Bálint István: Ugye ott Bogláron az ember nemcsak lerohant és művészetet csinált, vagy előadást tartott, hanem ott ott maradt néha napokig, hetekig és mi is lent aludtunk ott a kápolnában és nagyon meleg volt és többé kevésbé a földön aludtunk és az egy olyan alkalom volt, hogy már nem emlékszem, hogy rajtam kívül még kik aludtak a kápolnában, nem nagyon sokan, de én világosan emlékszem, hogy az ajtó mögött feküdtem és kora hajnal volt, és egyszercsak belépett egy turista csoport a kápolnába, valószínű, hogy német turisták voltak és egy apuka, anyuka és a gyerekük és én ott feküdtem és engem nem láttak, mert én az ajtó mögött feküdtem és a kápolnában ott az oltár helyén ott állt a három méter magas szőrmók fekete King-Kong, ahova fölépítettük és a férfi tett két-három lépést az oltár felé és egyszercsak keresztet vetett. És én úgy éreztem hogy kész, szóval, hogy ennél müvészebben, többet nem lehet akarni, mint ami történt. Fogalmam sincs miért vetett keresztet, hogy egyrészt nem hitte el, amit lát vagy pedig elhitte, de azt gondolta, hogy ez most akkor itt egyfajta vallás, szóval fogalmam sincs. De a lényeg az, hogy keresztet vetett és aztán megilletődötten kivonult. Csodálatosan éreztem magamat ettől.
Azon túl, hogy Boglár volt tulajdonképpen a 70-es évek elején nekünk az ami a 60-as évek második felében nyugaton és New York-ban a Squat volt és hogy remekül éreztük magunkat, nem igazán tudnék mást mondani. Szerettem.

... nekem tulajdonképpen Boglár és azok az emberek, akik ott valamit csináltak, lejöttek nézni vagy pedig előadtak vagy kiállítottak, nekem úgy Isten igazából ez volt Magyarország. Tehát a színház meg az a néhány száz ember, ahová a színház tulajdonképpen tartozott. Engem az érdekelt, hogy ők mit mondanak rólam, hogy ők mit mondanak rólunk, hogy hogy tetszik vagy nem tetszik, amit mi csinálunk, az ő barátságuk és az ő kritikájuk és a velük való - ha úgy tetszik - harc és barátság érdekelt. És emlékszem, rettenetesen föl voltak néhányan háborodva, hogy mit mondok én ilyen hülyeségeket, amikor Magyarország nem ez a, nem Boglár volt és nem ezek az emberek, hanem hát Magyarország a farkaskutyák volt, a Kádár János volt, akik odajöttek, azok a hatóságok voltak, a Szabó László strici volt és mi az ellenállók voltunk, akiket megtámadtak és stb. És persze hogy lehet, persze Magyarország az 10 millió ember volt, és persze Magyarország Kádár János is volt, de valahogy én ma nem igazán a farkaskutyákra emlékszem és ezekre a bántásokra, mert én rettenetesen jól játszottam, rettenetesen jól játszottam a társaimmal, és rettenetesen jól játszottunk a barátainknak és a társainknak és amikor úgy éreztem és úgy éreztük, hogy már nem tudunk olyan jól játszani, akkor fogtuk magunkat és kimentünk, mert azt gondoltuk, hogy amit csinálunk az van olyan jó hogy tetsszen mindenkinek a világon. Amíg itt voltunk, szerettünk itt lenni, mert játszottunk, mert az életünk játék volt és ennél szórakoztatóbbat nem lehetett kitalálni, úgyhogy nem igazán emlékszem a farkaskutyákra.