Tamkó Sirató Károly / Charles Tamko Sirato

A papírlap fehér síkját a középvonalnál kissé feljebb metszi a látóhatár. Középen földbe mélyedő, felül nyitott kis négyszög: a kút kávája. Tőle kissé jobbra, a kútágast két vonal közé írt mondat alkotja és fejezi ki: „Mózespálca: Akáctorony.” A kútgémet: „Vizet hegedülök az embereknek.” Az ostorfát: „Lopjátok a föld könnyeit.” Ez volt a látóhatár feletti, a tájkép-rész.

A látóhatár alatti rész fekete tábláját hét, a kávához sugárzás alakban összefutó dűlőút osztotta parcellákra, s a hét sugár-dűlőút a kút hét jelentőségét, lényegét, a víz hét pusztai jelentőségét fejezte ki költői, sőt drámai hangon megfogalmazott, logikailag és nyelvtanilag megszerkesztett mondatokban.

A KÚT A PUSZTÁN-nak ez az első variációja, eléggé viharos és hányatott életem folyamán, nagyon sok más kéziratommal együtt elveszett, és a mondatokat már nem tudom emlékezetből rekonstruálni, csupán a legutolsó sor mondatára emlékszem, amely így hangzott: „Öregapám, nem kell a víz sokáig!”

Ezt a fogalmazványt, képversemnek ezt a logikus, grammatikailag szinte szájba rágott formáját később túlságosan érdektelennek találtam, s a képvers „mondatait” szótag-költészettel helyettesítettem. Ebben a formában került aztán francia fordításra is. Még a címét is megváltoztattam s így lett belőle szürrealista mű:

VÍZHEGEDŰ HÉT-ÜLÉSSEL
vagy
A KÚT MITHOLOGIÁJA.

Kialakult költői-baráti körömben hatalmas vitákat folytattunk a költészetről, lényegéről és műfajairól. Különösen kedvelt témánk volt a ballada. A magyar irodalomelmélet egy kitűnő meghatározással ajándékozta meg az esztétikát a balladára vonatkozóan: „tragédia dalban elbeszélve”. Ezt a meghatározást hosszan elemeztük. Szerintem fő: a tragédia gyors lezajlása. Az abszolút villámszerűség. Ilyen, elképzelésem szerinti, ahogy akkor mondottam: expressz-balladát nem ismertem.