2000 - A VÉLETLEN ÉVE AZ ARTPOOLBAN
(a véletlen: csak a valamihez képest és a valamin túl lehetséges)

Séta az evolúciós véletlen valóságokban és elméletekben,
a művészet a tudomány és a politika határterületein.

[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]


Ezredvégi beszélgetés Hannes Böhringer filozófussal. (1997. május, részletek)
(Tilmann J. A. / megjelent: 2000.)


Abban érzem a magam erősségét, hogy a filozófiát nyílt mezőn, szabadon és védtelenül művelem, mindattól érintve, ami körülvesz. Csak azt próbálom szavakba foglalni, ami megszólít. Mivel nem rendelkezem egy filozófiai iskola fogódzójával, sem pedig az egyetemi társaság támasztékával, a nyelv adja az egyetlen fogódzót azon a senkiföldjén, ahol tapogatódzom. Ezért aztán számomra a legeslegvégső elkötelezettség a nyelv. Azonban a nyelv, éppen a nyelv nem ad szigorú szabályokat. Ezért aztán minden a szavak mérlegelésén és latolgatásán múlik, nemcsak a fogalmakat, hanem a metaforákat, a szóképeket is latra kell vetni. Ha másokat hallok beszélni, vagy mások könyveit olvasom, végső soron ez képezi az érvényesség kritériumát: hogyan bánnak a nyelvvel. A nyelvben nemcsak a szavakon múlik a dolog, hanem a ritmuson is; a zenén.

A Concept Art mellett engem mindenekelőtt a fluxus fogott meg. A fluxus a filozofikus humora miatt volt fontos. A legmagasabb dolgok mellékes és csaknem banális emlegetését és megjelenítését, a legmagasabbnak hétköznapivá, triviálissá átfordítását nevezem filozofikus humornak. Ez magába foglalja a fenségesnek triviálisba fordulását, majd pedig újra visszafordulását a fenségesbe. Ezért törekszem magam is a filozofikus humor stíluskeverésének buzgó követésére.

Ez egy olyan filozófia, mely életfilozófiának tekinti magát, filozófiának egy szabad mezőben, az életen való keresztüljutás, az élet nyomorúságával szembeni belső felvértezettség művészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogság alatt az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyű szerrel történő elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rezdíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy az ember képes legyen ura lenni önmagának.

A művészet és a tudomány fogalmai nagyon cseppfolyóssá váltak, és a filozófiát is sokáig művészetnek tekintették. Ám a tudomány velejében mindvégig megmaradt művészetnek és úgy hiszem magvát tekintve a tudomány mindig filozófia is. Csakhogy ehhez a maghoz alig férünk már hozzá, mivel mindez nagyüzemmé vált. A művészet esetében ugyanilyen átalakulás fenyeget, jóllehet a művészet mindig is kisebb üzem volt és személyesebben üzemelt.

Én a szkepszis szabályaihoz tartom magam. A szkepszis elővigyázatos. Egyszerre két úton megy: minden marad a régiben, minden változik. Nincs semmi új a Nap alatt, minden új. Egyrészt az áthagyományozottra támaszkodom és figyelmen kívül hagyom a változásokat - mint eddig, ezen túl is ceruzával írok és nem computerrel - és sok olyan képződményre utalok, melyek minősége és tartóssága éppen az időszerűtlenségükből fakad. Másfelől mégis megengedek magamnak egy szabadon mozgó, körbe forgó radarantennát.

A mitologizálás veszélye abban rejlik, hogy átcsúszhat egy képvilágba. És e pontban találkozik a filozófia és a bibliai hagyomány: a kép kritikájában, a kép leértékelésében. Végső soron így kell értékelni a művészetek platóni kritikáját is. A képtilalmat a zsidó tradícióból ismerjük. Állandóan ki vagyunk téve a mitológia veszélyének; még a tudomány is, sőt maga a filozófia is. Az ész, az állam, a faj, a társadalom, az önmegvalósítás stb. mitológiájának. És nem tudunk megszabadulni a képektől. A nyelv telítve van képekkel, melyek szuggesztíven hatnak, a reflexió küszöbe alatt átjutva meggyőzik a tudatot. Tehát a mitológiával való foglalkozás során tulajdonképpen mindig is mítosztalanítás történik.

Egyre inkább rájövök arra, hogy azok a témák, amelyekről az embernek a legtöbb mondanivalója van, a gyerekkorától foglalkoztatják. Azt hiszem ezért is ülünk még mindig valamilyen vesszőparipán, csak nem vesszük észre vagy szégyelljük, és nem vesszük igénybe a tudományos, művészeti munkánkhoz. Én mindenesetre cowboyként ülök a vesszőparipáimon, és meglovaglom őket, mint ahogy Cézanne nap mint nap megfestette a Mont Sainte Victoir-t. A vesszőparipa az, amit Ezra Pound, az amerikai költő vortexnek nevez: egy örvény, ami mindent magába szív, mindent felfog, egy radarantenna, mely nemcsak veszi, hanem értékeli és átdolgozza, imaginálja és transzformálja a jeleket. Ha az embernek van egy ilyen vesszőparipája, akkor mindenhová ellovagolhat, méghozzá úgy hogy közben otthon marad - a másik kedvenc gondolatom: az ember könnyű csomaggal utazzon. A magam filozófiáját is így űzöm; ez nem olyan filozófia, amihez tengerészláda kell, hanem olyan, amit még magam is el tudok vinni, ami elviselhető és lehetővé teszi az utazást, egyszersmind az otthonmaradást is, akárcsak a gyerekszoba vesszőparipája: az egész világ bejárását. [<>]


lásd még: Beke László: Véletlen mint művészet (Véletlennapló)



[véletlen éve] [napló] [véletlen galaxis] [Artpool] [kereső]