz ebből az információszegény kozmoszból. Az indigóval évek óta foglalkozom. Itt újra fölhasználtam, és megpróbáltam egyfajta együttesbe belehelyezni.

Miért használok üveget?

Azért, mert kiderült, hogy a kiállítótermekben semmi más nincs rendszerint, csak az üveg, vagy az sem. Mivel az üveg maga is nagyon kifejező, tehát lehet úgy alkalmazni, vagy úgy elhelyezni, hogy egy- vagy többfajta jelentés áradjon belőle. Ez a megoldás a legegyszerűbb, még sose jutott eszembe: egyszerűen a földre kell tenni. Ha lett volna több üveg, sokkal többet raktam volna a földre, mert a legfurcsábban a földön fekve hat, tekintve, hogy állandóan az élén áll. Olyan víz, ami állandóan talpon van, és ha az ember egyszer leteszi pihenni, nagyon furcsán hat.

A kátránypapír nyilván az építészeti múltból származik.

Ha körülnézünk egy építkezésen, rengeteg szomorú tárgyat látunk. Az egész építkezésnek van valami végtelen nehézkessége, ami a gravitáció legyűrésében mutatkozik meg. Ott az egyik legszegényebb anyag a kátránypapír, alig lehet észrevenni, de nagyon rányomja a bélyegét egy építkezésre. Ezt Szolzsenyicin az Iván Gyenyiszovics egy napjában ki is használta. Minden szomorúságát egy építkezésnek ismeritek mint építészek. Tudjátok, mi az a téliesítés, és hogy milyen nehéz azt megoldani kokszkosarakkal, szigetelőpapír-függönyökkel és nádpallókkal. Van az egésznek egy nagyon szomorú esztétikuma, ami beletartozik a povera art által sugalmazott avantgárd esztétikába.

A macesz használata.

A többi anyagnál érzem, hogy más is használhatta volna, használja is. Az üveget más is használja, a telexpapírról nem tudok. A macesz használatára azért vagyok alkalmas, mert speciális helyzetem van a zsidóság és a nem zsidóság között. Nem hiszem, hogy még egy ilyen ember van a világon. Tudniillik egy nem zsidó ember nem foglalkozhat macesszal, nem hozhatja különböző helyzetekbe, tekintve, hogy ez a másik fél vallási érzékenységét sértené, talán brutálisnak is tartaná. Minden vallásnak valamiképpen szent tárgya a kenyere. A zsidók pedig nem foglalkoznak a macesszal, mert náluk kegyeleti gátlás van: vallásfenntartó szimbólumuk. Az egyiptomi kivonulás emlékére fogyasztják. Én időfunkcióba helyeztem a rétegződését, de a zsidóknál ez időhiányt fejez ki. Nem volt elég idejük megvárni, míg megkel a tészta, mert gyorsan kellett távozni Egyiptomból. Így sütötték meg: keletlen kenyér. Azóta ennek emlékére fogyasztják ezt.

Bár abszolút zsidónak születtem - szüleim sajátságos módon hitték a Jézus Krisztust. Bár nem keresztelkedett ki senki a családból, mégis kiemelt ez a macesszal szembeni abszolút elkötelezettségből és kegyeleti érzésből.

Most nyugaton van judeo-keresztény mozgalom, ami nem a zsidók, hanem a kereszténység oldaláról kezdeményezett. Most már fölszabadulnak ezek a gátlások, és talán ezen a téren is bizonyos gátlásoldó tisztázódás folyik. Ugyanakkor attól, hogy nekem bizonyos született elfogulatlanságom van ezzel a témával szemben, egy kicsit kívül kerültem ennek az örökrangadónak a drukkertáborain, emiatt nyugodtabb rálátásom van, és mind a két embercsoport közérzetét át tudom érezni.

Feltűnt nekem, és ez évek óta foglalkoztat, hogy az antiszemitizmus nevezetű indulatot, amit politikailag nagyon jól ismerek, sőt szövegből is nagyon jól ismerek, sőt átéltem ennek minden, majdnem minden nehézségét - abban az időben -, a szemekből nem ismerem. Még sose láttam szemet, amiben az a bizonyos antiszemita mérgezés lett volna, mint közvetlen személyes erő. Úgy ismerem, mint egy visszavonulást. De ezt a visszavonulást nem csak onnan ismerem, hogy mondjuk az 50-es években zsidó ismerőseim a rákosizmusban túlságosan elsüllyedtek, hanem ugyanezt a hideg tekintetet láttam felém irányulni. Ennek döntés jellege van, tehát nincs igazán személyes töltése, pedig úgy néz ki, mintha a legmélyebb indulatokat mozgatná meg.

Ugyanakkor azért kedvenc témám, mert tulajdonképpen ebben a problémakörben érzem magam legjobban szellemileg, és jobb- vagy baloldali előítéletekre igen kényelmesen látok rá. Borzasztó jólesik nekem a maceszt bármilyen szituációba hozni, mert tudom, hogy ezt a mozdulatot teljes elfogulatlansággal és jó lelkiismerettel tehetem.

Hogy az ólmot miért hoztam be?

Ez nagyon rejtélyes előttem tulajdonképpen, mert az ólom, mint médium többször felmerült előttem az évek folyamán, de mindig olyan hihetetlenül banális dolognak tűnt, pontosan a túl sok szimbólum által való megterheltsége folytán, hogy mindig elvetettem. Addig-addig vet el az ember egy-egy anyagot, míg egyszerre észleli, hogy most semmi okom nincs elvetni. Az ólmot egy meglehetősen érintetlen és igen kifejező anyagnak érzékelem, és meg sem tudom most már visszamenőleg érteni, hogy miért volt az ólomtól mint kifejezőeszköztől olyan averzióm még néhány évvel ezelőtt.

Körülbelül ennyit akartam mondani.

Forrás: Bercsényi 28-30. 1980.2.sz., 13-16. o. <>


lásd még - Hajdu István Erdély Miklósról | Südstrand | Stabilizáció | Hadititok


Mindennemű felhasználás a jogtulajdonosok engedélyéhez kötött
© Erdély György <gyo.erdely[]gmail.com> és Erdély Dániel <edan[]spidron.hu>