2000 - A VÉLETLEN ÉVE AZ ARTPOOLBAN
(a véletlen: csak a valamihez képest és a valamin túl lehetséges)

Véletlen mint művészet

"Ez az év fantasztikus dolgokat hozott az életemben. Véletlennek és egy kicsit hihetetlennek tűnik az egész. Amúgy is meggyőződésem, hogy a véletlen uralkodik az életemben." (Fábián Márta cimbalomművész nyilatkozata, Népszava 1974. 12. 25.)

"Elítélték a fantomkocsi hajtóját. - Frigur József kivilágítatlan lovas kocsijával összeütközött a motorkerékpáron haladó Csonka Sándor. Súlyosan megsérült. Miután felépült, pontosan 1 év múlva az eset kísértetiesen megismétlődött. Frigur megint kivilágítatlanul hajtott. Csonka ezúttal meghalt." (Rádióhír, melyre Major János hívta fel a figyelmemet 1973. 7. 24-i levelében.)

"(Apollinaire 1916) Március 17-én délután négy órakor Berry-au-Bac közelében, egy erdőben, a Bois des Battes-ban ásott lövészárokban ül, a Mercure de France legújabb számát olvassa, amikor egy gránátszilánk átfúrja a koponyáját. (Évekkel előbb De Chirico lefestette, Ember-céltábla címmel, a képet neki is adta; a szem fölött megjelölt egy pontot - éppen ott találja el Apollinaire-t a lövedék.)" (Réz Pál: Apollinaire világa. Budapest 1974. 254.1.)

"Egy tudományos ülésszak szünetében Végh Jánossal beszélgetek Vekerdi Lászlóról. Megjegyzem: ´Már régóta figyelem, micsoda érzéked van ahhoz, hogy éppen arról beszélj, hangosan, aki a közelünkben tartózkodik.´ Ekkor elviharzik előttünk egy nő (földönti a hamutartót, Jánost harsányan üdvözli, velem kezet szorít; azt hisszük, hogy hozzánk jön, de már el is tűnik). ´Ki volt ez?´ kérdezem. ´Egy kiadónál dolgozik, férje pedig, Domokos Mátyás a Szépirodalminál.´ Ez a név nekem is ismerős, pár nappal korábban hallottam először említeni a rádióban. ´Talán bizony ő is itt van?´ kérdezem. ´Majd mindjárt megjelenik, hiszen megidézted!´ ´Nem hiszem´, mondja János, ´mert már elvált a feleségétől.´ - Néhány nap múlva János elmeséli, hogy a délutáni ülésszakon Domokos Mátyás a mellette levő széken ült." (Véletlennapló 1975. 2. 5.)

A fentiekben a véletlen néhány megnyilvánulását láthattuk (hétköznapi fatalizmus; tragikomikus /kontrollálhatatlan/ koincidencia; művészettörténeti adat, mágikus színezettel; szubjektíven megélt, dokumentált koincidencia). Már most el kell választanom az esetlegest a véletlen egybeeséstől, az akcidenciát a koincidenciától - számomra az utóbbi az érdekes. (A magyar nyelv általában mind a két jelenségre a "véletlen" szót használja, ´előre kiszámíthatatlan´ ill. ´racionálisan nem magyarázható´ értelemben, míg pl. az angolban több árnyalat létezik: chance, randomness, coincidence, accidental stb.)
A véletlen felhasználása a művészi alkotói folyamatban legalább a század eleje óta tudatosan történik: Tzara versei, szürrealista automatizmus, tasizmus stb. Duchamp írja 1924-ben Picabiának: "Vous voyez que je n´ai pas cessé d´etre peintre, je dessine maintenant sur le hasard." Ladislav Novák "alkimázsai" az összegyűrt papír törésvonalaiban keresnek véletlenszerűen kibontakozó értelmes ábrákat. Daniel Spoerri étkezések maradványait rögzíti a maguk esetleges elrendezésében (lásd még D. S.: Topographie anecdoté du Hasard. Paris 1962). Bizonyos értelemben hasonló Erdély Miklós vizsgálata, amikor véletlenszerűen egymás mellé kerülő tárgyakat "önösszeszerelő költemény"-ként interpretál. Számos művész dolgozik az I Chinggel. Herman de Vries kiállítást rendez "1962-1974: 13 years research on randomness and chance" címmel. A legtöbb hasonló esetben azonban nem a koincidenciák keresése, hanem az a kívánság figyelhető meg, hogy az esetlegesség a racionalitással azonos rangra, vagyis a műalkotás rangjára kerüljön.

A véletlen és a szükségszerűség filozófiai interpretációit nem célom áttekinteni. Néhány újabb vizsgálat (Jung, Wolfgang Pauli, Monod, Koestler) eredménye azonban különösen fontos, két szempontból: megállapítják, hogy az általunk ismert oksági törvényszerűségek mellett (vagy velük összefüggésben) egyenrangú akauzális összefüggések is léteznek - másrészt ráirányítják a figyelmet (esetleg parapszichológiai indoklással) a koincidenciára, mint az akauzális összefüggések sajátos területére.

1972 óta foglalkozom szisztematikusan a koincidenciával, a következő eset hatására:

Egy nyári vasárnap barátommal autóútra indultunk a Budapesttől mintegy 130 km-re lévő Balatonboglárra. Barátom fia már reggel 5 órakor elindult kerékpárral - mi, hosszas késlekedés után, csak 10 óra tájban. Kb. 90 km-re Budapesttől, ahol az autósztráda keresztezi a párhuzamos mellékutat, az autóból megpillantottuk barátom fiát, aki éppen előttünk haladt át az autóutat keresztező viadukton.

Ettől kezdve minden általam tapasztalt véletlen egybeesést pontosan lejegyeztem egy un. "Véletlennaplóban". Az esetek dokumentálhatóságuk fokát tekintve természetesen eltérőek - néhány általánosítható vonásuk azonban így is kirajzolódik. Különböző típusok figyelhetők meg (találkozások, elveszett tárgyak megtalálása, véletlen telefonkapcsolások, megmenekülések, váratlan problémamegoldások, olvasmányélmény és valóság egybeesése, véletlenláncolatok stb.; az esetek értékelhetőek valószínűségük szempontjából, kedvező vagy szerencsétlen kimenetelük szerint stb.)

A fikción alapuló esztétikus közlésmódok (regény, film, anekdota, vicc) nem tudják nélkülözni a koincidenciákat, melyek legfőbb hiányossága azonban éppen fiktív voltuk. Az általam művészetként felfogott koincidencia viszont valódi, megtörtént - tulajdonképpen ready made. Csak találni lehet, konstruálni - legalábbis egyelőre - nem. Struktúrája ugyanakkor analóg a műalkotáséval. John Cage anekdotái pl. - melyeket valószínűleg az enyémhez hasonló meggondolás hozott létre - sokszor a koanokkal állnak rokonságban. A koincidencia értékelhető, hasonlóan, sőt még biztosabban, mint a műalkotás: egy (nem fiktív) koincidencia annál jobb, minél valószerűtlenebb.

A koincidencia-kutatás rokonságban áll a 70-es években kibontakozó story arttal és más narratív vagy spekulatív-dokumentatív művészeti irányzatokkal. Néha a rokonság több, mint formális. Hilmar és Renate Liptow Aristoteles Onassis és Ernst Bloch meglepően hasonló fiziognómiai vonásait állítja egymás mellé, egy Adornó-idézettel ellátott fotósorozat formájában (das kunstwerk 1/1975), s ezzel az alterego-jelenség, mint sajátos koincidencia-probléma vizsgálatába kapcsolódik be. Adriano Altamira (Coincidenze. Flash art 44-45/1974) azonos művészeti problémák térben vagy időben elkülönülő jelentkezései között próbál törvényszerűségeket felfedezni (pl. a "fényfejű" ember azonos motívuma Magritte-nál, Urs Lüthi-nél és Duane Michals-nál), majd későbbi tevékenysége során ezeket az összehasonlításokat saját műalkotásaként mutatja fel. Altamira általános problémát érint, amivel minden avangard művész találkozik, amikor rájön, hogy eredetinek hitt felfedezését előtte, vagy vele egy időben de tőle függetlenül valaki már felfedezte. Az ilyen esetek szubjektíve vagy elkeserítik a művészt, vagy megerősítik igazában - objektíve azonban (olyan közhelyektől eltekintve, mint "a probléma a levegőben volt" vagy "hasonló társadalmi körülmények hasonló művészi problémákat vetnek fel") mindeddig nem tudunk racionális magyarázatukkal szolgálni.

Douglas Huebler 1977-ben 111 próbababát fényképezett le 2 perces időközönként a londoni Oxford Street kirakataiban. Minden felvétel után megfordult, és lefényképezte az első, a babával azonos nemű járókelőt, majd az így nyert fotókat párba állította (Variable Piece Nr. 104). A képek néha meglepően hasonlítanak - néha kevésbé. Ez a művelet, ha valóban koincidenciát hozott létre, már lényegesen nagyobb igényű, mint az egyszerű regisztráció: célja a koincidencia tudatos előidézése - egy eleve megoldhatatlannak látszó feladat. "Véletlencsapdának" nevezhetjük, vagy Horace Walpole-tól eredő kifejezéssel, "serendipity"-nek (= képesség valószínűtlennek látszó felfedezésekre). Voltaképpen véletlencsapdának minősülnek a különböző szerencsejátékokban kutatott "biztos szisztémák" is (gondoljunk itt Duchamp rulett-módszerére, vagy más összefüggésben akár a valószínűségszámításra), mert a főnyeremény minden esetben valódi koincidencia (pl. a magyar lottóban az anticipált 5 szám kihúzása 90 közül). Azonban, míg a játékos stratégiája a véletlen mozzanatokat ki akarja küszöbölni, addig a véletlencsapda éppen ezeket szeretné érvényre juttatni.

A véletlenstratégia létjogosultságára nincs tudományos bizonyíték. Használhatóságára azonban tudok példát mondani.

1974-ben meghívást kaptam, hogy tartsak előadást egy konferencián, május 27-én, a szemiotika és az avangard művészet kapcsolatáról. Május 21-én hívta fel egy barátom a figyelmemet A. Koestler "The Mysterious Power of Chance" c. cikkére (The Sunday Times, 1974. 5. 5.), mely ugyanolyan koincidencia-gyűjtemény volt, mint az én véletlennaplóm. (Koestler tevékenységét eddig nem ismertem, később megtudtam róla, hogy ő is magyar, sőt egy közeli ismerősöm apjának a barátja, továbbá mikor könyvét, a The Roots of Coincidence-et is elolvastam, belőle korábbi koincidencia-kutatásokról is értesülhettem - vagyis saját bőrömön tapasztaltam az Altamira-problémát!) A cikk hatására elhatároztam, hogy előadásom témaválasztását a véletlenre bízom. Május 24-én egy barátommal a készülő konferenciáról beszélgettünk, ő mellékesen felhívta figyelmemet Julia Kristeva francia forradalomról szóló könyvére. Az előadás előtti napon - még mindig nem tudtam, miről fog szólni - az Art Press legújabb számában ráakadtam Kristeva könyvének ismertetésére, melyet egy fotó illusztrált: 12 halott kommünár, sorszámmal a mellén 1-től 12-ig, de úgy, hogy a 11-es hiányzik, a 4-es számot pedig ketten is viselik. Elhatároztam, hogy előadásomban ezt a fotót interpretálom (kik láthatók rajta, mi a számcsere oka stb.). Ugyanebben az Art Press számban szerepelt Jean Le Gac story art munkája is, többek között egy férfi fotójával, aki meglepően hasonlított az egyik 4-es számot viselő kommünárra; ugyanakkor Le Gac művét jól tudtam kapcsolni a konferencia mellett rendezett kiállítás műveihez is. A történet befejezése: az előadás napján az esti lapban szerepelt egy felhívás: ugyancsak egy történeti érdekű csoportfényképről tették fel a kérdést: kik láthatók rajta? (Másnap az újság az íróasztalomon meggyulladt egy cigarettától, és elégett.)

Számtalan példát ismerünk, amikor megoldhatatlannak hitt probléma kulcsát adja kezünkbe egy találomra felütött könyv. Rögeszmém, hogy életem nagy problémáinak megoldása ott van a könyvespolcomon, csak nem tudom, melyik könyv melyik oldalán.

Mindezzel nem azt akartam bizonyítani, hogy koincidenciák minden további nélkül létrehozhatók, csak arra felhívni a figyelmet, hogy - szemben a csak szükségszerűséget elismerő "józan" ésszel - a véletlen megfigyelhető és használható, ugyanolyan természetességgel, mint ahogy egy álmot átélünk: magától értetődőnek tartjuk az álombeli események kapcsolódását, holott tudjuk, hogy ez a kapcsolat nem logikai természetű. A koincidenciák megfigyelése, ha művészetként végezzük, egyszersmind jó "közönségaktivizáló" is: még nem volt olyan alkalom, hogy koincidenciáim ismertetése után valaki ne mondott volna el hasonló történeteket.

Beke László (1977?)


[2000] [véletlen éve] [séta] [napló] [véletlen galaxis] [Artpool] [kereső]