2000 - A VÉLETLEN ÉVE AZ ARTPOOLBAN
(a véletlen: csak a valamihez képest és a valamin túl lehetséges)

Séta az evolúciós véletlen valóságokban és elméletekben,
a művészet, a tudomány és a politika határterületein.

[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]


Ezredvégi beszélgetés Jean Clair művészettörténésszel. (részletek)
(Monory M. András - Tillmann J.A.)


A modern művészet roppant nagy kiterjedésű mozgalom, amely 1895 körül kezdődött, és mostanára fejeződött be. De lehet, hogy már több mint húsz éve véget ért. Egy igen hosszú időszakkal állunk szemben, amelyet egyelőre még nem tudunk igazán átlátni, sem felmérni az általa hordozott értékeket. Úgy tűnik, mintha lenne egy törés 1945 tájékán, a háború, a tömegmészárlások felfedezése után. Azóta mintha egy új folyamat kezdődött, amit én a műalkotás elhomályosulásának neveznék. Másfelől pedig, társadalmi szinten, a képzőművészeti alkotás helyzetének, szerepének, fontosságának háttérbe szorulását látjuk.

A modernitás teljes mértékben intézményesedett, az államok, a városok, Amerikában a kurátorok segítségét, támogatását élvezik. A művészek nyugdíjalapokat, alkotóházakat hoznak létre és az ezzel járó haszontalan papírmunkával foglalkoznak. A kalandvágy teljesen eltűnt. Nyersen fogalmazva: sok mai művésznél erősen jelen van a kishivatalnok-szellem. És ez elvesz valamit a hitelükből. Egy zseni létrehozásához elegendő három, a művészetek világában jártas ember: kell egy megfelelő rovattal rendelkező műkritikus egy újságnál, kell egy múzeumi körökben valamelyes tekintéllyel bíró múzeumigazgató, és történetesen egy művész, aki létrehozza a műalkotást. Ha ez a három együtt van, akkor már könnyű azt a látszatot kelteni, hogy új tehetség tűnt fel. A szóban forgó tehetség aztán tart, ameddig tart, mint egy kérész, vagy egy rózsa: egy hétig vagy három évig, de alig tovább. Ettől függetlenül persze megdöbbentő a jelenség: a művészet területére is betörő gyors avulás, felgyorsult fogyasztás. A marketing módszerei betörtek a művészet világába is, márpedig ezek az ipar, a sorozatgyártás módszerei. Ez igen súlyos probléma, mivel egy műalkotásnak – még ha valaminek a szolgálatában áll is, ha mégoly pontos szabályoknak engedelmeskedik is, ha különleges normáknak felel is meg – mindig az a célja, hogy kitörjön a gazdasági vagy üzleti meghatározottság keretei közül.

Vannak kivételek, vannak ma is, akárcsak régen, olyan magányos művészek, akik távol maradnak ettől a „hiúság vásárától” és továbbra is dolgoznak. Csak nagyon nehéz megismerni őket, éppen a dolog természetéből fakadóan, és ugyanígy, nekik is rendkívül nehéz elismertetni a művészetüket, mert nincsenek benne a main stream-ben. A levél fonákján helyezkednek el, s ez az oldal mindig csak később tűnik elő. De ez is egy olyan jelenség, ami már régóta létezik, csak ma talán valamivel erőteljesebb, alattomosabb.

Az utóbbi tíz évben rengeteg olyan tanulmány jelent meg, amely éppen a művészettörténet-írás lehetetlenségét taglalja. Hans Belting, az egyik legjobb német művészettörténész, írt egy könyvet „A művészettörténet vége” címmel, és az amerikai Arthur Danto is vele közel egy időben jelentetett meg egy hasonló című könyvet. Ezek a művészettörténészek mind arról beszélnek, hogy nem vagyunk birtokában napjainkban azoknak a fogalmaknak, amelyek segítségével felállíthatnánk egyfajta történeti folyamatosságot, amely a modern és a kortárs művészettörténet megírásának alapja lenne. Minden támpontot elvesztettünk, és valójában már nem is tudjuk, miről beszélünk. Nem tudjuk mi a valódi tárgya annak, amiről beszélünk. Miről is van szó, amikor művészettörténetről beszélünk? Mi is magának a művészetnek a tárgya? Nem ismerjük már ezt a tárgyat.

Napjaink képzőművészetében az alkotóenergia a mozi, a video és a számítógépek felé tolódik el. Ez, a szinte emberi agyként működő háttérrendszerrel kiegészítve lehetővé teszi akár a gondolkodási vagy érzelmi folyamatok kifejezését, amit a hagyományos képzőművészeti formák soha nem tudtak kifejezni. A virtuális képek csodálatos, új lehetőségeket nyitnak meg, így teljesen új szemszögből kell újragondolni a hagyományos értelemben vett esztétika számos nagy régi problémáját. Például a mimesis kérdését, amely a 16.- 17. századi klasszikus retorikában igencsak sarkalatos pont volt, ma ugyanez a probléma visszatér a virtuális képvilággal: hol van a mimesis? meddig tart a valóság? hol kezdődik a valóság másolata? mi a tökéletesség? mi az észlelés torzítása? Ezek megint olyan problémák, amelyek majdnem a kanti vagy a klasszikus esztétikához vezetnek vissza, és amelyek megint a művészek kezében vannak.

Nem kell tehát azt gondolni, hogy az avantgardot tagadó régimódi lennék, egyszerűen csak azt mondom, hogy az avantgard ma nem ott van, ahol gondolnánk, nem az ellenművészet, a dada, Duchamp vagy a happeningek x-edik változatában kell keresnünk. [<>]


lásd még: Beke László: Véletlen mint művészet (Véletlennapló)


[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]