Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája

[Forrás és ©]



I. A kép

A képek jelentésteli felületek. Kiemelnek valamit - többnyire - a "kinti" téridőből, és ezt absztrakcióként (a téridő néhány dimenzióját a sík két dimenziójára szűkítve) teszik elképzelhetővé számunkra. Ezt a speciális képességet, amellyel a téridőből síkokat absztrahálunk és ezeket újra kivetítjük a téridőbe, "imaginációnak" fogjuk nevezni. Az imagináció a képek előállításának és megfejtésének előfeltétele. Másképpen szólva: az a képesség, hogy a jelenségeket kétdimenziós szimbólumokkal fejezzük ki, és ezeket a szimbólumokat leolvassuk.

A képek jelenése a felületükön található. Egyetlen pillantással megragadhatjuk - de akkor felületes is marad. Ha a jelentést elmélyíteni, azaz: az absztrakt dimenziókat rekonstruálni akarjuk, akkor hagynunk kell, hogy tekintetünk pontról pontra végigpásztázza a felületet. A képfelület ilyen felderítését "scanning"-nek nevezzük. Ennek során a tekintet komplex útvonalat jár be, amelyet részben a kép struktúrája, részben a néző szándékai alakítanak. A képnek a scanning során kibontakozó jelentése tehát kétféle szándék szintézise lesz: azé, amelyik a képben manifesztálódik, és a néző intenciójáé. Ebből következik, hogy a képek nem "denotatív" szimbólumkomplexumok (mint például a számok), hanem "konnotatív" szimbólumkomplexumok: teret engednek az értelmezéseknek.

Miközben a képfelületet pásztázó tekintet az egyik elemet a másik után ragadja meg, időbeli kapcsolatokat létesít közöttük. Visszatérhet egy már látott képelemhez, és így az "azelőtt"-ből "azután" lesz: a scanning által rekonstruált idő "ugyanannak az örök visszatérése". Ugyanakkor a tekintet jelentésteli kapcsolatokat is létesít a képelemek között. Mindig újra visszatérhet a kép egyik sajátos eleméhez, és ezáltal azt a kép jelentésének hordozójává teheti. Így jelentéskomplexumok jönnek létre, amelyekben az egyik elem a másiknak ad jelentést, és viszont, a maga jelentését a másiktól nyeri: a scanning által rekonstruált tér a kölcsönös jelentések tere.

A képnek ez a saját térideje, nem más, mint, a mágia világa, egy olyan világ, amelyben minden ismétlődik és minden részt vesz egy jelentésteli kontextusban. Az ilyen világ szerkezetileg különbözik a történeti linearitástól, amelyben semmi sem ismétlődik és mindennek oka van és következményei lesznek. Például: a történeti világban a napfelkelte a kakaskukorékolás oka; a mágikusban a kukorékolás a napfelkeltét jelenti, és a napfelkelte a kukorékolást. A képek jelentése mágikus.

A képek mágikus karakterét figyelembe kell vennünk a képek megfejtésekor. Így tehát helytelen, ha a képekben "megfagyott eseményeket" akarunk látni. Inkább az történik, hogy az eseményeket faktumok helyettesítik, és ezek tevődnek át jelenetekbe. A képek mágikus ereje a síkszerűségükben rejlik, és a Bennük lévő dialektikát, a rájuk jellemző ellentmondásosságot ennek a mágiának a fényében kell látnunk.

A képek közvetítenek a világ és az ember között. Az ember "ek-szisztál", vagyis számára a világ nem közvetlenül hozzáférhető, és így képeknek kell megjeleníteniük. De a képek ezáltal a világ és az ember közé állnak. Térképnek kellene lenniük, és tapétává lesznek: ahelyett, hogy bemutatnák a világot, meghamisítják, míg végül az ember az általa létrehozott képek funkciójában kezd élni. Abbahagyja a képek megfejtését, és ehelyett megfejtetlenül kivetíti őket a "külső" világba, amely ezáltal maga válik képszerűvé - jelenetek, faktumok kontextusává. A képfunkció ilyetén megfordítását képimádásnak nevezhetjük, és mostanában megfigyelhetjük, hogy ez hogyan történik: a körülöttünk mindenütt jelenlévő technikai képek kezdik a "valóságunkat" mágikusan átstrukturálni és egy globális kép-szcenáriummá változtatni. Itt lényegében "felejtésről" beszélhetünk. Az ember elfelejti, hogy ő volt az, aki a képeket létrehozta azért, hogy segítségükkel a világban tájékozódhasson. De már nem tudja megfejteni őket, és ettől fogva a saját képeitől való függésben él: az imagináció hallucinációba csapott át.

Úgy tűnik, hogy egyszer már, a Kr. előtti második évezredben, kritikus méreteket öltött az embernek ez az elidegenedése a saját képeitől. Ezért néhány ember megpróbált visszaemlékezni a képek mögötti eredeti szándékra. Megkísérelték szétszaggatni a kép-felületeket, hogy szabaddá tegyék az utat a mögöttük rejtőző világhoz. Az volt a módszerük, hogy a felületről kiszakították az egyes képelemeket és sorokba rendezték őket: feltalálták a lineáris írást. És ezzel a mágia, cirkuláris idejét átkódolták a történelem lineáris idejévé. Ez volt a "történelmi tudat" és szűkebb értelemben a "történelem" kezdete. Ettől fogva a történelmi tudat a mágikus ellen irányult - ez a harc még érzékelhető a zsidó próféták és a görög filozófusok (különösen Platón) elkötelezett képellenességében.

Az egész történelmet végigkíséri az írás harca a kép ellen, a történelmi tudaté a mágia ellen. Az írással egy új képesség született, amelyet "fogalmi gondolkodásnak" nevezhetünk, és amely abból áll, hogy felületekből vonalakat absztrahálnak, azaz: szövegeket állítanak elő és ezeket megfejtik. A fogalmi gondolkodás elvontabb, mint az imaginatív, mert a jelenségekből minden dimenziót kivon, az egyenes kivételével. Így az ember az írás feltalálásával még egy lépéssel távolabb került a világtól. A szövegek nem a világot jelentik, hanem a képeket, amelyeket szétszakítanak. Szövegeket megfejteni következésképpen annyit jelent, mint az általuk jelölt képeket felfedezni. A szövegeknek az a szándéka, hogy a képeket megmagyarázzák, a fogalmaké az, hogy a képzeteket felfoghatóvá tegyék. A szövegek tehát a képek metakódja.

Így felvetődik a kérdés: milyen kapcsolatban vannak a szövegek a képekkel? Ez a történelem központi kérdése. A középkorban ez a szöveghű kereszténységnek a képimádó pogányok elleni harcában jelenik meg; az újkorban a textuális tudomány harcában a képhezragadt ideológiák ellen. A harc dialektikus. Ahogy a kereszténység egyre inkább felülkerekedett a pogányságon, annál inkább magába fogadta a képeket és maga is pogány lett; és amilyen mértékben harcolt a tudomány az ideológiák ellen, olyan mértékben szívta magába a képzeteket és vált maga is ideologikussá. Ennek a magyarázata a következő: a szövegek ugyan azért magyarázzák a képeket, hogy kiiktassák őket, de a képek is illusztrálják a szövegeket, hogy elképzelhetővé tegyék őket. A fogalmi gondolkodás ugyan azért elemzi, a mágikusat, hogy kiküszöbölje, de a mágikus gondolkodás behatol a fogalmiba, hogy jelentést adjon neki. Ebben a dialektikus folyamatban a fogalmi és az imaginatív gondolkodás kölcsönösen megerősítik egymást - ez azt jelenti, hogy a képek egyre inkább fogalmivá, a szövegek pedig imaginatívvá válnak. Jelenleg a legerőteljesebb fogalmiság a konceptuális képekben (például a komputerekben), a legmagasabb fokú imagináció a tudományos szövegekben található. így észrevétlenül felborul a kódok hierarchiája. A szövegeknek, amelyek eredetileg a képek metakódja voltak, most maguk a képek válnak metakódjává.

De ez még nem minden. Maga az írás is - éppúgy, mint a képek - közvetítés, és alá van vetve ugyanennek a belső dialektikának. Ezáltal nemcsak külső ellentmondásban áll a képekkel, hanem belső ellentmondás is szaggatja. Ha az írás szándéka az, hogy az emberek és a képek között közvetítsen, akkor azt is megteheti, hogy a képeket bemutatás helyett eltorzítja, és az ember és a kép közé tolakszik. Ha ez történik, akkor az ember képtelen lesz rá, hogy a saját szövegeit megfejtse és a szöveg által jelölt képeket rekonstruálja. Ha azonban a szövegek felfoghatatlanok és képileg megragadhatatlanok lesznek, akkor az ember a szövegei funkciójában él. Így keletkezik a "textolátria", a "szövegimádás", amely nem kevésbé hallucinatorikus, mint a képimádás. A szövegimádás, a "szöveghűség" példái a kereszténység és a marxizmus. A szövegeket kivetíti a külső világba, és a világot ezeknek a szövegeknek a funkciójában élik meg, értelmezik és értékelik. A szövegek felfoghatatlanságának egyik különösen hatásos példája ma a tudományok diskurzusa. A tudományos univerzumot (ezeknek a szövegeknek a jelentését) nem kell elképzelni: ha az ember valahogyan elképzeli, akkor "hibásan" fejtette meg őket; aki például a relativitáselmélet egyenleteit valahogyan el akarja képzelni, az nem értette meg őket. De mivel végső soron minden fogalom egy képzetet jelent, ezért a tudományos, elképzelhetetlen univerzum: "üres" univerzum.

A szövegimádat a 19. században kritikus stádiumba érkezett. Pontosabban, véget ért vele a történelem. A történelem, szűkebb értelemben, képek folyamatos átkódolása fogalmakká, képzetek folyamatos magyarázása, folyamatos mágiátlanítás, folyamatos megragadás. Ha azonban a szövegek elképzelhetetlenné válnak, akkor már nincs mit magyarázni többé, és a történelem véget ért.

A szövegeknek ebben a válságában találták fel a technikai képeket: azért, hogy a szövegeket újból elképzelhetővé tegyék, mágiával töltsék fel - hogy a történelem válságán úrrá legyenek.