Beke László: A munkahelyemet átszervezték villám gyorsan, már 1970-re az MTA művészeti kutató csoportjává. Aradi Nóra lett az igazgató, akit én azért becsülök, mert az az érzésem, hogy háromszor vagy négyszer nem rúgott ki, amikor az Aczél György megkérdte hogy rúgjon ki engem. Szóval kezdtek szaporodni a konfliktusok, konfliktusok abból adódtak, hogy jött a „Balatonboglár”. Utána jött a Fiatal Művészek Klubja és jött az a rendszer, amit már rengeteg helyen szociológiailag és politológiailag leírtak, hogy állandóan mentek a jelentések, meg a fölszólítások mindenhová. És én éppen a határmezsgyén voltam, Szóval hol ki akartak rúgni, hol nem rúgtak ki. Tulajdonképpen csodával határos módon soha nem rúgtak ki, már mint a munkahelyemről nem, egyetemről rúgtak ki, aztán a TIT-ből rúgtak ki és az én ellenem alkalmazott retorziók nagy része az inkább ilyen utazás megvonás volt, nem mehettem el ide vagy oda. […] Nagyon szubjektív volt időnként a dolgok megítélése. Ez volt az az időszak, amikor a nagypolitikában, moszkvai nyomásra, vége lett az új gazdasági mechanizmusnak, és a művészetben is egyfajta bekeményítés következett. Különféle kiállításokat csak ezért tiltottak be. Nagyon jól emlékszem éppen arra a nagy (72-re vagy 73-ra tervezett) konceptuális kiállításra, amit a székesfehérvári múzeumban akartunk megrendezni, és csak jóval később tudtam meg, éppen Kovalovszky Mártától, hogy ők kaptak egy határozott utasítást, hogy azt nem szabad nekik megcsinálni.
