2000 - A VÉLETLEN ÉVE AZ ARTPOOLBAN Véletlen mint művészet
A fentiekben
a véletlen néhány megnyilvánulását
láthattuk (hétköznapi fatalizmus; tragikomikus /kontrollálhatatlan/
koincidencia;
művészettörténeti adat, mágikus színezettel;
szubjektíven megélt, dokumentált koincidencia).
Már most el kell választanom az esetlegest a véletlen
egybeeséstől, az akcidenciát a koincidenciától
- számomra az utóbbi az érdekes. (A magyar nyelv
általában mind a két jelenségre a "véletlen"
szót használja, ´előre kiszámíthatatlan´
ill. ´racionálisan nem magyarázható´
értelemben, míg pl. az angolban több árnyalat
létezik: chance, randomness, coincidence, accidental stb.) A véletlen és a szükségszerűség filozófiai interpretációit nem célom áttekinteni. Néhány újabb vizsgálat (Jung, Wolfgang Pauli, Monod, Koestler) eredménye azonban különösen fontos, két szempontból: megállapítják, hogy az általunk ismert oksági törvényszerűségek mellett (vagy velük összefüggésben) egyenrangú akauzális összefüggések is léteznek - másrészt ráirányítják a figyelmet (esetleg parapszichológiai indoklással) a koincidenciára, mint az akauzális összefüggések sajátos területére. 1972 óta foglalkozom szisztematikusan a koincidenciával, a következő eset hatására:
Ettől kezdve minden általam tapasztalt véletlen egybeesést pontosan lejegyeztem egy un. "Véletlennaplóban". Az esetek dokumentálhatóságuk fokát tekintve természetesen eltérőek - néhány általánosítható vonásuk azonban így is kirajzolódik. Különböző típusok figyelhetők meg (találkozások, elveszett tárgyak megtalálása, véletlen telefonkapcsolások, megmenekülések, váratlan problémamegoldások, olvasmányélmény és valóság egybeesése, véletlenláncolatok stb.; az esetek értékelhetőek valószínűségük szempontjából, kedvező vagy szerencsétlen kimenetelük szerint stb.) A fikción alapuló esztétikus közlésmódok (regény, film, anekdota, vicc) nem tudják nélkülözni a koincidenciákat, melyek legfőbb hiányossága azonban éppen fiktív voltuk. Az általam művészetként felfogott koincidencia viszont valódi, megtörtént - tulajdonképpen ready made. Csak találni lehet, konstruálni - legalábbis egyelőre - nem. Struktúrája ugyanakkor analóg a műalkotáséval. John Cage anekdotái pl. - melyeket valószínűleg az enyémhez hasonló meggondolás hozott létre - sokszor a koanokkal állnak rokonságban. A koincidencia értékelhető, hasonlóan, sőt még biztosabban, mint a műalkotás: egy (nem fiktív) koincidencia annál jobb, minél valószerűtlenebb. A koincidencia-kutatás rokonságban áll a 70-es években kibontakozó story arttal és más narratív vagy spekulatív-dokumentatív művészeti irányzatokkal. Néha a rokonság több, mint formális. Hilmar és Renate Liptow Aristoteles Onassis és Ernst Bloch meglepően hasonló fiziognómiai vonásait állítja egymás mellé, egy Adornó-idézettel ellátott fotósorozat formájában (das kunstwerk 1/1975), s ezzel az alterego-jelenség, mint sajátos koincidencia-probléma vizsgálatába kapcsolódik be. Adriano Altamira (Coincidenze. Flash art 44-45/1974) azonos művészeti problémák térben vagy időben elkülönülő jelentkezései között próbál törvényszerűségeket felfedezni (pl. a "fényfejű" ember azonos motívuma Magritte-nál, Urs Lüthi-nél és Duane Michals-nál), majd későbbi tevékenysége során ezeket az összehasonlításokat saját műalkotásaként mutatja fel. Altamira általános problémát érint, amivel minden avangard művész találkozik, amikor rájön, hogy eredetinek hitt felfedezését előtte, vagy vele egy időben de tőle függetlenül valaki már felfedezte. Az ilyen esetek szubjektíve vagy elkeserítik a művészt, vagy megerősítik igazában - objektíve azonban (olyan közhelyektől eltekintve, mint "a probléma a levegőben volt" vagy "hasonló társadalmi körülmények hasonló művészi problémákat vetnek fel") mindeddig nem tudunk racionális magyarázatukkal szolgálni. Douglas Huebler 1977-ben 111 próbababát fényképezett le 2 perces időközönként a londoni Oxford Street kirakataiban. Minden felvétel után megfordult, és lefényképezte az első, a babával azonos nemű járókelőt, majd az így nyert fotókat párba állította (Variable Piece Nr. 104). A képek néha meglepően hasonlítanak - néha kevésbé. Ez a művelet, ha valóban koincidenciát hozott létre, már lényegesen nagyobb igényű, mint az egyszerű regisztráció: célja a koincidencia tudatos előidézése - egy eleve megoldhatatlannak látszó feladat. "Véletlencsapdának" nevezhetjük, vagy Horace Walpole-tól eredő kifejezéssel, "serendipity"-nek (= képesség valószínűtlennek látszó felfedezésekre). Voltaképpen véletlencsapdának minősülnek a különböző szerencsejátékokban kutatott "biztos szisztémák" is (gondoljunk itt Duchamp rulett-módszerére, vagy más összefüggésben akár a valószínűségszámításra), mert a főnyeremény minden esetben valódi koincidencia (pl. a magyar lottóban az anticipált 5 szám kihúzása 90 közül). Azonban, míg a játékos stratégiája a véletlen mozzanatokat ki akarja küszöbölni, addig a véletlencsapda éppen ezeket szeretné érvényre juttatni. A véletlenstratégia létjogosultságára nincs tudományos bizonyíték. Használhatóságára azonban tudok példát mondani.
Számtalan példát ismerünk, amikor megoldhatatlannak hitt probléma kulcsát adja kezünkbe egy találomra felütött könyv. Rögeszmém, hogy életem nagy problémáinak megoldása ott van a könyvespolcomon, csak nem tudom, melyik könyv melyik oldalán. Mindezzel nem azt akartam bizonyítani, hogy koincidenciák minden további nélkül létrehozhatók, csak arra felhívni a figyelmet, hogy - szemben a csak szükségszerűséget elismerő "józan" ésszel - a véletlen megfigyelhető és használható, ugyanolyan természetességgel, mint ahogy egy álmot átélünk: magától értetődőnek tartjuk az álombeli események kapcsolódását, holott tudjuk, hogy ez a kapcsolat nem logikai természetű. A koincidenciák megfigyelése, ha művészetként végezzük, egyszersmind jó "közönségaktivizáló" is: még nem volt olyan alkalom, hogy koincidenciáim ismertetése után valaki ne mondott volna el hasonló történeteket. Beke László (1977?)
[2000] [véletlen éve] [séta] [napló] [véletlen galaxis] [Artpool] [kereső]
|